Azt persze már a múltheti posztom megírása idején sem gondoltam, hogy a négynapos villányi hosszúhétvégéről nem lesz majd több mondanivalóm, hiszen jócskán fogyott bor a Crocusban tartózkodásom alatt. Itt ugyanis, ha tetszik, ha nem, minden a borról szól reggeltől estig. Következésképpen, bár nem így terveztem, azért a helyi adottságok beszippantották a borblogger-énemet, amely aztán nem is tudott szabadulni, így mind a szobában fogyasztott, mind a vacsorához kért borokról akad jegyzetem. Ezek következnek most összegyűjtve, alább.

Sokféle magánéleti okból kifolyólag idén mindösszesen négy nap jutott a nyárból, amit ezúttal is a Balaton mellett szándékoztam eltölteni. Tekintettel arra, hogy ilyenkor inkább kikapcsolódni szeretnék, mintsem pincét pince után túrázni, a boros programok a teljes félhét legszűkebb részét képezik csupán. A tavalyi Figulázás után idén Badacsonyt vettük célba, ahol két pincét sikerült lezavarni egy rövidebb, de annál forróbb délután alatt.

Azt nem állítom, hogy komoly jegyzetelések közepette történt a fogyasztás, de azért az Istvándy Birtok és Borműhelynél, valamint a Németh Pincénél kóstolt borokról vannak benyomásaim, ráadásul viszonylag frissek is. Ezeket igyekszem most megosztani, alább.

Borkóstolók esetén ritkán tetszelgek házigazdai szerepben, de a június közepén Szegeden megszerzett matematikusi végzettségem ürügyén úgy gondoltam, hogy szervezek egy kisebb szeánszot az A Borrajongós csapatnak, csak úgy, kötetlenül, a nyáreleji kánikula kellős közepén. Tematikát ezúttal nem építettem, de igyekeztem érdekesebb, szerethetőbb borokat összeválogatni, kiugró klasszisok nélkül, hogy méltó módon ázzon el a friss oklevél.

Az este során született gondolataink következnek, és mivel rszabi most sem jegyzetelt, ezért csak négykezes formában, alább.

Néhány héttel ezelőtt érkezett a lehetőség, hogy a BorBázis Borkereskedés zöldkampányának jóvoltából megkóstolhassunk egymás mellett három zöldveltelinit, ezzel támogatva a kereskedő és az Ihatóbb Magyarország közös kampányát a környezettudatos szeszhulladék-kezeléssel kapcsolatban. A sor kétharmados sikert mutatott, erről számolunk be most, alább.

Hat és fél évvel az első rácsodálkozás után megrekedni látszik a villányi oportóforradalom: miközben alig találni új pinceneveket, ahol a fajta megkomolyításával próbálkoznak, a klasszikusok évről-évre elkészítik a viszonylag szűkebb törzsközönségük számára a mátrixon túli portugieserüket. A többit pedig úgy-ahogy felszívja az újborpiac, vagy ha nem, hát az sem baj, hiszen az kétezer alatt kiakciózott nagyneves palackok a sarki dohányboltokban féléves aszalást követően is megtalálják hálás célközönségüket.

Egy biodinamikus kékoportó persze más kategória. Itt már nem elég felkészültnek lenni, de szükséges egyfajta nyitottság és ideológiai megszállottság is ahhoz, hogy méltó befogadást nyerjen a végeredmény. Úgy vélem, hogy az én esetemben az első kettővel nincs gond, a harmadikkal viszont régóta hadilábon állok. Feltehetően ezért bukott el nálam a történet aktuális epizódja.

Több szempontból is támadható döntést hoztam, amikor múlthét szombaton leemeltem Gálék tizenkilences olaszrizlingjét az egyik nagybolt italosztályának polcáról. Egyrészről feltételezhető, hogy közvetlenül a pincénél már a kétezer-húszas évjárat fut, amely frissességéből fakadóan szebb arcát mutathatja, mint a bizonytalanul hosszú ideje hiperkörülmények között nevelkedett elődje, másrészt az a reduktív iskola, amelyben Gálék jellemzően utazni szoktak, körülményfüggetlenül élményszerűbb a tárgyévet követő háromszázhatvanöt napban, mint azután.

Nagy baj viszont mégsem történt: ez az olaszrizling bizony még így is áll, mint a cövek. És a neveltetésén belül éppen olyan, amilyennek lennie kell: friss és ropogós, igazi tavaszi bor, bár az érzékszervi benyomásaim alapján meg vagyok győződve arról, hogy tulajdonképpen bármilyen más fajtából is elkészülhetett volna.

A Velencei-tó környékén nyaraló nagyfogyasztók számára az agárdi Csóbor Pincészet már évtizedes távlatban tekinthető megkerülhetetlen fixpontnak, legyen szó helyben fogyasztásról, palackos- vagy lédig borelvitelről. Néhányat az előbbi tevékenységek közül én is igyekeztem művelni azokban az időkben, amikor még menő volt utazni, nyaralni és turistát játszani, és bár posztot csak hat évvel ezelőtt szenteltem nekik, azért törekszem évente néhányszor beugrani némi fröccsalapanyagért és vörösborért, ha éppen arra visz az utam.

Most viszont a szokásosnál is nagyobb szerencsém volt, hiszen a fenti bejegyzésem okán néhány héttel ezelőtt megkeresett Hegedüs Péter, aki jelenleg Csóborék borásza és értékesítője, hogy nincs-e kedvem megkóstolni egy kartonnal az aktuális kínálatból, így a koronaálmát még bizonytalanul hosszú ideig alvó üdülőtelepüléseken történő keserédes átutazás nélkül volt lehetőségem szemezgetni a palackozott fehér- és vörösboraikból. És ha már így alakult, meg is írtam őket, alább.

A kiskőrösi illetőségű Szentpéteri Borpincével nem túl élénk emlékeim szerint úgy három évvel ezelőtt találkoztam először Szegeden, egy alacsonyabb nívójú egyetemi kocsmában. Ekkora távlatból már felidézhetetlen, hogy pontosan melyik fehérborukból kevertettem egy, majd az élményszerű tapasztalatok miatt sorban további három viceházmestert a folyóboros verzióhoz képest megközelítőleg háromszoros áron, de az biztos, hogy minden egyes korsó megérte a ráfizetést. Azt nem állítom, hogy nincs az Alföldön még egy, technológiai szempontból hasonlóan magas színvonalon kivitelezett, jó savakkal szerelt, gyümölcsös versenytárs, de hogy Szentpéteriék bora egy volt közülük, az biztos.

Később, egy óbudai fesztivál keretei között lehetőségünk nyílt behatóbban is megismerkedni a pince boraival, amely csak megerősítette az addigi, alapvetően pozitív feltételezéseimet. Ezek alapján már magabiztosan, viszonylag kis kockázati faktor mellett emeltem le az újborként piacra kerülő néró rozéjukat az egyik hiper borospolcáról, hogy aztán csalódásmentes élményben legyen részem.

Nem ez lesz a legtipikusabb tokaji hárslevelű, az biztos, de ha a Tokaji Kereskedőház utódjaként tevékenykedő borvidéki óriás ilyen borokat tud produkálni a belépőszintű árfekvésben, akkor többféle okok mentén is van indok az örömre. Az egyik, hogy a párszáz forintos félédes hegyaljai lőrék helyét átveheti egy klasszisokkal emelkedettebb minőségi színvonal. A másik pedig a legális lopás élménye még az egységsugárnál szélesebb érdeklődési körrel rendelkező nagyivók (ezek lennénk mi) esetében is, hiszen nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy három euróért a hazai kínálatot tekintve ilyen, szélesebb kontextusban is értelmezhető minőségi színvonalat kapunk.

Az van, hogy még hetekkel korábban, egy szűkkörű házi borozás keretei között egymás mellé pakoltunk néhány furmintot, komolyabb koncepció nélkül, de azért mégis Hegyalja-túlsúlyosan. A jegyzeteim pedig éppen azóta hánykódolódtak a telefonom jegyzetfüzetében, várva a megírás pillanatára. Tekintettel az ismét kialakuló bezártságra, sikerült időt kerítenem arra, hogy bejegyzést formáljak belőlük. Íme.

Gálék szigetcsépi tevékenységét már évek óta igyekszem a helyén kezelve méltatni, tősgyökeres dél-pestiként ugyanis kézenfekvő lokálpatriotizmus a Kunság közelebbi felének borpróbálkozásait rendszeresen tesztelni és fogyasztani. Mindezt lassan már tíz éve teszem rendületlenül, rendre hasonló tapasztalatokkal. Bár a Kunság sosem lesz a világ borkoordináta-rendszerének origója, a mennyiségi igények minőségi kielégítése mégis okot ad az örömre és az elismerésre. A Gál-család esetében pedig éppen valami ilyesmiről van szó.

Azt nem tudom, hogy az utóbbi időszak krízisszerű körülményei mennyire viselték meg az alapvetően visszatérő fogyasztók lokális beszerzésére építő borászatot, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet mostanában arrafelé, ezért szombaton autóba ültem, és beszereztem néhány tételt az aktuálisak közül. Közöttük az ország egyik első újborát. Meg is kóstoltam őket azon hidegében, és mivel kifejezetten tetszettek, nem esett nehezemre röviden beszámolni is róluk.

Ha borkontextusban esik szó Tolna megyéről, akkor feltételezem, hogy csak a fogyasztók egy elenyésző méretű részhalmaza kezdi el elsőként emlegetni a hétszázfős Kisdorogot. A község ezen helyzetén igyekszik változtatni az Illés család kétgenerációs vállalkozása, amely annak ellenére, hogy csak a szűkebb jelenben igyekszik magának helyet kérni az ország bortérképén, immár hat éve foglalkozik borkészítéssel és szőlőtermesztéssel. Hat év persze nem sok idő, de a sokgenerációs tapasztalati tőke hiánya a kóstolt borok alapján gyakorlatilag láthatatlan. A modern pincetechnológia, a nyitottság és a lelkesedés ugyanis erős lökést adott a vállalkozásnak, ezért minden jel arra utal, hogy érdemes lesz rájuk figyelni a jövőben is. Most pedig fókuszáljunk a közelmúltra és a jelenre, az ugyanis adottnak látszik.

A hosszabb technikai szünetet követően az ilyenkor szokásos magyarázkodás helyett következzen most néhány bor a vasárnapi koncepciómentes hétzárásról. Fehéreket szerettünk volna fogyasztani, de a nem-egyeztetés eredménye borvidékileg, évjáratilag és fajtatekintetben is színes sort hozott össze. Néha ilyen is kell.

A szőlőművelés és borkészítés főállásban is számtalan kihívást és nehézséget tartogat, meglepő tehát, hogy mindezt gyakorlatilag hobbitevékenységként végezve is születnek sikersztorik és értékelhető, sőt, minőségi borvégeredmények is. Az Etyek-Budán és Mátrán is egyaránt tevékenykedő, aktuálisan három és fél hektárnyi területtel rendelkező elsőgenerációs ViMaVin Pincészet egyike az ígéretesnek tűnő hobbipróbálkozásoknak, legalábbis az elmúlt hetekben lépésről-lépésre megkóstolt hatboros minta alapján biztosan. 

Ruppert Ákos egyike azon kevés villányi borászoknak, akik nem csak vörösborban képesek tehetségesen megmutatni a borvidéki adottságokat. A teljes színpaletta lefedésére irányuló törekvéseknek pedig egyik fontos következménye, hogy készül siller is, amelynek aktuális évjárata úgy tűnik, hogy megtalálta a maga helyét a portfólióban, túlmutat ugyanis a rozén, de mentes a vörösboros allűröktől is.

Mindezt saját tapasztalatok alapján állítom. Pontosabban állítjuk, ugyanis május utolsó napjaiban furmintfannal párhuzamosan elfogyasztottunk belőle egy-egy palackot, elsősorban a magunk, illetve a közelgő nyár örömére.

A cabernet sauvignon újhordóval történő megküldése kevésbé tartozik a fajta közkedveltség tárgyát képező kivitelezési módjai közé. A modern borfogyasztói társadalom autonóm folyamatai átszabták a vörösborok felé támasztott ízlési igényeket, ez pedig villányban előtérbe helyezte a cabernet franc-t, és háttérbe szorította az ész nélküli hordózást. Mindezt csak azért írom, mert a bejegyzés tárgyát képező bor nem törekszik megfelelni a fentebbi igényeknek. Tekintettel arra, hogy véleményem szerint a villányi nagyok konzervatív keretei között Gere Attiláék számítanak a leginkább haladónak, kíváncsi voltam rá, hogy mire jutnak az általam régisulisnak tekintett keretek között. Ha lettek volna túlzó elvárásaim, csalódtam volna.

Ha a belföldi tapasztalatok alapján igyekszünk eligazoldni régiónk országainak bortérképén, akkor minden bizonnyal nem a cabernet sauvignon az ideális alany arra, hogy releváns tapasztalatokat gyűjtsünk a vörös térfélről. Engem viszont kitartóan hajt a kíváncsiság, így az általam rendszeresen szondázott, elhelyezkedését tekintve szlovákiai Matyšák borászat vonatkozó tételére is ráraboltam még néhány hónappal ezelőtt. Végül a palack addig-addig hánykolódott a borkészletem tengerén, hogy csak most, a hosszabb szabadság alatt szerelődött ki a dugó az üveg nyakából az ilyenkor szokásos érzékszervi analízis ürügyén.

A bodrogkisfaludi Breitenbach Pince boraihoz emlékeim szerint eddig még nem volt szerencsém, pedig a 2007-ben indult vállalkozás a világhálón elérhető információk alapján kifejezetten aktívnak és láthatónak számít az olyasfajta körökben, melyekben borfogyasztóként mozogni szokás. Elmaradásaimat négykezes keretek között, a pince aktuális boraival igyekeztük pótolni, mai bejegyzésünkben pedig erről számolunk be a megszokott módon, alább.

Az van, hogy idén nyáron bloghasábjainkon is jól látható módon küzdtünk magunkba az ilyenkor szokásosnál nagyobb rózsaszín bormennyiséget. A magam részéről szó sincsen semmiféle következetességről, a dolgok történelmileg alakultak így. Meglepő viszont, hogy az úgynevezett tipikus fröccsalapokon túl milyen sokszínűre és mennyire atipikusra sikerült a hazai rozépaletta néhány tagja.

Aki ismeri Horváth Józsefet és a Ráspi-borokat, az valószínűleg kóstolás nélkül is sejtheti, hogy a pince rozéja tartogat néhány stílusfeszegető meglepetést. Engem is a kalandvágy hajtott, így néhány napja nemcsak megláttam a közeli hiperpolcon a pince aktuális rozéját, de le is emeltem onnan. Tegnap pedig jól elfogyott, én pedig nem győztem pislogni, hogy mi ez az egész.

Az aktuális felmelegedési helyzet szülte igények mentén szégyenérzet nélkül ismerem el, hogy az elmúlt hetekben inkább nyúltam ilyen-olyan fröccshöz, mint sörhöz vagy szódamentes borhoz. Ez van, az időjárás diktál, én pedig próbálok a lehetőségekhez képest nemcsak ár-értékben, hanem minőségben is az átlagnál megfelelőbb fröccsalapanyagot találni, hogy alkalmazkodni tudjak.

Ezt a szlovák fehéret például úgy három héttel ezelőtt emeltem le egy kereskedő-polcról. Aztán pár nappal ezelőtt mintegy lendületből fogyott el: hol nagyfröccsként, hol viceházmesterként végezte egy hosszabbra nyúlt munkanap zárásaként. Jólesett így is, úgy is.

Peter Matyšák borászata a szlovák főváros közvetlen északkeleti szomszédságában fekvő, húszezernyi lakossal felszerelt Bazin (Pezinok) településén tevékenykedik, ráadásul nevezett szomszédunk azon kevés borászata közé tartozik, akik nemcsak igényes, de informatív webhellyel igyekeznek támogatni a kíváncsibb fogyasztókat. Emitt például még a területeken is körül lehet nézni, interaktívan.

A főként borokkal, de párlatokkal és mentes szőlőlevekkel is foglalkozó családi vállalkozás egyébként széleskörűen ismert és kedvelt a szomszédban, eképpen rendelkeznek akkora kapacitással, hogy a nagyláncok polcaira is jusson egy-két palack az aktuális szortimentből. Ezen az úton szereztem be ezt a kékfrankost is, amellyel a hétvégén úgymond félhivatalosan is lezártam a vizsgaidőszak okozta íráscsendet, hogy kissé bizonytalanul bár, de ezeken a hasábokon is elkezdhessem az újabb évet.

Tisztában vagyok a ténnyel, hogy a nagyneves címkével ellátott villányi kékoportók elsősorban nem a hétköznapi ivóborok, sokkal inkább a fogyasztói rögvalóság elfelejtett, de az utolsó előtti pillanatban emlékekbe törő névnapok ajándékbor-részhalmazát alkotják. Ez történelmileg alakult így, még akkor is, ha az árazás figyelmen kívül hagyása mellett a minőségi szerepkörük sokkal inkább az előbbi, mintsem az utóbbi csoportba sorolná őket. Gere Attila portugiesere történetesen első- vagy másod-zászlóshajója ennek a kategóriának, éppen ezért nem, vagy csak szökőévente vásároljuk, és még annál is ritkábban fogyasztjuk.

A szélesebb hazai fogyasztó-viszonylatban mondhatni ismeretlen borvidékek és termelők anyagait rendhagyó úton-módon értékesítő Fill the Winebox nevű csapat újszerű fába vágta bele a vállalkozói fejszéjét. A lassan megnyílni készülő – vagy éppen már üzemelő – ferencvárosi borbáruk részben betölti az eddig betöltetlen fizikaibolt-szerepet, nagyobb hányadban viszont alternatívát igyekszik kínálni az egyre szélesedő és diverzifikálódó borbár-piacon. Ez kétségkívül nagy és kockázatos beruházás, ügyesen és megbízhatóan kell dolgozni, hogy stabil, visszatérő és fizetőképes fogyasztócsoport alakuljon ki és térjen be enni, inni.

A közeljövő helyett most foglalkozzunk viszont a múlttal, ugyanis nagyjából két héttel ezelőtt az akkor még épülő, mindenféle hatósági engedélyekre váró borbár mögött álló srácok a Portugál Köztársaság Nagykövetségével, pontosabban annak kereskedelmi irodájával közösen tető alá hoztak egy szélesebb betekintést nyújtó kóstolót Santos & Seixo pincészet termékeivel, amelyekkel a későbbiek során a kínálatukat – úgy az interneten, mint a borbár-bolt keretei között – bővíteni szándékoznak. Mi pedig nem tehettünk mást, minthogy elmentünk és megkóstoltuk őket. Erről számolunk be most, négykéz-módon.

Bizonyára senki sem kérdőjelezi meg a széleskörű fogyasztói igényt a kifejezetten olcsóra hangolt fehérborokra. Magunk között maradva pedig nyugodtan bevállalhatjuk azt is, hogy mi sem törekszünk hétről-hétre csúcsborok bontogatására, bár kétségtelen, hogy néha lenne rá igény. Még a köznapi költségvetési- és időgazdálkodási lehetőségek mellett is.

Személyes szál, hogy bár egyre ritkábban vetődök olyan társaságba, ahol a borfogyasztás szerepe elsősorban a sokszor mennyiségi kereteket öltő ivás, azért néha van az úgy is. Az ilyen esetekben célszerűen törekedni szükséges a borvásárlás optimalizálására a folyamat három változója – ár, minőség és elérhetőség – mentén. Jó hír, hogy bár régebben ez szinte lehetetlen volt, üzletláncaink nagyjai szerencsére mintha sodródnának előre a minőségi igényekkel. 

Ez pedig az ezer alatti, az úgynevezett alapminőségi szintet simán megütni képes fehérborok megjelenését és elterjedését jelenti a diszkontpolcokon. Márpedig ha a félédességek helyett ezek kezdik el kiszolgálni a közízlést, abból hosszabb távon csak előnyünk származhat.

A diszkontkategória egyik ilyen szereplője a felsőgasztronómiai csúcsokról szinte észrevehetetlen Penny Market, ahol mindenféle egyéb dolgok mellett gyakorlatilag hétszáz forintért lopható haza egy olyan korrekt sauvignon blanc is, mint amilyet éppen most fogyasztok poszt- és beadandóírás mellé.

A nyári időszak ideális esetben egy évente visszatérő kéthónapos lehetőség arra, hogy a vizsgák végén, a tömeges szabadságolások alatt időt szakítsunk olyan dolgokra, amelyekkel a tavaszi-őszi egyetemi és munkahelyi kötelességek miatt egyébként kevesebbet foglalkozunk. Ehhez képest mindjárt augusztus van, én pedig a terveimmel ellentétben sokkal ritkábban ragadok borospoharat, a bloghasábjaink töltögetéséről meg inkább ne is beszéljünk.

Adósságok és tervformátumban ragadt tervek tehát vannak, a hátralevő időszakban pedig a telített naptár ellenére is törekedni fogok arra, hogy megvalósítsak belőlük egyet-többet. Ilyen tervmegvalósítás volt a közelmúltban szervezett kötetlen közös borozás is a blog fáradhatatlan éldolgozójával, furmintfannal, amelyet a nyári időjárási viszonyok miatt a négy fal közül a Kopaszi-gát lépcsőire delegáltunk ki.

Értekezni persze arról is lehetne, hogy a helyi (fogyasztó)közönség számára szemmel látható módon szokatlan volt az ötpalackos betevővel, borospoharakkal ücsörgő társaság, de egyrészt már beleszoktunk ebbe a szerepbe, másrészt pedig úgyis az a lényeges, hogy milyen benyomásokat gyűjtöttünk a koncepciómentes borsor palackjainak tartalmát töltögetve. Erről szólna négykezes beszámolónk, alább.