Magyar sauvignon blanc sorokról többször is írtunk már a blog hasábjain, tavaly két részletben (1., 2.), előtte 2017-ben és 2016-ban, és olykor vegyes hazai-nemzetközi merítésre is sor került. Most itt egy újabb magyar válogatás. Ennek a kóstolónak is késő tavasszal vagy nyáron lett volna inkább az ideje, de talán így szeptember elején sem túl késő még friss sauvignon blanc-okat kortyolgatni. Hét borvidék nyolc bora került egymás mellé a sorba, Szekszárdtól Tokajig.

Az idei harmadik külföldi boros egyveleget az osztrák borok uralják, ide kerültek ugyanis a nyári ausztriai kiruccanások során kóstolt, külön írásban nem szereplő borok. A nagy melegnek köszönhetően inkább a fehérborok fogytak, de néhány vörösbor is szerepel a válogatásban, főleg olasz és spanyol tételek.

A provence-i rosé árával, presztízsével és stílusával külön kategória a rosé-k között. A rosé szerte a világon töretlen népszerűségnek örvend, és bár utánozni sokan próbálják a francia Riviéráról világhódító útra indult borokat, de az üldözőboly messze lemaradva követi az eredeti trendteremtőt. Az inspiráció hatása viszont kétségtelen, egyre többen próbálkoznak sápadtabb színű, elegáns, visszafogott rosé-k készítésével. Ez adta az ötletet a mai témához: provence-i rosé-k és kihívók a nagyvilágból. A fokozódó nemzetközi helyzet mellett biztosan nem lesz rendszer ebből a kóstolóból, de az idei nyár lezárására tökéletes volt.

Amióta az egyik barátom a nyarak nagy részét családostul Badacsonytördemicen tölti, kézenfekvő és állandó program lett a Skizobor, illetve Sike Balázs Pincéjének meglátogatása (2019, 2020, 2021). Idén kicsit nehezen sikerült beilleszteni a badacsonyi kört a naptárba, de jobb későn, mint soha, augusztus végére összejött. Igaz, csak egy délutánt sikerült a tanúhegyek környékén tölteni, de egy kis borozgatás a Nefelejcsben azért belefért. A korábbi Nefelejcs kisvendéglőbe költöztette át ugyanis tavaly nyáron Sike Balázs és Velényi Réka a Skizo vendéglátó részét, ahogy a saját házuk leválasztott részében létrehozott borozót szép lassan kinőtték. A vendéglő korábbi nevét a hagyományőrzés jegyében megtartották, de az épületbe új életet leheltek, a tulajdonosok igyekeznek egy közösségi teret is létrehozni, így gyakran kiállításoknak vagy egyéb programoknak is otthont adnak. A Skizo és Sike Balázs borokat hideg és - hétvégén - meleg ételek kísérik, a fontosabb alapanyagokat igyekeznek a környékről beszerezni, az egyes fogásokhoz természetesen borajánlás is jár. A kovászos kenyér a Búzalelke pékségből, az olívabogyó pedig az igaziolivától érkezik, én most ezeket, és az aktuális pohárdesszertet teszteltem a nagy melegben hűs kis oázisként ható árnyékos kertben. Természetesen borok is kerültek a poharakba, elsősorban a Sike Balázs borcsaládból válogattam.
 

Meghoztam a nyári borpárokat, az évszakhoz igazodva inkább könnyedebbre hangolt fehér- és vörösborokat hazai pályáról, Új-Zélandról, Dél-Amerikából és Ausztriából.

Úgy tűnik, lassan hagyomány lesz, hogy az utolsó augusztusi napok egyikén teszek egy gyors délutáni kört a Balatonfüredi Borheteken, legalábbis 2019, 2020 és 2021 után idén is így alakult. A nyári szezon végét jelző augusztus 20-án már túl voltunk, az időjárás kellemesre hűlt, a napot többnyire eltakarták a felhőt, de még ennek ellenére is meglepően sok ember gyűlt össze kedd este a Tagore-sétányon. Kora délután kezdtem és kora este fejeztem be a kóstolást és most inkább az ismert nevek tételei közül válogattunk. A terv az volt, hogy a kiszemelt pincészetektől 1 fehér és 1 vörös tételt nézünk meg, ezt néhány kivétellel sikerült is tartani.

Társaságban borozgatva kevésbé ment az elemezgetés és jegyzetelés, a vörösökbe ráadásul éppen csak belekortyoltam, így kevésbé átgondolt és összeszedett leírások, pontszámok születtek.

A dűlőpárok sorozatot az év hátralévő részében külföldi borokkal és termőhelyekkel folytatom. Talán meglepő módon Új-Zélandon kezdünk, a Blank Canvas borászat két pinot noir-jával.

A Blank Canvas Sophie Parker-Thomson (Master of Wine) és Matt Thomson 2013-ban alapított családi borászata. Több borvidéken - Marlborough, Hawke's Bay, Central Otago - dolgoznak együtt hosszú távú együttműködés keretében különböző szőlőtermesztőkkel és a vásárolt szőlőből készítik dűlőszelektált boraikat. Két borvidékről - Marlborough és Central Otago - is készítenek pinot noir-t, én most két marlborough-i bort kóstoltam meg.

Borkedvelő körökben viszonylag szélesebb körben ismert tény, hogy Bécs fontos bortermelő város, sőt, a világ legnagyobb bortermelő városa, már ami az egy településhez tartozó szőlőterületek nagyságát illeti. Aki több időt eltölt az osztrák fővárosban, jó eséllyel beleszalad egy helyi borba, vagy esetleg el is zarándokol Grinzing városrészbe, valamelyik bécsi Heuriger-be vagy Buschensachank-ba. Az már kevésbé közismert tény, hogy Ausztria második legnagyobb városa, Graz korábban szintén fontos bortermelő város volt. A Graz-hoz tartozó szőlőhegyeken dokumentáltan a 12. századtól folyt a szőlőtermesztés, amikor az Admonti Apátságnak adományozták az itteni földeket. Egy 1925-ös étlap szerint a Kehlberg-en nem kevesebb, mint 21 Buschenschank (borkimérő) várta a vendégeket. Nem is csoda, hogy a környéket Kleingrinzing-ként, kis Grinzing-ként ismerték. A következő évtizedekben azonban a szőlő- és borkultúra gyors hanyatlásnak indult, az utolsó szüretet 1967-ben tartották.

Mintegy 50 év elteltével Hannes Sabathi dél-stájer sztárborász igyekszik újjáéleszteni a Graz melletti Kehlberg dűlő szőlőtermesztési és borkészítési hagyományait és létrehozta a Falter Ego Grazer Stadtwein borcsaládot. Az évtizedek alatt elvadult területeket kitisztította és újratelepítette. Az ültetvények a Kehlberg déli kitettségű meredek lejtőin 420-520 méter magasságban helyezkednek el. A dolomit alapú agyagos talaj magas mésztartalmának köszönhetően szépen megmaradnak a savak, míg a város felől áramló melegebb légtömegek az aromák kialakulásának kedveznek. A borász szerint a helyi geológiai és a klimatikus adottságok a szőlőtermesztésnek ideális termőterületet eredményeznek, ráadásul hasonló dolomitos kőzet Hannes Sabathi szűkebb "hazájában", Südsteiermark-ban nem található.
Graz város borai a Falter Ego név alatt kerülnek forgalomba, a legtöbb bor Weststeiermark DAC eredetvédelmi megjelölést is kapott. A fantázianév egyrészt utalás a dél-stájer illetőségű borász graz-i, azaz nyugat-stájerországi másik énjére, alteregójára, valamint a Kehlberg-en honos védett lepkefajra (németül Falter), amelynek stilizált rajza a címkéket is díszíti. Hatféle bor készült eddig a sorozatban: egy fehér cuvée, egy sárgamuskotály, egy sauvignon blanc, egy dűlős sauvignon blanc, egy dűlős pinot blanc és egy merlot. A borcsalád saját honlapot és webshopot is kapott. Nyár végén és ősszel kóstolással összekötött bortúrákat is szerveznek a városból a hegyre, idővel talán a bécsihez hasonló borutat is érdemes lesz létrehozni.

Augusztus elején Graz-ban töltöttem egy hétvégét és bár a hőség leginkább a vízivásnak kedvezett, este azért borozni is maradt kedv és idő. A Grazer Stadtwein borcsalád egyes tagjait természetesen több helyen is meg lehet kóstolni, én két fehér fajtaborral és a fehér házasítással ismerkedtem meg 1-1 pohár erejéig.

Az idei első balatoni boros programomra egészen augusztus elejéig kellett várni, de akkor végre egy régi "adósságomat" törlesztettem. A Kékajtó Szőlőbirtokról még az első kékfrankosuk apropóján írtam 2019 nyarán, akkor meg is beszéltük Németh Miklóssal, hogy valamikor meglátogatom őket Kőröshegyen, de az a nyár eltelt, utána jött a COVID, közben elrepült még két nyár, idén viszont sikerült összehozni a találkozót. Annyi előnye mindenképpen volt a birtoklátogatás kényszerű elhalasztásának, hogy több bort tudtunk kóstolni, több év tapasztalatairól, apró előrelépésekről, és persze további tervekről is tudtunk beszélni. A délelőtt induló program észrevétlenül közel 5 órásra nyúlt, közben megnéztük a szőlőket, a készülő új és a korábbi feldolgozót, gyönyörködtünk a kilátásban, megkóstoltuk az elérhető palackos borokat, de szemléztük a hordó- és tartálymintákat is. Így valóban könnyedén repült az idő.

(Kilátás a teraszról a Tihanyi-félszigetre)

Idén augusztusban Ruppert Ákos és felesége, Katus voltak a Bortársaság Borsuli "Borász a Házban" eseménysorozatának vendégei. Nagyon kevésszer jártam a Villányi borvidéken, villányi borászokkal is ritkán találkozom, így aztán kapóra jött a lehetőség, hogy egy borász szinte házhoz jön. Bár itteni borokat természetesen szoktam kóstolni/inni, az előbb említett tényezők miatt sajnos csak részleges a rálátásom a borvidék kínálatára. Az eddigi tapasztalataim alapján azonban a Ruppert Borház mindenképpen a villányi élvonalba tartozik (ráadásul még a fehérboraikat is kedvelem), ami újabb érv volt a kóstoló mellett. Ruppert Ákos és Katus vidám, jó humorral megáldott pár,  akik néha egymás szavába vágva meséltek az kezdetekről, a borokról, az arculatról. Nyolc bort kóstoltunk, természetesen túlnyomórészben vöröseket, a friss gyöngyözőbortól eljutva a pince csúcsházasításáig.

Ismét egy kékfrankos, ezúttal egy etyeki székhelyű pincészettől, Sopronból. Az Etyeki Kúria soproni terjeszkedéséről még annak idején itt írtam, azóta több bort is kóstoltam az új soproni, egy ideje Kúria Sopron név alatt futó borcsaládból, és eddig nem okoztak csalódást. Ahogy az etyeki, úgy a soproni vörösborok piacra dobásával sem feltétlenül kapkodnak a Kúriánál, így némi palackérlelésen is átesik már a bor, mire a fogyasztóhoz jut. Ez a palack a hétfői főszereplő Homolával együtt nyílt ki (és fogyott el ugyanúgy 3 nap alatt), de úgy éreztem, hogy megér mindkét bor egy-egy külön írást.

Sajnos idén még nem sikerült eljutnom a Balatonfüred-csopaki borvidékre, pedig legalább egy balatonfüredi/csopaki/paloznaki látogatás mindig belefér a nyári programba. A tervek szerint augusztusban még pótolni fogom a lemaradást, addig is itthon bontogattam fel időnként egy-egy bort a régióból. Most egy régi kedvenc került sorra, nem először és talán még nem is utoljára.

A Homola Pincészet kékfrankosa - szerintem - ár/érték arányban és abszolút értékben is a magyar kékfrankos-élmezőnyben helyezkedik el, a 2013-as évjárattól kezdve rendszeresen visszatérő vásárló vagyok, ez pedig nagyon kevés magyar vörösbor esetében mondható el. Ahogy az is, hogy betáraztam belőle eleget és/vagy kóstoltam annyiszor, hogy részben vagy egészben végigkövessem az életútját. Az aktuálisan futó 2017-es kiadás már lassan 5 éves lesz, ha a szüret időpontjától nézzük, és legalább ennyiszer kóstoltam is. Szemfülesek számára jelenleg is elérhető és úgy tűnik, hogy még mindig remek formának örvend. A múlt héten kibontottam az utolsó(?) palackomat és egyúttal megkerestem a blogon szereplő korábbi jegyzeteket is, így összeállt egyfajta fejlődéstörténet az elmúlt bő 3 év távlatából.

A mai témát egy új-zélandi sziget, a szigetország "borszigete", Waiheke Island, azaz a Waiheke-sziget szolgáltatja. Waiheke Island a több izgalmas régiót magába foglaló Auckland borvidékhez tartozik, de azon belül is egyéniség. A kicsi sziget a sauvignon blanc-ról és pinot noir-ról híressé vált Új-Zélandon belül érdekes színfolt, ugyanis itt inkább a vörösborok, a bordeaux-i házasítások és a syrah-k törtek vezető szerepre. A Man O' War Vineyards a sziget egyik legjelentősebb termelője.

Szekszárdon nem szokás fehérborral komolyan foglalkozni, ha van hazai borrégió, ahol a fehérbor csak ritkán használt mellékvágány, az éppen a Szekszárdi borvidék. Itt a legkisebb a fehér szőlőfajták területének aránya és a borászatok portfóliójában is jellemzően csak 1-1 fehér szőlőből készült tétel szerepel, az is leginkább a reduktív, friss kategóriában fut, kínálatbővítés, illetve fröccsalapanyag gyanánt. A legtöbben a fentiek miatt a könnyű illatos bort adó fajták vagy a mindenhol stabil minőséget adó, legelterjedtebb világfajták mellett tették le a voksukat. Így aztán ha valaki szekszárdi fehérborra vágyik, leginkább Irsai Olivért, cserszegi fűszerest, olaszrizlinget, sauvignon blanc-t, esetleg valamilyen házasítást kóstolhat. (A legszélesebb palettával eddig talán a Lajvér kínálatában találkoztam.)
A Heimann család kakukktojásnak számít, az ő választásuk valamiért a viognier-re esett, ami több szempontból meglepő lehet, mert egyrészt meglehetősen kényes fajtáról van szó, másrészt Magyarországon - valószínűleg már csak ezért is - kevesen próbálkoznak vele. Ugyanakkor Heimannék a kék szőlőfajták terén is bátran kísérleteztek - lásd sagrantino és tannat -, és ahogy mondani szokás, az élet egyelőre őket igazolja. Ha az internetes kutatómunka során nem kerülte el a figyelmemet semmi, fehér fronton először a chardonnay-val próbálkoztak, de Gál Tibor tanácsára a viognier-t is kipróbálták, és 2004-től ez adta, adja a pince fehérborának gerincét - eleinte chardonnay-val házasítva -, majd egészét. Volt tehát idő a recept finomítására, és - legalábbis a 2021-es évjárat borának tükrében - azt kell mondanom, hogy egy kifejezetten izgalmas és szerethető bor a legfrissebb Heimann Viognier, amely már bőven több, mint egy felvezető kör a vörösborok előtt.

Nem sok vörösbor nyílt ki itthon a nyáron, de az egyik hűvösebb napon egy könnyedebbre hangolt kékfrankoshoz megjött a kedvem. Az Aldi polcain a közelmúltban tűnt fel a 2021-es Lajvér Kékfrankos, akkor be is ugrott egy palack a kosárba, most pedig eljött a kóstolás ideje. A Lajvér eddig úgy él a fejemben, mint egy baráti áron korrekt minőségű borokat készítő pince, bíztam benne, hogy legalább ezt a szintet most is hozzák. Nem tudom, hogy ez a bor megegyezik-e a pincészet "normál" kékfrankosával, amelyeket a legtöbb hiperben meg lehet vásárolni, ez mindenesetre a hátcímkéjére kapott egy "Aldi" megjelölést, úgyhogy elképzelhető, hogy kizárólag az üzletlánc számára készített tételről van szó.

A dűlőpáros sorozat aktuális részében duplázunk, olaszrizlingek és kékfrankosok is szerepelnek a mai írásban. Több borvidékünkre jellemző a szőlőfajták valóságos kavalkádja, a Balaton északi partján azonban egyértelműen az olaszrizling az első számú fehér szőlőfajta. A dűlős olaszrizling pedig sehol sem bír akkora jelentőséggel, mint a Balatonfüredi-csopaki borvidéken, ahol számtalan különböző kitettségű, klimatikus és geológiai adottságú termőhely áll rendelkezésre. 

A Szent Donát az egyik legfontosabb helyi termelő és a Csopaki Kódex közösségének egyik oszlopa. Rendszeresen palackoznak dűlőszelektált tételeket és megtalálták az olaszrizling ideális kékszőlő-párját is, a kékfrankos képében. Három dűlős olaszrizlinget és két dűlős kékfrankost kóstoltam meg a pincészettől.

Balassa István "Marty McFly" becenévre hallgató "kacsás" furmintja, az újrahangolt, birtokbor a 2019-es évjárattal debütált. A fogyasztói trendekhez alkalmazkodva ez a tokaji furmint egy könnyedebb megfogalmazása, több dűlő terméséből készül, nagyjából a negyede-harmada tartályban erjed és érlelődik, a palackra csavarzár kerül. Az előd, a 2018-as Furmint is egy kvázi birtokbor volt, de a tartalmasabb, izmosabb fajtából, ráadásul egy meleg évjáratból. A 2021-es Balassa Furmint most jelent meg, a 2018-asból pedig az utolsó palackom felbontását terveztem már egy ideje, így most egymás mellett néztem meg a két bort megvizsgálva egyúttal a Balassa Furmint evolúcióját.

Tavaly tartottunk baráti körben egy albariño kóstolót, ami a várakozásokhoz képest mérsékeltebb sikert aratott. Gondolkoztam rajta, hogy idén köszörülök a csorbán és összehozok egy erősebb sort, de egyelőre több okból is inkább csak az óvatos tapogatózás maradt, ezúttal egy bor erejéig. A Zarate az egyik meghatározó helyi borász, Eulogio Pomares családi birtoka, ők is szerepeltek egy borral a tavalyi sorban. A nyáron itthon elérhetővé vált egy másik borászatuk, a Fento aktuális albariño-ja is, ami tökéletes szezonális választásnak tűnt júliusban, tettem is vele egy próbát.

A 2012-ben életre hívott Fento Wines esetében saját területek helyett környékbeli termelőktől válogatják a szőlőt, és nem csak spanyol (Rias Baixas és Ribeira Sacra), hanem - legalábbis a rosé esetében - portugál területekről is vásárolják a termést. Rias Baixas-ban adja magát az albariño, a fajtából pedig több tétel is készül. A borászat az arrafelé gyakran előforduló páfrány spanyol neve után kapta a sajátját, és ugyanígy hívják a zászlóshajó fehérbort is. Ebből bontottam egy palackkal a hétvégén.

Szlovákia Kürt nevű községe földrajzi méreteinél nagyobb jelentőséggel bír Közép-Európa boréletében. A borvidéken többnyire magyarok készítenek jóféle, de legalábbis mindig érdekes borokat, többnyire természetazonosan. Ennek a lokális iskolának egyik, nem csak európai viszonylatokban jegyzett képviselője Sütő Zsolt, aki tizenkét hektárnyi szőlőjéből készít borokat a saját elképzelései és meggyőződése szerint. Róla, illetve borairól már többször is írtunk, így aki a részletesebb háttérre kíváncsi, kattintson az előbbi linkek valamelyikére.

Az ismerkedést ezúttal a régebb óta a borhűtőmben fekvő kékfrankossal folytattam 2018-ból, amely karakteres, autentikus lenyomata a stílusnak és a fajta egyediségének, ezáltal pedig méltó alanya is a hosszabbra nyúlt bloggerhallgatásom megtörésének is.

Májusban számoltam be a Bortársaság Borsuli nagy nemzetközi vörösborokat felvonultató (egyébként még áprilisban tartott) borestjéről, kézenfekvő volt, hogy az időjárás melegebbre fordultával a kóstoló fehérboros párja következzen. Igazság szerint korábban is volt már egy nagy fehérboros esemény a Borsuliban, de annak már majdnem 5 éve és egyszeri alkalom volt, ideje volt egy újabbnak. A vörösboros kóstolón elhangzott szempontok alapján magas presztízzsel rendelkező borvidékek, bevált szőlőfajtáiból készült, komplex, érlelhető, bizonyítottan kiváló minőségű borok szerepeltek a kóstolón. A számos borvidéket, fajtát és borstílust felvonultató sorban francia, német, olasz, új-zélandi borok kaptak helyet (francia túlsúllyal), de ezúttal hazai nevezett is volt: egy mádi furmint képviselte hazánkat, a borvidék legismertebb termelőjétől és egyik ikonikus dűlőjéből.

Európában az egyház és az egyházi birtokok a történelem során mindig fontos szerepet játszottak a szőlőművelés és a borkészítés terén. Magyarországon sem volt ez másként, ám a 2. világháború után hatalomra jutó kommunista rezsim igyekezett ellehetetleníteni az egyházak működését és elkobozta az egyházi birtokokat. A rendszerváltást követően megváltozott körülmények között már adott volt a lehetőség a pincészetek feltámasztására, ennek szép példája a Pannonhalmi Főapátság borászata. Most úgy tűnik, egy újabb egyházi tulajdonban álló szőlőbirtok születhet újjá: a Veszprémi Érsekségi Pincészet.

(Fotó: Benesch Antal)