Az aktuális magyar egyvelegben a nyár végén és az ősz első felében kóstolt borok kaptak helyet, sok balatoni és tokaji fehér, valamint rosé-k és könnyű vörösek innen-onnan, egy évjáratos pezsgő és két édes tétel foglalja keretbe a válogatást. Valószínűleg lesz még egy mini egyveleg, a szokásos ünnepi dömping előtt.

Az aktuális magyar egyvelegben a brutális hőség miatt kevés vörösbor kapott helyet, fehérekből is inkább a frissebb, fiatalosabb tételek jutnak nagyobb szerephez. Az évszaknak megfelelően sok, a szokásosnál is több rosé is van ebben a válogatásban, édes borból és pezsgőből most csak 1-1 tétel fért be.

Itt az idei második magyar boros egyveleg, néhány pezsgő, rosé és édes bor, sok-sok fehér és - szokás szerint -  kevesebb vörös fért bele ebbe a válogatásba.

A Gourmet Fesztiválról szóló beszámoló második részében négy hazai pincészet borai kerülnek a fókuszba. A Hernyák Birtok képviseletében Hernyák Tomi a DiVino standjánál mutatta be új Rosé Brut pezsgőjét és a "sima" Brut is kóstolható volt. A Holdvölgy régi motoros a Gourmet Fesztiválon, mindig széles szortimenttel jönnek és mindig hoznak magukkal valamilyen újdonságot, meglepetést is. A Veszprémi Érseki Pincészet - ha jól tudom - elsőbálozó volt a  fesztiválon, náluk szinte a teljes aktuális választék kóstolható volt. A Bock Pince ugyan olyan hatalmas portfólióval rendelkezik, hogy azt lehetetlen lett volna egészében bemutatni, de náluk is komoly merítés állt rendelkezésre.

Az újabb magyar egyveleg gyorsabban összejött, mint gondoltam, hála néhány baráti összejövetelnek és balatoni kirándulásnak. Sok rosé és még több fehérbor került a válogatásba, vörösből inkább csak könnyedebb tételek. Borvidékek szempontjából a Balaton környéki régiók dominálnak, de sok másik borvidékről is jutott legalább 1-1 szereplő.
 

Íme az aktuális magyar egyveleg, ami nagyrészt a nyár folyamán kóstolt/fogyasztott, külön posztban meg nem írt magyar borokat foglalja magába. Ennek megfelelően a fehérborok vannak túlsúlyban, az átlagnál több a rosé, kevesebb a vörös, és egy pár buborékos és édes bor teszi teljessé a képet.

Utoljára két évvel ezelőtt fejtegettem a Bockokhoz fűződő ambivalens viszonyomat, és annak indokait. Részben ez, részben az idő- és a fókuszhiány miatt azóta nem is igazán ittam a pincétől semmit. Az Ermitage aktuális évjárata viszont ismét a radarom alá került, olyannyira, hogy nem csak ivásra, de megírásra is méltónak találtam. Talán az sem merész állítás, hogy pillanatnyilag ez a kedvenc Bockkom. 

Nem volt sok időm kipihenni az ünnepeket és a decemberi összejöveteleket, rögtön január második napján egy újabb komoly borsoron verekedhettem végig magamat. Kedves barátom és gimnáziumi osztálytársam szintén tavaly év végén töltötte be a negyvenet és hozzám hasonlóan ő is egy régóta tartogatott palackokból álló sort varázsolt az ünnepi asztalra. Többségében magyar borokból állt össze a mezőny, leginkább a Badacsony-Tokaj-Villány háromszög mentén; ráadásként azért két külföldi vörös is becsúszott közben. A tételek átlagéletkora itt is 10 év körül mozgott, de szerencsénkre a palackok legnagyobb része bőven élvezhető állapotban volt és 1-2 elöregedett bort leszámítva izgalmas válogatást kóstoltunk.

Ismét hoztam egy magyar pinot noir-sort, ezúttal 2017-es borokkal, több hazai borvidékről válogatva. Bennem sem feltétlenül tudatosult, de 2016 óta minden évben volt szerepelt a blogon valamilyen évjáratos pinot noir-kóstoló (2016, 2015, 2013, 2012, 2011), eleinte nemzetközi kitekintéssel vegyes sorban, az utóbbi években csak magyar mezőnnyel. 2021 sem kivétel.
Jó ideje elkezdtem gyűjtögetni a borokat, hogy majd egy nagyobb társasággal jól megvitassuk a magyar pinot noir-helyzetet, de sajnos közbeszólt a vírushelyzet. A várakozást végül megunva, február végén magam kezdtem el szépen felbontogatni a sor tagjait, és - többnyire borvidék szerint csoportosítva - több részletben végig is kóstoltam mindet. Néhány hétig tologattam magam előtt a jegyzetek begépelésének és a poszt megírásának feladatát, de a húsvéti hétvégén végre jutott idő mindenre, úgyhogy nagy nehezen elkészültem.

Villányba nem fehér bort inni jár az ember, és ha csak úgy általában fehér borra szomjazik, a boltban jellemzően akkor sem a "Villány" feliratot keresi a palackokon. Az ország legmelegebb borvidéke a vörösborokról vált híressé és máig erre fektetik a hangsúlyt a helyi borosgazdák, így a termőterület nagyobb részén is kék szőlőfajtákat találunk. Persze készülnek azért fehérborok is a régióban, elsősorban a siklósi körzetben, de a legtöbb pincészetnél találunk legalább 1-2 fehérbort a szortimentben. Elvégre a nyári melegben nem mindenki vágyik testes vörösekre, jól esik egy üde fehérbor vagy egy fröccs. Meg egyébként is, minden társaságban előfordulhat valaki, aki árral szemben úszva valami mást szeretne, mint amiért a többiek érkeztek. :)
Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a történetet, akkor azt mondhatnám, hogy a villányi borászatok választékában többnyire könnyedebb, reduktív fehérborokat találunk, általában olaszrizlingből, esetleg chardonnay-ból, sauvignon blanc-ból, rajnai rizlingből, valamilyen illatos fajtából, vagy ezek házasításából. A komolyabb, fahordós tételek jellemzően chardonnay-ból, illetve egyes pincéknél hárslevelűből készülnek, alkalmanként pedig késői szüretelésű borokkal is össze lehet akadni, bár ezek már tényleg kuriózum-számba mennek.

A tegnap megénekelt édes hárslevelű után most a villányi fehérboros skála másik oldalán, a reduktív fehérborok térfelén néztem szét, mit várhat a fogyasztó, ha vörösboros vidéken könnyed fehérborra (a jelen sor tükrében fehér házasításra) vágyik.

Tokajból rendszeresen kóstolunk édes borokat, eza borvidék adottságaiból adódóan teljesen természetes és kézenfekvő dolog. A többi borvidékünkön a magasabb maradékcukor-tartalommal rendelkező borok inkább csak erősen limitált palackszámú különlegességnek számítanak és teljesen más karaktert hoznak, mint a tokaji társaik, de ez persze nem jelenti azt, hogy egy kézlegyintéssel el lehetne intézni őket. Villányban végképp ritkán találkozik az ember édes borokkal, az pedig pláne érdekes - legalábbis engem meglepetésként ért -, hogy a Bock Pincénél is előfordul ilyesmi, úgyhogy amikor megláttam ezt az édes hárslevelűt egy akció keretében, a kíváncsiságtól fűtve azonnal lecsaptam egy palackra.

Elcsépelt közhely, de attól még igaz, hogy a portugieser leginkább a villányi borászatok cash-flow boraként operál, a rosé mellett a fiatalon palackozott oportók - és újabban külön a hipermarketek számára palackozott olcsóbb fajtaborok vagy házasítások - biztosítják a gyors és könnyű bevételt a pincék számára. Ugyanakkor az is igaz, hogy néhányan igyekeznek komolyan venni a fajtát, és megmutatni, hogy lehetséges izgalmas és akár több évig sikerrel érlelhető portugieser borokat is palackba zárni. Ma két ilyen borról lesz szó.

A hazai újborok esetén alapszabály, hogy ha a fehérek és rozék tengelyén mozgunk, akkor kevesebb kellemetlen meglepetés érhet bennünket, mint a vörösek esetében. Most viszont inkább kockáztattam, és elmerültem a villányi bozsolé-tengerben a műfaj két alapvetésének segítségével. Papírforma-szerű eredmény született.

Itt az év második magyar boros egyvelege, amolyan "corona edition". Mivel a tavaszi hónapokban a vendégségbe járás, az éttermek, borbárok, borkóstolók látogatása értelemszerűen elmaradt, az otthoni kóstolgatásokból lassabban gyűlt össze a szokásos mennyiségű jegyzet. Így viszont jellemzően több időt sikerült eltölteni egy-egy borral, a notesz-bejegyzések is általában hosszabbak lettek.

Az otthoni készlet pusztítása és utántöltése során igyekeztem a magyar borokat előnyben részesíteni, így most az egyveleg szokásos külföldi párjával valószínűleg bevárom a következő magyar boros megamixet. Hát, lássuk, mi fogyott nálam a korona idején...

Bock-borokat valószínűleg sűrűbben kóstolunk, mint vásárolunk, aminek megvan a maga oka. A pince két-háromezres alapszériás borai legtöbbször érdektelenek, néhányszor pedig vállalhatatlanul rosszak is. A nyolcezer környékén kínált középkategóriás anyagok már többnyire érdekesek, néha pedig egészen finomak is, az itteni kutakodást ezért többnyire az árcímke, ritkább esetben pedig a rosszabb tapasztalatok korlátozzák. A húsz-harmincezres mazsolaborokat pedig értelemszerűen csak rendezvényeken kóstoljuk, hogy újra és újra megállapítsuk a tőlük vett stílusbeli távolságunkat.

Így cirka másfél hét pihenő után ideje lenne valamivel elindítani az évet a Borrajongón, úgyhogy egy laza egyveleg formájában ezt is meg teszem. Az előző év utolsó és az új esztendő első péntek estéje egyaránt a bor jegyében telt, van tehát miről írni. Az előző év utolsó péntek estéjén a MyWine-ban borozgattam baráti társasággal, január első péntekjén pedig Kézdy Dániel meghívására verődött össze egy kisebb kompánia a házigazda borbarátaiból. Mindkét alkalommal előkerültek érdekes borok és korábbi évjáratú palackok is. A két este "termését" kötöttem csokorba az idei első blogposztban.
 

Többféle ürügy kínálkozhat egy közepesen nagyobb palackmennyiség borhűtőből történő kisöprésére. A legkézenfekvőbb természetesen a felmerült helyigény kielégítésének okán összetrombitált fosztókóstoló lenne, de ezúttal mégsem ez történt. Véletlenszerűség helyett ugyanis az elmúlt két évben félkomoly koncepció mentén összeszedtünk néhány nagyobb hazai vörösbort kettőezer-kilencből, hogy aztán azokat nem túl hosszú ideig tartó szándékos szem elől tévesztés után idén ősszel egyszerre, egymás mellett lékeljük meg.

Itt a tegnapi poszt folytatása, néhány rosé és siller után vörösborokkal.

Időről időre előkerül az igény a Klubban egy kékfrankos-kóstolóra. Már egy pár éve nem volt, nekem meg szép lassan már eléggé be is szűkűlt a látóterem, így örömmel vettem, hogy régi motoros állandó társunk Szegediszomelijé bevállalta a szervezést.

A borokat full vakon kaptuk, 3 és 5 ezer Ft. közti kategóriában, zömmel 2013-asok néhány kivétellel.

Évről évre ki szoktam nézni a szegedi borfesztre, bár mondjuk ki, nem épp az a rendezvény, amelyik bármelyik borbuzi valamennyi igényét képes lenne kielégíteni. Mivel ritkán van változás a felhozatalban, így kevés különbséggel én is a szokottabb neveknél jártam ezúttal is. Jegyzetelni nem jegyzeteltem, de pár nap után úgy döntöttem mégis papírra vetem az emlékeimet. Ebből kifolyólag az évjáratok helyenként hiányoznak.

Fogadjátok szeretettel, a legjobban tetsző borokat aláhúztam.

Pinot-egyveleggel zártam a blogon az óévet, és most egyveleggel nyitom az újat is. Az év végi írással ellentétben a mai "szösszenet" mögött nincs semmiféle szorosabb átfogó koncepció, azon túl, hogy az utóbbi néhány hónapban gyakran kóstoltam párban magyar borokat, és most összegyűjtöttem az ezekről készült jegyzeteket. A duók tagjait természetesen valami összekötötte - a minden pároson belül azonos évjáraton kívül -, többnyire a fajták terén, illetve sokszor a borvidékeket illetően is. Viszonylag gyakran bontok így párban borokat, sokszor ez számomra érdekesebb, tanulságosabb, mint egy tételt szálazgatni, viszont kevésbé fárasztó és kevesebb előkészítést igényel, mint egy komolyabb sor végigmustrálása. Kvázi kontextusba helyezik egymást a borok, össze lehet hasonlítani őket akár több napon keresztül is, mégsem kell egy 8-10-12 tagú soron végigküzdeni magam.

(A képet innen metszettem)

A közel jövőben olyan kóstolót tervezek a klubban, hogy különböző árkategóriákon belül szeretnék egymás mellé rakni dél-francia, piemonti, dél-pannon vöröseket. A vége az lenne az eseménynek, hogy az említett területekről 35-45 Euro környékén tanyázó tételek feszülnének egymásnak. Amíg a külföldi versenyzők már megvannak, addig teljes bizonytalanságban vagyok, hogy itthonról melyik tétel képviselje ezt a kategóriát.

Ilyenkor jön kapóra, hogy épp megkezdődött a szegedi borfesztivál, így lehetőségem nyílik deciáron tesztelgetni a képbe jöhető borsos árú jelölteket. A nyitó napon tehát kiballagtam kisüvegjeimmel, majd otthon egymás mellett, mindenféle sorrendben végigkóstoltam néhány nehézsúlyú versenyzőt. 

Jómagam még nem jártam végig a Bock-szortiment felsőházának minden szegletét („hogyha nékem sok pénzem lesz…”), de ha a filiszteus izomtorony szemiotikai jelentéstartalmától eltekintek, miszerint Góliát az istentelen nagyhatalom megtestesítője, úgy tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom, hogy a Boxi-csúcs tulajdonképpen egy maréknyi borvidéki Góliát Capellától Magnificióig. A borok koncepció szerint óriásnak készülnek, céljuk az egy heti fizetésért cserébe történő zúzás borfesztiválon, borversenyen, vagy egy steak mellett, az étteremben. Nem is csoda, ha a hatvan kilogrammnyi páncél előtt (kihívó híján) egyszerre borul térdre borértő és pénzes alkoholista. Ne várjunk kiütéssel végződő párbajt, ha csak villányi nagyokat küldünk ringbe, a „ez kevésbé mazsolás, mint a másik, noha túl sok a hordócsokoládé”-típusú érvelésre alapozott pontozásos győzelmek meg már unalmasak, úgyhogy célszerű súlycsoporton kívüli kihívó után nézni. Kérdés, hogy van-e legény talpon a vidéken.

Kényelmesen nagypolgári, amikor tele a pince mindenféle jó kis borral, amiről tudjuk vagy sejtjük, hogy frankón érlelhető és valamikor egyszer talán felejthetetlen kezelésben részesít bennünket. A piramis meg rendületlenül gyűlik, idő, alkalom vagy nagyvonalúság meg csak nem adódik, hogy kibontsuk őket. Hosszú évek múltán pont ez a kifinomultan örömteli érzés képes kispolgári pánikba átcsapni. Biztosan meg kellett volna már inni. Nagy bor lesz vagy romokban hever majd, ahogy kicsorog a palackból? No, hát pont Dagadtos barátunkat érte el ez a kellemetlen fuvallat, így összevarázsolt nekünk egy nagyon érdekesnek ígérkező érett vörös sort. Ahogy ott ültünk az asztal körül és az első bort vártuk, érezhetően ott lebegett a nagy kérdés: túltoltuk-e, Béláim?