Nem vagyok egy Beaujolais Nouveau hagyományőrző, azaz nem szoktam sorban állni az aktuális naptári év novemberének harmadik csütörtökén, hogy kezembe kaphassam a régen várt francia újboromat, annak ellenére, hogy alapvetően semmi bajom nincs a műfajjal. A magyar újbor mezőnyt sem szokásom tervszerűen szondázni, megvan az a két jól bevált kedvenc, amik szinte minden évben eljutnak hozzám, a többiek inkább csak alkalom- és véletlenszerűen kerülnek a poharamba. Az utóbbi 2-3 évben szerintem nem is ittam Beaujolais Nouveau-t, idén viszont valahogy kedvet kaptam hozzá, így amikor egy komolyabb pinot noir sor elé kellett vendégváró és szájkalibráló bort keresni, nem kellett sokáig gondolkozni a választáson.

"Rozé délután" jeligével invitáltak a Nagygombos Birtok 2019-es borainak bemutatójára a My Wine Borbárba, de a rosék mellett más borok is előkerültek, köztük limitált tételek is. A pincészetet amolyan rosé-specialista borászatként szokás számon tartani és Barta Anna, a birtok borásza valóban régóta elkötelezett a rosék irányába. Bár a fogyasztók által megszokott, bevált portfólió nyilván nem lehet évente változtatni, a kísérletezést nem adják fel. A borász bevallása szerint a minden évben elkészített, limitált palackszámú kísérleti tételekben tud kiteljesedni, és az ezek alapján kapott fogyasztói visszajelzések mentén igyekeznek a borok finomhangolását elvégezni. Most kaptunk egy kis ízelítőt az állandó szortimentből és a kísérletek eredményeiből egyaránt.
 

Idén a magam részéről nem terveztem újbor-posztot (tavaly ugye egy komplett hetet szántunk a témának), de úgy alakult, hogy egy baráti borozás alkalmával elénk került egy-egy palack 2018-as francia és magyar újbor és így már túlságosan is adta magát a téma.

Ha úgy vesszük, nem sok aktualitása van a cikknek, mert a tavalyi Beujolais Nouveau-knak már híre-hamva sincsen, az újak pedig még fél évnyi távolságra vannak, de a jövőre nézve talán mégis szolgálhat néminemű hasznos információval.
Az elején kezdve a történetet, a Beaujaolais Nouveau-őrület engem kb. annyira érint meg, mint úgy általában az újbor, azaz nagyjából semennyire. Már csak azért is, mert én ilyen borokat inkább nyáron innék, ha már egyáltalán, mintsem november tájékán. Így aztán minden év novemberében ámulattal figyelem, ahogy az emberek elkapkodják a polcokról a frissen a polcra érkező Beaujolais-s palackokat. Néha egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy viszek egyet, de általában gyorsan lebeszélem magam a vásárlásról és ugyanazért az árért valami más kerül a kosárba. Pár évente egy Beaujolais Cru erejéig azért elcsábulok, de mint tudjuk, az már egészen más műfaj.
Az itt tárgyalt borból azonban valahogyan néhány palack megmaradt a kereskedő polcain, és az őrület lecsengése után akciósan féláron lehetett hozzájutni. Ennyi pénzért már a kíváncsiság legyőzte a kudarctól való félelmet és vállaltam a kockázatot, hogy esetleg megbánom a vételt. Úgyis már évek óta nem vettem Beaujolais-t, a pincészet pedig általában kellemes élményekkel ajándékozott meg, többek között egy remek Beaujolais Cru-vel is, szóval "lesz, ami lesz" alapon bevágtam a palackot a táskába.
Már nem is emlékszem, mikor vásároltam a bort, de sokáig csak kerülgettem, el is feledkeztem róla. Egy késő májusi esős napon azonban valamilyen könnyű vörösborra fentem a fogamat, és ez a palack kapóra jött. Az eredmény? Nem lettem Beaujolais-rajongó, de egyrészt megerősítést nyert, hogy lehet ezt a műfajt is közhelyektől mentesen, igényesen művelni, és ezáltal a pince borai nálam valószínűleg kivételt képeznek majd az önként vállalt Beaujolais-"bojkott" alól.
 

A Barta Pince és a Nagygombos Borászat között látszólag nem sok metszéspont van, adja magát a kérdés, hogy miért tart közös kóstolót a két pincészet. A közös pont nem más, mint a tulajdonos, Barta Károly, akit inkább a saját nevét is viselő mádi pince kapcsán ismer a borvilág, holott a mátrai birtok is dinamikus fejlődésen ment keresztül, amióta 2009-ben a Barta család megvásárolta.
A közös kóstolón természetesen a tulajdonos személyesen is ott volt és a két birtok borászai, Takács-Barta Anna és Ujvári Vivien sem hiányozhattak, ahogy nem hiányozhatott a hiperaktív kereskedelmi vezető, Takács Alexandrosz sem. Az eseménynek a Béterv Lakásétterem adott otthont, egyúttal Bíró Botond Boldizsár és Takács Alexandrosz több borhoz remek falatokat is komponált (lásd a borok után zárójelben).

(Fogadjátok szeretettel Dámosy Bálint cikkét a nálunk szinte ismeretlen, de annál érdekesebb és drágább svájci borokról. Bálint remélhetőleg a jövőben is megosztja majd veletek gondolatait itt a Borrajongón.)

Ha az ember Svájcra gondol, akkor elsőre minden bizonnyal nem a svájci bor jut eszébe, sőt talán a sajt fondue-től eltekintve valószínűleg nem is a kulináris gondolatok...

Svájc nem bor-nagyhatalom. Ennek természetesen megvannak az okai. Legnagyobb mennyiségben telepített fehérszőlője a chasselas (gutedel), amely Európa többi országában inkább csak csemegeszőlőként ismert és emiatt bor alapanyagként nem is tartják nagyra. Hírnevét vélhetően kevéssé szolgálta a közelmúltig Svájcban széles körben elterjed chaptalizáció, azaz a bor alkoholtartalmának növelése érdekében történő cukorpótlás. (A klímaváltozás kevés pozitív hozadékainak egyike lehet, hogy erre már nemigen van szükség.)

Mennyiségét tekintve a svájci bor ugyancsak halvány kis folt a boratlaszokban, mindösszesen 15.000 hektáron folyik bortermelés (ez nagyjából a mátrai borvidék termőterülete kétszeresének felel meg) és az ország teljes bortermelésének csupán 1,8%-a hagyja el az országot.

Mégis azt gondolom, hogy hiba lenne elsétálni a svájci borok mellett. A régió főleg azon borrajongók számára rejteget érdekességeket, akik a mainstream helyett a különleges borok, a kevésbé ismert helyi fajták iránt is érdeklődnek, és borturizmus címszó alatt nem csak az orrukkal és szájukkal kóstolnak. Igen, ők Svájcban jó helyen járnak.

A közelmúltban két alkalommal is volt szerencsém a svájci borral találkozni, egyrészt a düsseldorfi ProWein kiállításon, ahol a svájci standnál hosszasan elidőzve alkalmam nyílt végigkóstolni St. Gallen-től Genfig a teljes kínálatot, másrészt húsvétkor a festői Genfi tó partján elterülő Lavaux borvidéken töltöttünk el pár napot Vaud és Valais kantonok borait megismerve.

A poént előre lelőve, igen kellemes meglepetés ért. De először röviden néhány információ a svájci borpiacról.

A svájciak nagyon sok bort isznak (ebben globálisan a harmadik-negyedik helyen állnak), és annak ellenére, hogy a svájci bor – mint minden emberi erőforrást igénylő termék – rendkívül drága, a svájciak előszeretettel isszák hazai boraikat. Teszik ezt úgy, hogy a világ kiemelkedő borvidékei közül nem egy pár órás autózással könnyedén elérhető: Côte-Rôtie, Hermitage és Beaune olyan közel vannak Genfhez, mint Badacsony vagy Tokaj Budapesthez, de éppenséggel Elzász is könnyedén elérhető Zürichből vagy Baselből, míg Veneto vagy Piemont DOCG appelációit gyakorlatilag egy-két alpesi szerpentin és alagút választja el Dél-Svájctól.

Svájc legjelentősebb borrégiói a francia nyelvterületen, vagyis a dél-nyugati kantokokban találhatóak. Ezek a Genfi tavat és a Rhone folyót felfelé követve Genf, Vaud és Valais (németül Wallis).

Apropó Rhone folyó, sokan nem is tudják, hogy a Rhone nem a Genfi tóban ered (és folyik onnan Lyonon keresztül délre a földközi tengerbe), hanem a tavon átfolyik, forrásától a Genfi tóig ugyanis már meg is tett 165 km-t, elválasztva a Matterhornt és Monte Rosat magában foglaló Pennini-Alpokat a Jungfraunak is otthont adó Berni-Alpoktól. A Rhone ezen szakaszának völgyében (a völgy franciául valais, innen a kanton neve) találhatóak a svájci termőterületek bő egyharmada. A francia Dél és Észak-Rhone völgyi borvidékek mellett a Rhone folyó tehát egy harmadik borvidéket is őriz. Itt a chasselas és a pinot noir, mint Svájc legelterjedtebb fehér és kék szőlőfajtája mellett számos autochton fajta is található, így pl. a fehér petite arvive és heida, vagy a kék cornalin, gamaret és garanoir.

A második legnagyobb borvidék a kifli formájú Genfi tó íves északi partjait körülvevő meredek lejtőkön elhelyezkedő Vaud, ahol a Lausanne és Montreux között fekvő, világörökségi védelmet élvező Lavaux teraszos szőlőültetvényei terülnek el. Említésre érdemes még a Tessin (Ticino) borvidék, ahol kevés chardonnay mellett szinte csak merlot található, és nem is akármilyen merlot, ahogy arról a ProWein-on is meggyőződhettünk:

A ticino-i Angelo Delea két csúcs vöröset hozott a ProWein-re: a Carate névre hallgató merlot-ját, valamint a Delea borászat monumentális zászlósborát, a Diamante névre keresztelt merlot-hangsúlyos bordói házasítást némi syrah-val megfűszerezve. Véleményem szerint egyik bornak sem kellene szégyenkeznie egy Bordeaux jobb parti kóstolósorban, bár ez a fogyasztói árukra is vonatkozik. A Diamante pinceára ugyanis 130 CHF palackonként; ezen az áron már egy Valandraud vagy a nem sokkal drágább L’Evangile is beszerezhető.  

Svájc legismertebb borásza talán Jean Rene Germanier, aki a borászkodás mellett egyébként a Svájci törvényhozás tagja, sőt 2010/11-ben elnöke is volt. A ProWeinra Valais autochton fajtáiból készült fehérborait hozta, az Amigne-t, a Heida-t (egy tramini klón, a Jura-ban Savigninként a vin jaune-n keresztül ismert) és a Petite Arvine-t. Utóbbi volt talán a legemlékezetesebb, erről lent esik még szó.

A német-svájc régióból a ProWein-on bemutatkozó borászatok közül talán a hentesüzemre emlékeztető zürichi zur Metzg borászatot említeném meg. Pinot noir-ját itthon inkább sillernek neveznénk, de mivel három órás Champagne kóstolás után látogattuk meg a svájci standot, a hentes borász pinot-ja valahogy ott akkor nagyon jól esett. Mindazonáltal a 29 CHF összegű palackár számomra, mint magyar fogyasztó számára ezért a pinot noir-ért valahol értelmezhetetlen.

Húsvéti svájci túránk alkalmával Lavaux területét látogattuk meg, és meg kell mondanom, hogy a táj sokkal magával ragadóbb, mint a múlt év decemberben beutazott észak-rhone-i borvidék.

A lausanne-i püspök által a 12. sz. közepén adományozott, déli kitettségű, a genfi tóba torkoló lejtőkön bencés és cisztercita szerzetesek építették ki a teraszos szőlőültetvényeket, de régészeti leletek arra engednek következtetni, hogy már a rómaiak is komoly szőlőtermesztést folytattak a lejtőkön.

Túránk pont húsvét hétfőre esett, így a kis családi pincék sajnos zárva tartottak, de rendkívül jó kóstolási lehetőséget biztosít a tóparti sziklafalba egy kis vízesés mellé vájt Lavaux Vinorama (fenti kép bal alsó kocka), ahol a Vaud és Valais borokból összeállított komoly kóstolósor mellett egy külön moziteremben vetített filmmel mutatták be a helyi borkészítést.

A kostolósor fehérborai az AOC Lavaux egyik Grand Cru területéről származtak (Dézaley, a másik Calamin), mindhárom bor az AOC előírásának megfelelően chasselas szőlőből készült.

Neyroud-Fonjallaz - Les Berneyses Chardonne, 2015

Obrist - "Les Egralets" Dézaley Grand Cru 2014

Grand Pertuis - Dézaley Grand Cru 2012

Nem tagadom, hogy a tudatos borfogyasztásom kezdete óta ez volt az első találkozásom komolyabb chasselas-val, és jóllehet elméleti oktatásom révén a szőlőfajta nálam igencsak alacsonyról indul, ez az első találkozás nem sikerült rosszul. Természetesen hiba lenne a chasselas-t egy furminthoz vagy rieslinghez hasonlítani, de kerek, egyensúlyos, üde és könnyű ívású borokról van szó, amelyek ugyan viszonylag alacsony sav és alkoholtartalmúak, de ezt egyensúlyozza egy finom gyümölcsösség és Lavaux esetében mineralitás is. Ezt a kellemes meglepetést csak az árnyékolja be, hogy ilyen áron a fentebb említett két (jóval komplexebb bort adó) fehérszőlő fajtából már viszonylag magasabb minőségű borok kaphatóak, az Obrist és Grand Pertuis kiskereskedelmi ára ugyanis 22 CHF, tehát 6000 Ft feletti.

A vörösök közül az Alain Paley pince Plant Robert névre hallgató gamay-klónját (ugyan a Lauvaux melletti Montreux őrzi egy angol rockbanda énekesének emlékét, de ez nem a Led Zeppelin) kóstoltuk meg, amely nem különbözik jelentősen a Beaujolais-ben található társától. A különbség talán annyi, hogy a lavaux-i borban hangsúlyosabbak az édes fűszeres aromák. A kóstolósort egy garanoir, gamaret, malbec házasítással zártuk a Martial Neyroud pincészettől. A garanoir és a gamaret a kék gamay és a fehér reichensteiner keresztezéséből származik, mély bíbor színű, karakteres vörösbort ad, jellegzetes feketeszeder ízekkel. Ugyancsak, ha az áruktól egy kicsit eltekintünk, akkor kellemes, jó ívású, ha nem is kifejezett komplexitással vagy koncentrációval rendelkező vörösborokról van szó.

A nap zárásaként még három Valais tételt kóstoltunk, közöttük egy újabb autochton fajtát, a cornalint, valamint a fent már említett, valais-i Jean-Rene Germanier petite arvine-jét. A petite arvine a magyar szájízhez képest valamelyest alacsonyabb savakkal rendelkezik, így a nagyon markáns kemény sajtokhoz kevésbé ajánlott, de lágyabb francia sajtokkal (lásd lenti kép jobb alsó kocka) remekül harmonizált, illetve a fondue remek kísérője. A fondue egyik fellegvára a sajtjáról híres Gruyères falu, ahol az úgynevezett moitié-moitié (fele-fele) fondue-t érdemes megkóstolni, amely fele arányban készül a helybéli Gruyère sajtból és a Fribourg-i Vacherin sajtból. Aki arra jár, annak erősen javasoljuk, hogy a Le Chalet fogadóba térjen be (lenti bal oldali képek).

Összefoglalva Svájc körülbelül annyira szól a karcsú chasselas-ról, mint Németország a „lieblich” rieslingről vagy éppen Olaszország a vörös tömegborról. Svájc mindennel rendelkezik, ami szükséges ahhoz, hogy idővel komoly borok is szülessenek: megfelelő terroir, tőke (mármint anyagi forrás), komoly vásárlóerővel rendelkező belső piac, amely a hazai borokat részesíti előnyben, autochton fajták iránti tisztelet. De talán ebben is rejlenek Svájc korlátai: a helyi fajták közül egyik sem olyan, amely kifejezetten alkalmas lenne arra, hogy valóban nagy bor szülessen. Komoly dilemma, hogy Svájc feladja-e a helyi fajtákat, így borászkodásának évszázados tradícióit és világfajtákból készít a nagyvilágnak szóló csúcsborokat, vagy megelégszik azzal, hogy belső piacát kiszolgálja, viszont lemond a nemzetközi hírnévről. Mindenesetre, anyagi megfontolások a kérdés eldöntésében nem játszanak szerepet.

Kapcsolódó cikkeink:

Svájc: Borok az égből

A múltkori fehér egyveleg után jöjjön a vörös sereg. Jellemzően rövid jegyzetek, a pontszámok után a kóstolás hónapja szerepel zárójelben.

Kis nyári szieszta után burgundi borokkal jelentkezem az elmúlt hónapok terméséből. Fogadjátok szeretettel!

Hollandia számos dologról híres, de aligha a borkultúra jut elsőként az ember eszébe, ha meghallja az ország nevét. Sör, hajózás, sajt, németalföldi festők, szélmalmok, Oranje, fapapucs, csatornák, hogy a coffee shopokat és az örömlányokat ne is említsük. Én most mégis Hollandiában (nem holland) borokkal kapcsolatban szerzett élményekről fogok beszámolni.

A múlt héten meglátogattam egy barátomat Hágában. Már korábban is terveztük, hogy megnézzük a város valamelyik belvárosi borbárját, de valami mindig közbejött. Az eredeti program most is úgy nézett ki, hogy náluk vacsorázunk valamit, és beszélgetés közben elfogyasztunk 1-2 palack bort, de végül az első palack után felkerekedtünk, és az esővel dacolva megkerestük a Pierre-t a városközpont közelében.

Beaujolais hivatalosan Burgundia része, azonban az arrafelé gamay-ból készülő borok nemigen hasonlítanak a borvidék többi részén döntően pinot noir-ból készülő vörös nedűkre. A klasszifikáció is hasonló valamelyest (a B. Nouveau-tól most tekintsünk el): az alapborok Beaujolais néven futnak, eggyel magasabb szint a Beaujolais villages, a legmagasabb kategória pedig a Beaujolais cru, amely egy meghatározott település körül található szőlőkből készített bort jelent. Ilyenből tíz található a vidéken. A két magasabb szintről érdemes válogatni, és bizony nagyon szép borokra, jó vételekre lehet bukkanni. A napokban három cru-t kóstoltam, jó nevű termelőktől:

A hétvégére ütemezett kóstolósorunk elég vegyesre sikerült, hiszen két bikavér mellé egy (majdnem) fajtatiszta újvilági és egy syrah-t csak nyomokban tartalmazó klasszikus villányi került, a felvezetőként bontott Beaujolais pedig csak fokozta a tematika tematikátlanságát. Előbbi konkrétan elvitte a műsort, utóbbi pedig kissé méltatlan módon, de remekül szolgált kóstolási orrtisztítóként; ez a fajta direkt gyümölcsösség ugyanis meglepően remek iránytűnek bizonyult az érlelési jegyekkel és erős hordóhatással kikövezett úton.

Továbbra is igyekszem minél több Beaujolais-t fogyasztani, ezúttal egy remek Brouilly került a poharamba, a kiváló 2009-es évjáratból. A gyümölcs öreg tőkék termése (többnyire 50-75 év közöttiek), feldolgozás után a must acélban erjedt, majd a bor néhány hónapot töltött nagy fahordókban.

Közepes rubinszín. Nem kifejezetten áradó, de nagyon tiszta elegáns illat meggyel, ribizlivel, pici fűszerességgel. A korty kiváló felépítésű, talán közepesnél kicsit vékonyabb, feszes, precíz. Alapvetően gyümölcshangsúlyos aromakészlet, kevéske fűszer egészíti ki, fahatás nem érződik. Savai érettek, frissek, remekül dinamizálják a bort, az alig közepes mennyiségű tannin szépen érett, már-már észrevétlenül simul a bor textúrájába. Utóíze tiszta, gyümölcsös, közepesnél hosszabb. 6 pont, de az élmény ennél több. Lehetne komplexebb és mélyebb, de egyszerűen úgy mutat értéket, hogy közben egy cseppet sem érezni, hogy nehézkes lenne fogyasztani. Remek.  

A képet innen csentem.

Ismét egy rövid jegyzet-gyűjtemény következik, azaz nem egy bizonyos kóstoló lenyomata, hanem a közelmúlt fogyasztásaiból szemelvények.

A kóstolt borokban csak annyi lesz közös, hogy mindannyian Franciaországból származnak, egyébiránt semmi nem indokolja ezen közös csokorba való szedésüket.

Íme:

Egészen az elmúlt fél évig két kezemen és egy lábamon meg tudtam volna számolni hány bort ittam Beaujolais-ból. Azok többnyire nouveau-k voltak és nem is igazán tetszettek. Aztán amikor az Egyesült Államokba keveredtem, leemeltem pár villages-t is a borkereskedések polcairól és megnyerőnek találtam őket. Nem voltak bonyolultak, viszont nagyon jó tartású, friss savakkal bíró, gyümölcsös italoknak bizonyultak. És az ilyesmit szeretem nagyon. Szilveszterkor aztán Octopus bortárs volt szíves mutatni nekem egy Beaujolais cru-t, amiről Akov is megemlékezett hasábjainkon. Az a bor nagy élményt nyújtott, és el is döntöttem, hogy jobban kiképzem magam Beaujolais cru ügyben. Octopus remek összefoglaló írása és tapasztalatai itt találhatóak meg a témáról, érdemes elolvasni azoknak, akik némileg képbe szeretnének kerülni a borvidékkel kapcsolatban.

Jelenleg még jelentős mennyiségben lehet kapni a 2009-es, kiváló évjáratból származó borokat az USA-ban, azokból tervezek egy összehasonlító kóstolót is. Előfutárként azonban ezt a 2010-es Fleurie-t kóstoltam a napokban.

Fleurie összesen kb. 850 hektár szőlővel beültetett területet foglal magába. Leghíresebb része a La Madone dűlő, a tetején egy remek kis kápolnával. A Domaine de la Madone borászat 13 hektár szőlővel rendelkezik, 40 évnél idősebb, alapvetően gránitos talajon zöldellő ültetvényekkel.

Fiatalságra utaló, közepes bíbor színű bor. Friss, kissé visszafogott illat ibolyával, friss gyümölcsökkel (málna, eper, ribizli, meggy) és leheletnyi fűszerrel. Közepesen telt korty, nagyon tiszta, pirosbogyósokra emlékeztető jegyekkel, finom fűszerekkel és pici ásványos aláfestéssel. Kifejezetten friss, remek tartású eleven bor, jelentős mennyiségű, érett, finom savkészlettel és közepesnél kevesebb, bársonyos tapintatú tanninnal. Talán néhányan savhangsúlyosnak titulálnák, nálam még belefér a „dinamikus bor” kategóriába. Közepesen hosszú, élvezetesen gyümölcsös lecsengés. Erős 5 pontot kap, de az élmény ennél több volt számomra, egyszerűen élvezet minden cseppje. 17 dollárért rendben van.