Az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a bezártság jelenében a hazai borásztársadalom egyike a fulladozó gazdasági helyzet veszteseinek. Az éttermek zárva, a kóstolók, rendezvények törölve, személyes kontaktusra pedig minimális a lehetőség, ez pedig számokban aligha kifejezhető mértékben akadályozza a terjesztést és terjeszkedést.

A fenti indokok mentén keresett meg minket néhány héttel ezelőtt Péter Ákos, aki tokaji pincéjének reprezentációs borkeretéből ajánlott fel egy csokornyit blogunknak további szíves felhasználás céljából. Mi pedig éltünk a lehetőséggel, mégpedig úgy, hogy a sort először én, aztán pedig másnapi átszállítás után furmintfan is megkóstolta. Így állt össze ez a külön-külön négykezes, ami gyakorlatilag a Péter Pince aktuális szortimentjét hivatott lefedni.

Ez pedig különösen kedves volt a számomra, hiszen minimális előismeretek birtokában voltam a pincét illetően, így pedig sikerült egy közel teljes képet kapnom arról, hogyan néz ki a borvidék a Péter Pince szemüvegén keresztül.

A friss Balassa-borok bekóstolása alatt már mellékszálként említettem, hogy részblogilag eltöltöttünk egy önkényesen előrehozott rövidhétvégét Tokaj borvidékén. Most pedig az lesz, hogy szakítunk a sokszor szükségszerű módon elvárt időrendiséggel, és nem a Szilágyi Lászlónál eltöltött első nap kétségkívül görbe ívéről, hanem az Erzsébet Pincénél minden értelemben másnap történt látogatásról számolunk be szokásos formakeretek között. Ha másért nem, márcsak azért is, mert telnek-múlnak az évek a borospalackok között, de tény, eddig mégsem volt szerencsém átlépni a Tokaj szívében található pince kapuját. Köztudott ellenben az is, hogy türelem, rózsa és hasonlóan fontos dolgok mindegyütt, szóval délelőtt ide, füllesztő nyárvégi klímaviszonyok oda, hosszában-széltében kaptunk kiváló keresztmetszetet ifj. Prácser Miklós társaságában múltról és jelenről egyaránt.

A hatputtonnyi aszú kétségkívül a legizgalmasabb, legegyedibb és egyben legantidemokratikusabb bora Magyarországnak. Világos ugyanis, hogy nemcsak a mindennapok bora-szereptől áll fényévnyire, de az ünnepi koccintások rendszerszerű kellékeként is csak igen kevesen részesülnek olyasfajta élményben, amelyet nemzetközileg is csak Tokaj-tájban érdemes keresni és lehet találni. Talán éppen ezért szükségszerű a kampány az aszúédességek mellett, amely zajlik a közösségi média zeg-zugos területein. Koccints Aszúval! – hangzik a felszólítás. Az év végére jutó vallási-világi ünnepek kötelező kelléktárának bővítése pedig kétségkívül jogos igénynek hangzik. Mi csak annyit teszünk, hogy a Barta-sor után, ezúttal a rátkai illetőségű Árvay-pince aszúsorával állunk bele az idénypromócióba. Tesszük mindezt nem csak a felkérés miatt, hanem azért is, mert aszút inni jó. És pontosan ez az üzenet hivatott ébreszteni minden félretapasztalt szkeptikust, akik ugye nem isznak aszút, mert "túl édes". Ezúton hatkéznyi jegyzettel üzenjük meg politikailag érvényes úton, hogy a valóság bizony más, és nem párhuzamos semmiféle részigazsággal.

Joggal nyílnak ki a bicskák a prolizsebekben, amikor arról esik szó, hogy az aszút, mint a jelen cukorgazdag Tokaj-csúcsát közelebb kellene pakolni a hétköznapok asztalaira. Bár az alapötlet zseniális, az tényszerű, hogy a belföld anyagi keretei és igényszándékai egyaránt képtelenek odáig nyújtózkodni, hogy az asztalok borai – a lehető legszélesebb mintát vizsgálva – egyáltalán megüssék az elfogadható minőség száraz határlécét. Az édesboros szegmens még annál is kritikusabb, lévén arányait tekintve nagyjából tucatnyi természetes palack igyekszik felvenni a piacharcot milliónyi édesített ellenfelével. Egy olyan terepen, ahol az árazás mennyiségi szemlélete könnyen kerekedik felül a minőségi elvárásokon. Mindezt csak azért szögezem ide, mert az általánosságok mellett azért néha lehet, sőt, talán szükséges is elegendő indokként elkönyvelni egy hétfő estét a beaszúsodásra. És ha már furmintfan gondoskodott arról, hogy egy hosszabb Tokaj Nobilis Birtokbor-vertikális után kitegyük a töppedt-pontot a mondat végére, amit ráadásul egy tizenegy éves aszú-mementóval tettünk meg, szükségszerű, hogy méltó módon emlékezzek meg róla. Még ha ad litteram nem is tegnap ittam.

Bár műértő körökben közismert, hogy Ausztria az úgynevezett helyi-tradicionális fajtáiban képes nagyot villantani a vörös térfélen is, azért engem, elsősorban befelé, mintsem kifelé fogyasztó borivót a kellemesnél intenzívebben lepett meg, hogy mi történik a középmezőnyben, valamint attól felfelé. Kétségtelen, hogy a hárompilléres – blaufränkisch, St. Laurent és zweigelt – fajtaalap hazánkban az első kivételével éppen nem áll közel a prioritásokhoz, azért a végeredményként tálalt vörösborok egyrészt minőségi, másrészt stilisztikai leckével szolgálnak az itthoni közízlésnek, arról nem is beszélve, hogy a ziccer is sokkal szebb, ha őshonos fajtával rúgják. Néhány héttel ezelőtt furmintfan társaságában abba a kényelmes-kellemes helyzetbe keveredtem, hogy egy hosszabb és többszínű borozás keretei között először megkóstoltunk, később pedig jól elfogyasztottunk egy rövidebb, de annál tartalmasabb osztrák sort, amely tananyagszinten hivatott demonstrálni a nyugati szomszéd vöröstehetségét. A látókörbővítésen túl persze az sem mellékes, hogy a kékfrankos-indítástól különváló, egyébként apa-gyerek-viszont ápoló fajtapáros karakterileg jelentős eltérést mutató, ugyanakkor egységesen magas színvonalú végeredményt képest produkálni. Ilyenkor pedig az van, hogy félretéve minden téves, de élő borsovinizmust kénytelenek vagyunk leborulni és elismerni a kvalitásokat. És ha már úgy alakult, akkor mindezt az ilyenkor szokásos négykezű formátumban igyekezzük megtenni alább.

Feltehetően sokan jártak már úgy, hogy régóta fenték a fogukat arra, hogy egy féltve őrzött palack bort méltó körülmények között, a megfelelő kontextusban, a megfelelő társaságban kinyissanak, a palack pedig csak várt és várt elkerülhetetlen sorsára. Tapasztalatból mondom, hogy számos esetben az ilyen "tökéletes" alkalmak nehezen jönnek el. Ellenben időnként az is előfordul, hogy két telefon és minimális utánajárás is elég, és másnap már ott várja a bor a dekantálóban, hogy a csendes elmúlás helyett életpályájának csúcsa közelében érjen útjának dicső végére. Ez a poszt most egy ilyen ritka alkalomnak köszönhető, amikor tényleg a bor varázsolta ünneppé az átlagos hétköznap (na jó, péntek) estét.

Csodát csinált, ráadásul én el is hittem – zárhatnám rövidre aktuális mondanivalómat, de ezúttal mégsem célszerű ennyire magam elé rohannom. Mivel a soproni körzetben, egészen konkrétan Fertőrákoson tevékenykedő Luka Enikő borainak érzékszervi megvizsgálása önerőből igen drága mulatság (aki nem hiszi el, járjon utána itt), lassan haladok a négy éve kitűzött házi feladattal. Az alig három hektárnyi működési alaptőke nyilván rétegigények kielégítésére elegendő, és laikusként utánaszámolva is látszik, hogy ekkora méretben nehéz olcsóbban kijönni. Ez persze nem mentség: ha a borok minőségileg nem képesek anyagi ellenértékük ellensúlyozására, akkor az árazás indokolatlan, a koncepció pedig működésképtelen. A Kispál-rajongók pavlovi reflexére legalább az imázs szintjén építkező bor 2008-as példányát még az ismerkedési fázis elején, nagyjából négy éve szereztem be.

Azt állítom, hogy az édes szamorodni szerepkörileg kulcsfontosságú Tokaj szempontjából. Sőt, továbbmegyek: küldetése van a hazai piacon. Miközben nemzetközileg természetesen hatputtonyos előhozakodás és meggyőzés szükséges, a belföldi szájak megédesítésének kispályás, költséghatékony, ugyanakkor borzasztóan élvezetes módja a szamorodni, hogy a történeti-hagyományos jelentőségéről most éppen ne is beszéljek. Térítőbor a pancsolt édestől a komoly felé, low-budget örömforrás, híd az alap és csúcsok között. Nem dolgom különösképpen igazolni a műfaj fontosságát, de hitemet feltétlenül fontosnak tartottam rögzíteni, ugyanis a közelmúltban akkora pofont kaptam egy forgalmon kívüli palacktól, hogy a fal adta a másikat – a kifejezés lehető legjobb értelmében. Úgy hallottam, hogy a Bott Pincénél felmerült a kérdés, miszerint szükségszerű-e kihozakodni ezzel a borral. Tisztelettel jelentem: mi az hogy, nagyon is. Tény: ez életem eddigi legjobb szamorodnija, úgyhogy feltétlenül szeretnék birtokolni belőle, amint lehetséges.

Bár fiatalságomból kifolyólag nem követhettem végig kronologikusan a déli Sauska-koncepció felépülését – a történet hivatalosan a szakközépiskolás karrieremmel szinkronban, tehát 2006-ban kezdődött el –, azért mégis érzek egyfajta egészséges elfogultságot a villányi pince boraival kapcsolatban. Az a helyzet ugyanis, hogy a ’08-as siklósi Cuvée 7 tulajdonképpen izomvörös-origóként funkcionál a rövid, de meglehetősen intenzív borfogyasztó karrierem folytonosan szélesítés alatt álló koordináta-rendszerében: tizenkilenc éves fejjel én még azelőtt nemigen ittam hasonlóan kimunkált, gazdag és professzionális vörösbort, úgyhogy nem érzem túlzásnak a katalizátorszerep kiosztását ebben a személyes útkeresésben, amit nevezzünk mondjuk tudatos borfogyasztásnak. Nem kívánok mélyebb önéletrajzi fejtegetésbe bonyolódni, de tény, hogy a múlt tükrében rendkívül szerencsésnek éreztem magamat, hogy egy négy évjáratot és két termőhelyet átfogó Cuvée 7-vertikálison keresztül merülhettem el a délvégi élvezetekben, úgy meg főleg, hogy mindezt a két borász, Markó Ildikó és Latorczai László, valamint Wéber Norbert szőlész jelenlétében és tolmácsolásában tehettem meg.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem sokat tudok Dél-Afrikáról a borok vonatkozásában. Tény ugyanakkor, hogy az objektív és szubjektív értelemben is újvilági terep a maga mediterrán jelleggű klímájával és óceánközelségével kiváló szőlőtermesztési adottságokkal bír, miként az már több száz éve ismeretes is. Mivel a megközelítőleg százezer hektárnyi termőterülettel rendelkező ország (palack)mennyiségi szempontból állítólag a nyolcadik legnagyobb, és köztudott, hogy a számok ritkán hazudnak, az alapszintű kompetenciák hiánya ezúttal nem bocsánatos bűn. Az ismerkedést eddig finoman szólva sem könnyítette meg az a tény, hogy rendkívül kevesen foglalkoztak a szóban forgó borok hazai terítésével.

Most, hogy egy év eltelt azóta, hogy Wachau jól kioktatott minket Tokaj-kontextusban a tisztaság nemzetközileg értelmezett fogalmáról (itt és itt felidézhető), több szempontból is időszerű volt egy leckeismétlés. Egyrészt én alapból megbuktam, mert időhiányra hivatkozva nem tudtam részt venni az eseményen, másrészt mivel döntő hányadban hazait fogyasztok, ezért néha jól jön egy-egy külföldi pofon, hogy ennek függvényében reálisabb képpé alakítsam át magamban a magyar állapotokat. Mikor értesítést kaptam a Wachau-repetáról, egy percig sem gondolkodtam, hogy mi lesz a vasárnap esti program. Igaz, ezúttal nem a kontextusba helyezésen volt a hangsúly, Tokajt ugyanis kizárólag Homoky Dorottya friss mintái, valamint a Tállya Wines-sorozat néhány tétele képviselte, melyek stílusukat és kategóriájukat tekintve nem alkalmasak hazai referencia állítására, de önmagukban vizsgálva rendkívül tanulságosak voltak.

Egészen múlthét péntekig abban a hitben éltem, hogy tudom, milyen az, amikor a rajnai rizling jó: nagyon jó. Aztán Tar Ferenc elhúzta előttem a mézesmadzagot egy vágtaszerűen levezényelt tizenhárom boros, nyomokban egyéb érdekességeket is tartalmazó kóstolósorral, és azóta is próbálkozom az értékrendem újrakalibrálásával. Értem én, hogy izgalmas és fontos a hazai rajnai, Badacsonyban (minimum) már bizonyított is, de úgy érzem, hogy bizonyos dimenziók általánosságban hiányoznak az itthoni kedvencekből. Ilyen például a metsző tisztaság, a megbonthatatlan egység és a direkt, nyomuló gyümölcsöktől és petroltól mentes frissesség. Arról nem is beszélve, hogy miközben egy hatéves gyerek érdeklődési lendületével és kíváncsiságával fürödtem meg brutális sebességgel mindenféle nemzetközi klasszisban, megkóstoltam életem eddigi legrégebbi borát. A kóstoló tranziensei még a mai napig sem csengtek le.

Cornas-i kiruccanásunk következő állomása Vincent Paris, akit Franck Balthazarhoz hasonlóan a borvidék egyik fiatal csillagának tartanak. A ma negyven körül járó Paris pályája elején megfordult pár vezető Saint-joseph-i borászatnál, majd 1997-ben indította el saját birtokát. Hogy semmi ne csúszhasson félre, az első évjáratok során nagybácsikája, a legendás Robert Michel tanácsait követte. A viszonylag fiatal, de tapasztalt borász hamar híres lett modern felfogásban, de a termőhelyhez mégis hűen és kíméletesen készített borairól. Amellett, hogy ma már jól ismert és neve gyakran szerepel a Wine Advocate, a Wine Spectator és más fontos orgánumok hasábjain, Vincent Paris közösségi szerepet is vállal, hiszen társelnökként a cornas-i hegyközség ügyeit igazgatja.

A minap a Veritas-tól egy igen megtisztelő és kellemesnek ígérkező meghívást kaptam. A jól ismert kereskedés prémium burgundi borok nehéz fájába vágja most fejszéjét. Ennek alkalmából a forgalmazásra kiszemelt tételeket egy exkluzív kóstoló keretében mutatták be, amely főként a csúcséttermek sommelier-it célozta. Miközben az urak szakmailag vizslattak-mustráltak, én a blogszféra gondtalanságát képviselhettem. A szlovák forgalmazón keresztül érkező burgundikat egy felvidéki magyar sommelier válogatta, aki hosszú időt töltött el sokcsillagos óceánjárók pohárnoki állásában. A posztban ismertetett borok első körben elit éttermek és szállodák számára lesznek hozzáférhetőek, de a várhatóan a kiskereskedelemben is megjelennek majd.

Idejétmúlt, túlárazott, mazsolára szüretelt, egyensúlytalan – általában ezek a vádak érik a csúcsra szánt villányi borokat, a tapasztalat szerint legtöbbször nem alaptalanul. Szerencsére a hazai közízlés (remélhetőleg az internetes sajtónak köszönhetően is) sokat fejlődött az elmúlt tíz évben, így a klasszikus hívószavakra épített presztízs napjainkban működésképtelen; ez a tény arra sarkallta a termelőket, hogy alapos ráncfelvarrást végezzenek a régi klasszikusokon. Ez leginkább a barrik-hangerő lejjebb tekerését, integráltabb szeszt és tannint, okosabb árazást jelent. Az eredmény szerencsére már tapasztalható: hat-hétezer forint kicsengetése után simán klasszis vörösborokba futhatunk. Az alkalmi fogyasztó itt meg is áll, pedig van feljebb: a következő, elit osztály a tíz-húszezresek tábora, amiről inkább csak tudunk, mintsem ismerjük őket; ki az, aki Solusszal öblöget hétfő reggelente? Egy nem reprezentatív mintavétellel igyekeztünk utánajárni, hogy megéri-e a minimálbér harmadáért villányit vásárolni. Jó-e, és ha igen, annyival jobb-e a húszezres, mint a hétezres, mint amennyivel az ár azt sugallja. A borokat (a belövőt leszámítva) vakon kóstoltuk.

Samuel Tinon meglátogatását követően a Dereszla felé vettem az irányt. Egy másik nagy szürke folt a fejemben. Viszonylag kevés bort ittam tőlük, ezért nem is alakult ki semmiféle konkrét benyomásom a pincészettel kapcsolatban. Pedig a Bodrogkeresztúron található Dereszla nagy múltú alapokra rendezkedett be, a hasonnevű dombot átszövő, mintegy kilométernél is hosszabb, háromszintes pincerendszer egyes részeiről már a 15. századból vannak feljegyzések. A Zsigmond királyunk tulajdonából induló pincejáratokat később a Hunyadiak, majd Bocskai, aztán Bethlen, később pedig a Rákócziak tulajdonában találjuk. A Vinotéka falába fúródott ágyúgolyó az 1849-es bodrogkeresztúri ütközetet is megörökítette. Szó szerint tehát a fél magyar történelem átzúgott itt és eddig senki nem tudta megakadályozni, hogy a pincét ma is arra használják, amire való. A Dereszla modernkori története 2000-ben kezdődött el, amikor is a champagne-i illetőségű d’Aulan család komolyabb szándékkal látott a jövőépítéshez. Korábban a híres Piper-Heidsiecket vagy egy évszázadig tulajdonló d’Aulan család ma egy borászati vállalkozásokat tömörítő csoportot (Edonia) igazgat. A hozzájuk tartozó pincészetek nevei ismerősen csenghetnek: Alta Vista (Mendoza, Argentína), Château Sansonnet (Saint-Émilion), Château Valrose (Saint-Estèphe), Champagne Becker, valamint a Calvados-t előállító Marquis d’Aguesseau.

Bár eddig is nyilvánvaló volt számomra, hogy igen nehéz száraz tokajiakból rossz, vagy akár közepes sort összerakni, de a pénteken nyitott két-két furmint és hárslevelű minden várakozásomat felülmúlta. A tizenegyes dűlős borok alapján egyértelmű, hogy a kivételesen jó évjáratnak és a precíz pincemunkának köszönhetően olyan borok születtek, amiket még minden bizonnyal évekig fogunk követendő példaként emlegetni. A kóstolt borok alapján nehezen tudom meghúzni a két klasszikus hegyaljai fajta közötti megbonthatatlan határvonalat; ha jó kezekbe kerül, a furmint is tud legalább annyira csiszolt, részletgazdag és törékeny lenni, mint a hárslevelű. Ráadásul úgy, hogy semmit sem veszít abból az üzenetből, amit a termőhely hozzáad az összképhez. De nem tudom szó nélkül hagyni a Szil-völgy ígéretét sem; ha a Szilágyi László által gondozásba vett terület már két évvel ezelőtt ilyen izgalmakat rejtegetett, akkor érdemes lesz odafigyelni, hogy mit hoz a jövő.