Lehet vitatkozni azon, hogy egy olyan hatalmas borrégió, mint Alentejo mennyire "rejtőzködik", de egyrészt úgy gondolom, hogy Magyarországról nézve Douro-n kívül egyik portugál borvidék sem örvend széles körű ismertségnek, másrészt Alentejo Douro-val, Dao-val ellentétben nem rendelkezik komoly borkészítési hagyományokkal, történelmi múlttal, ráadásul az óriási területnek mindössze 5%-án terem szőlő. Így aztán (vissza?)élek alkotói szabadságommal és ezt az óriási borvidéket is beletuszkolom a rejtőzködő kategóriába, majd pedig a Herdade do Rocim két bora tükrében veszem közelebbről szemügyre.

Két és fél év telt el azóta, hogy először találkoztam ezzel a borral, de még mindig nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy a svájci Lidl kevesebb, mint ezerforintnyi frankért cserébe ilyen anyagot képes kipakolni a diszkontpolcokra. Már nem is emlékszem pontosan, hogy hány palackot pusztítottam el belőle helyben, és mennyit idehaza, de az biztos, hogy az utolsó palackom és a benne elhelyezkedő parafa közötti kapcsolatot az elmúlt hétvégén szakítottam meg végérvényesen. Azt nem tudom, hogy érdemes lett-e volna még várni, de az biztos, hogy ismét betöltötte azt a szerepet, amit eredetileg neki szánhattak.

A Fill the Winebox csapata - mivel mással? - egy születésnapi MiniVino-val ünnepelte meg a Ferenc téri borbár megnyitásának első évfordulóját. A kóstoló abból a szempontból is különleges volt, hogy a kereskedés portugál szortimentjének egyik sarokkövét képező alentejo-i Herdade do Rocim pincészet külkereskedelmi vezetője, David Rego európai körútja keretében Budapestre is ellátogatott. David délután tartott egy zárt körű kóstolót néhány meghívott szakmabelinek, majd rövid pihenés után este ő mutatta be a pincészet borait a MiniVino vendégeinek is.
A díszvendég Herdade do Rocim mellett természetesen több ország boraiból is válogattak még borokat a szervezők, a már megszokott szereplők mellett ezúttal Horvátország került be érdekességként az esti választékba.

A kora délutáni szakmai kóstolóra sajnos nem sikerült eljutnunk, de a MiniVino-n ott voltam és szerencsére a délutáni kóstolón szereplő néhány bónusz tételt is meg tudtam kóstolni David Rego-val (a képen).

Portugália a rejtőzködő borvidékek aktuális fejezetének új állomása. Portugáliáról először a portói, majd valószínűleg Douro és Vinho Verde borai, vagy a Madeira juthat a borkedvelők eszébe, az ország azonban tartogat még néhány borvidéket, számos őshonos, helyi fajtával és az ezekből készült borokkal. Én most ezek közül is egy kevésbé ismert borvidéket választottam, a fővárost körülölelő, hasonnevű Lisboa-t.

A szélesebb hazai fogyasztó-viszonylatban mondhatni ismeretlen borvidékek és termelők anyagait rendhagyó úton-módon értékesítő Fill the Winebox nevű csapat újszerű fába vágta bele a vállalkozói fejszéjét. A lassan megnyílni készülő – vagy éppen már üzemelő – ferencvárosi borbáruk részben betölti az eddig betöltetlen fizikaibolt-szerepet, nagyobb hányadban viszont alternatívát igyekszik kínálni az egyre szélesedő és diverzifikálódó borbár-piacon. Ez kétségkívül nagy és kockázatos beruházás, ügyesen és megbízhatóan kell dolgozni, hogy stabil, visszatérő és fizetőképes fogyasztócsoport alakuljon ki és térjen be enni, inni.

A közeljövő helyett most foglalkozzunk viszont a múlttal, ugyanis nagyjából két héttel ezelőtt az akkor még épülő, mindenféle hatósági engedélyekre váró borbár mögött álló srácok a Portugál Köztársaság Nagykövetségével, pontosabban annak kereskedelmi irodájával közösen tető alá hoztak egy szélesebb betekintést nyújtó kóstolót Santos & Seixo pincészet termékeivel, amelyekkel a későbbiek során a kínálatukat – úgy az interneten, mint a borbár-bolt keretei között – bővíteni szándékoznak. Mi pedig nem tehettünk mást, minthogy elmentünk és megkóstoltuk őket. Erről számolunk be most, négykéz-módon.

Portugál borokról viszonylag ritkán írunk, nem is csoda, hiszen itthon meglehetősen gyér a kínálat, talán csak a Fill The Winebox-nál találunk értékelhető választékot. Júniusban volt szerencsém pár napot Portugáliában tölteni és néhány bort megkóstolni. Nem a bor volt a fő motivációs tényező a kirándulás mögött, de természetesen, amikor időnk engedte - főleg ebéd/vacsora mellett és este, áldoztunk egy kicsit a hedonizmus oltárán. Többnyire csak kapkodva vagy utólag, emlékezetből véstem fel pár sort, úgyhogy jellemzően rövidebb leírásokra kell számítani.

Általában a borkereskedő/sommelier/felszolgáló ajánlásaira hagyatkoztunk, többnyire Douro és Alentejo borai kerültek a poharunkba, néhány más borvidék boraival fűszerezve.

(Lisszabon a Szent György várból)

A szituáció nagyjából úgy fest, hogy a minap sikerült vörösbort lopnom egy külhoni Lidl falai közül. Persze igyekeztem stílusosan intézni, csak úgy, bármiféle szabály áthágása nélkül, a vásárlói kézikönyv erkölcsi útmutatásait betartva. Létezik ugyanis egy saját borkoordináta-rendszerem, amelynek keretei közé ez a címszereplő portugál vörös komolyabb próbálkozások közepette sem pakolható be. Egyrészt kevesebb, mint három euróért keres gazdákat a polcon, ami nem kifejezetten sejtet megbízható minőséget, az éppen-ihatóságon túlmutató értékeket. Másrészt ennek ellenére van olyan zseniális, hogy két rácsodálkozás közben felmerüljön az egyszeri fogyasztóban a kérdés, miszerint ezt a példányt árazták elég csúnyán félre, vagy a piac többi szereplője csúszott az ár/érték-skála radikálisan másik oldalára. Komolyabb megfejtést nem tudok adni, de az biztos, hogy tíz eurón belül soha nem volt még dolgom ennél jobb anyaggal. Meglepődés, rácsodálkozás, öröm és értetlenkedés. Ez a portugál házasítás gyakorlatilag ingyen oktat bisztróstílust a vörösek térfelén. A kötelező tananyag szórakoztató és gazdaságos szerepében lép be, és elvégzi a dolgát ügyesen.

Alig jöttem haza a Douro- túráról, máris egy nem várt meghívó várt. A Veritasnál dolgozó kedves ismerősöm invitált a Budakeszi Rathauskellerben celebrálandó Quinta da Romaneira borvacsorára. Mivel nemrég jártam már a minőségi kosztot kínáló Rathauskellerben és a Romaneira is nagyon érdekelt, hát kapva kaptam az alkalmon.

Ha egy megkérdőjelezhetetlenül elismert portugál birtokot kellene megnevezni, én biztosan a Quinta do Novalra tenném a voksot. Nem csupán azért, mert a történetét 1715-ig visszavezető Noval megfelelően historikus, hanem – eltekintve a hetvenes-nyolcvanas évek megingásaitól – a borok színvonala egy szűken markolt nemzetközi elitben is megsüvegelendő. A Novalnak az 1931-es Vintage Port hozott világhírnevet. Az 1927-es évjárat hatalmas termése és a „begyűrűző” gazdasági válság kellemetlen kombója igen érzékenyen érintette a portugál bortermelőket. Az 1931-es év deklarációjára tehát gondolni sem lehetett. A Novalnál azonban nem majréztak, vettek egy nagy levegőt, deklaráltak, majd piacra léptek. A döntés őket igazolta, hiszen a bor akkorát szólt, hogy rövid idő alatt minden Port-fogyasztó megtanulta a Noval nevet. A magát ma is tartó vélekedés szerint a Quinta do Noval 1931 a valaha készült legjobb évjáratos Portói. Igazi legenda, pontosabban egy élő legenda, hiszen bárki, aki képes a csillagászi összeget kifizetni érte, ma is meghajolhat még előtte.

Ebben az epizódban a Portói erősített borok, tágabb értelemben a Douro borainak készítését és érlelését vesszük célba. A bortípusok nagy száma okán azt gondolhatnánk, a sherry-hez hasonlóan a Portói mögött „dolgozó” technológia is roppantmód bonyodalmas. Ettől mi sem áll távolabb, hiszen a Portói elkészítése a világ legszimplább dolga, aztán már csak várni kell a sorunkra. A dolgot azért erősen színezi, hogy az utóbbi évtizedekben a Douroban is feje tetejére állt a világ. A magas alkohol- és cukortartalmú borok piaca ugyanis jelentősen átalakult. Ennek megfelelően az 1986-os nyitással bel- és külpiacra lépő kisebb pincészeteket nem a Portói, hanem inkább a száraz bor kezdte eltartani. Ha lehet mondani, az arányok megfordultak, és sok termelőnél a Portói, mint kiegészítő bukkan csak fel a portfólióban. Ahogy az első részben írtam „Portó nélkül nincs Douro, Douro nélkül nincs Portó”, és valóban, a Portói készítése a mai napig a termelői identitás megkerülhetetlen része maradt.