Huszonnégy év. Ennyi telt el azóta, hogy a kilencvenes évek közepén megszületett ez a cabernet franc, amely egyszerre hordozza magán a szocialista rémálomból még éppen csak ébredező magyar szőlő- és borkultúra kissé megfakult, de azért érdekes emlékét, és a megfelelő bortárolás előnyeinek bizonyítékát. Az van ugyanis, hogyha ez a palack nem pihent volna az elmúlt (legalább) húsz évben (bor)hűtőben, akkor a pohár helyett egyenesen a lefolyóba küldtem volna, lemondva az időutazásról egy olyan korba, amikor még a barrique egyike volt a legfontosabb fogyasztói hívószavaknak.

Dacára minden előítéletemnek és negatív várakozásomnak a Szent Gaál Kastély cabernet franc-ja átment a rombor-vizsgán. Azt nem állítom, hogy szívesen fogyasztanék sűrűbben hasonlóan koros szekszárdi és villányi vörösborokat, de vannak olyan helyzetek, amikor a tanulni vágyó énem felülkerekedik a hedonizmuson. Ebből pedig néha ki lehet jönni jól is.

Mint azt a hazai borvilág történéseit közelebbről követő olvasóink azt bizonyára tudják, Ripka Gergő, alias Táncoló Medve barátunk régi álmát megvalósítva Tokaj Magic néven önálló vállalkozásba fogott. A Tokaj Magic sokféle szolgáltatást nyújt: kóstolók, bortúrák, szaktanácsadás, közben pedig megjelent a Tokaj Guide harmadik kiadása is, minden eddiginél több információval, tuti tippel és borászattal. Gergő tehát most már 100%-ig legkedvesebb borvidéke szolgálatába állt, hogy Tokaj-Hegyalja üzenete minél több emberhez eljusson. Nem kis feladat ez, amihez a magam részéről sok erőt, kitartást és persze szép sikereket kívánok!
Gergő a Tokaj Magic ernyője alatt különböző budapesti helyszíneken nagyjából havi rendszerességgel tematikus kóstolókat tart, borászatokat, borstílusokat vagy éppen évjáratokat állítva a reflektorfénybe. Március a végén a "Disznókő - Az aszú forradalmárai" című, kihagyhatatlannak tűnő kóstolón én is ott voltam.
 

A Real Companhia Velha (RCV) – bár jártam a Douroban, írtam is borvidékről szépen s hosszan – viszonylag ritkán tűnik fel a jegyzetfüzetemben. Csak annyit tudtam róla, hogy nagy. Nem kicsit. Néhány alap borukat, ha kóstoltam is, mindig kb. az volt a sommázat, hogy korrekt, jó ár-érték arányú, de lépjünk tovább. Mindenki ismeri a Teszkóban-Metróban is kapható Royal Oporto borokat. Na itt kezdődik a pince, nincs is a termékkel gond, de ha valaki valami átlényegültet szeretne inni, inkább keressen mást. Most viszont Ercsey Dániel és a borokat forgalmazó Heinemann Testvérek, valamint persze az RCV szíves jóvoltából kénytelen voltam gyökeresen megváltoztatni korábbi (elnagyolt) véleményemet. November elején Pedro O. Silva Reis az RCV tulajdonosának fia, egyben a cég export-vezetője látogatott el Budapestre és tartott egy tényleg felejthetetlen kóstolót. Ennek hatására nagy szünet után újra írásba kellett kezdenem. Képzelhetitek!

Ha lúd, akkor legyen kövér, gondoltam, amikor a gazdagon prezentált előzmények után (itt és itt és itt) úgy döntöttem még egy sornyi érett tokajit borítok az olvasó nyakába. Ahogy haladunk az évben, egyre nehezebb a puttonyokkal stafírungolt édesborok dolga. Mielőtt azonban az idő rárekkenne, egy többesztendős gyűjtögetés ezidáig tiltott gyümölcsét bocsájtottuk közélvezetre. És ahogy előre tudni lehetett, a módfeletti tanulságok csalódásmentesen kerülhettek levonásra. Mert, hogy édesben-tokajiban tényleg jók vagyunk, ezen vitázni értelmetlen, aki pedig ilyet tenne, forduljon bátran doktorhoz! Ha nem is sokan – és régen még kevesebben! –, de néhány tíz termelő magabiztosan tud olyat, amit külföldről sok esetben alulról néznek (és felülről áraznak!). És míg sok mindenben mi itt a Kárpát-Medencében – valljuk meg – hamisan húzzuk, Tokaj édesben csak úgy ilyen. És ami könnyen ilyen, annak dolga nem kérdéses.

Március elején Köpcös invitálásának köszönhetően egy öreg tokaji édeseket felvonultató kóstolón vettem részt. A fő téma az 1999-es évjárat aszúinak fejlődése, de Köpcös nem lenne Köpcös, ha ezt nem vezeti fel valami kiadóssal. Ennek hála először 1997 és 2002 közötti – zömmel – kései szüretes borokat kóstoltunk. Tévedés ne essék, senki sem szánta ezeket közel két évtizedes érlelésre, ugyanakkor jó tapasztalat megnézni, mit tudnak mégis ezek a korábban szedett, kevesebb aszúszemet tartalmazó, gyorsabban piacra hozott tételek. A kóstolónak a Kikelet Pince biztosított kiváló helyszínt, a vendégek között pedig számos ismert tokaji borászt üdvözölhettünk. Az első részben tehát a kései szüretek.

A Weninger nevet azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni. Aki ebben az országban vagy a szomszédos Ausztriában valaha komolyabb borozásba kezdett, tudja, hogy nem csak Burgenland egyik legelőkelőbb bortermelőjéről, hanem a Soproni borvidék szerencséjéről is beszélünk. Mert Sopron kétségkívül nem lenne Sopron Weningerék nélkül, és a máig is csak félmaroknyi pince borai alapján alig-alig lehetne fogalmunk, hogy mire is képes a soproni terroir. Weningerék viszont már egy nemzetközileg ismert státuszban, sok-sok éves tapasztalattal jelentek meg a szocializmus málladékával – még sajnos ma is – erősen megterhelt Sopronban és röppályát rajzoltak a helyi termelők fölé. Korábbi tapasztalatainkból tudjuk, hogy a kilencvenes években Balfon berendezkedett Weningerék borai jól állják az idő vasfogát, nemcsak kiválóan érlelhetők, hanem szerencsésebb esetben évtizedes korukra új dimenziókba léphetnek. Pár héttel ezelőtt volt oly szerencsém, hogy Németh Gábortól meghívást kaptam egy igazán páratlan Weninger visszatekintésre, amely vitán felül történelmi kontextusba helyezte a balfi szekció teljes munkásságát.

Idén 20 éves az Etyek-Budai borvidék egyik legjelentősebb pincészete az Etyeki Kúria. A jeles évforduló méltó megünneplésére a Kúria szeptember elején koncerttel és visszaemlékezésekkel színesített, késő délutántól késő estig tartó bulival készült. A 20 éves múltra visszatekintettek szavakkal, régi borászati eszközök bemutatásával, videóval, fotókkal egyaránt. Természetesen nem maradhatott el a születésnapi torta, további programként volt még szőlőkóstoló, pincetúra, de akár bort is lehetett házasítani. Az Etyeki Kúria aktuális forgalomban lévő borai mellett néhány muzeális tétel is előkerült a pince mélyéről, valamint a borászat osztrák partnere, a Weingut Esterházy is hozott néhány bort. A borok mellé malacsültet és Zsuzsa Asszony Sajtkuckójából sajtokat kínáltak, de az EtyekM is készült különböző fogásokkal. Az esti hangulatról a - keddenként az A38 hajón mindig változó felállásban fellépő - Random Trip gondoskodott, ezúttal Fábián Julival, MC Kemonnal és Pély Barnával a mikrofonok mögött.

Az Etyeki Kúria meghívásának köszönhetően én is ott lehettem a születésnapi mulatságon, a pincészet történetének áttekintése után röviden a borokról is beszámolok.

Idén lesz 25 éves Tokaj-Hegyalja egyik legpatinásabb birtoka, a Hétszőlő. 25 év nagy idő, van mire visszapillantani. Nem kell mondani mekkora feladat lehetett jó egy negyedszázada mindent újrakezdeni Tokajban. A Hétszőlő mögött francia tőke dolgozott, de a tokaji bort akkor is újra fel kellett találni. Mind szőlészetileg, mind borászatilag számtalan dolgot ki kellett próbálni és adjuk meg, a Hétszőlő kiválóan vizsgázott. Mint az „újhullámos” aszú-vita egyik főszereplője hamar a borvidék meghatározó pillére lett és történelem ide vagy oda, a kilencvenes évek eleje óta képviselt filozófia beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Így lehet, hogy ma a Hétszőlő ismét történelem és ugyanúgy Tokaj-Hegyalja, de mégis a maga módján, egyedi megfogalmazásban. De nem lennénk Magyarországon, ha a pompás évfordulót nem mocskolná be valami ocsmányság. A magyar állam ugyanis egyoldalúan kirúgta a birtokot a száz évre kötött földbérletből. Tehát miközben itt vidáman kóstolgatunk, nem tudni, mikor fullad meg a Hétszőlő az állam polipkarjaiban…

Szégyen, de nem sok magyar bort ittam a kilencvenes évekből. Nem lehetett ekkor még nagyon nagy mennyiség az úgynevezett „csúcsborokból”, így gondolom aztán hamar el is fogytak. Szinte ujjonghatott az igényesebb magyarja, hisz végre felfedezhette a borkombináton túli élet rejtekeit, ahol a savanyú, éretlen lőrén onnan valami igencsak szokatlan dologba meríthette eleddig tétova mézlopóit. Na most, amikor én borozni kezdtem és eljutottam Villányba, akkor éppen a millenniumi évjárattal domborítottak, ritkán mutattak valamit, ami tipikusan az 1999-es vagy 1997-es rendszámot viselte. Sosem késő alapon, Németh Gábort, a talán legismertebb hazai borgyűjtőt és kóstolót kértem meg, hogy kis társaságunk számára prezentáljon egy kiadós sort a kilencvenes évek nagyra tartott magyar boraiból.

A 2012-es Kopar áprilisi debütálásának apropójából több borszakíró és borblogger társaságában egy sajtóút keretében látogattam el Gere Attila Pincészetéhez. Bár a Kopar-túra gerincét ténylegesen egy Kopar-sor képezte, az egész napos program során átfogó képet kaptunk a Gere-birodalomról, természetesen számos bor kíséretében. A korábban Csillagvölgy Pincészet néven ismert Gere & Schubert Pincészet volt utunk első állomása, majd a kora délutáni Kopar-kóstoló után a Mandula Étteremben zártuk a napot egy remek vacsorával és sok-sok borral. Öveket becsatolni, maraton következik.

Pár nappal ezelőtt, április 14-én, nagy sajtójelenlét mellett mutatta be Gere Attila pincészete a Kopar legújabb, 2012-es kiadását. Ez hamar végig is szaladt a borsajtón, de itt most nem erről, hanem egy független Kopár/Kopar vertikálisról tudósítok, amely egy kivételes véletlennek köszönhetően pont ugyanezen a napon jött tető alá. Csak nem Villányban, hanem Budapesten és nem egy részleges sort kóstoltunk magnumokból, hanem egy teljes sort normál palackokból. Majd a villányi heppeningről is tudósítunk, hiszen furmintfan kolléga ott volt a helyszínen és első kézből szondázta a magyar borlegenda aktuális évjáratát. Most azonban szimplán nézzük meg, hogy is muzsikál a Kopár/Kopar legenda, kezdve a történet 1997-es indulásától, az éppen kiadott 2012-es örökösig.

Vannak olyan borok, amelyek megállítják egy pillanatra az időt. Ha sikerülne, ilyen borokat kéne állandóan inni, de nem olyan könnyű ám ezt megszervezni! Magyar borban meg aztán pláne, szinte alig találni olyat, ami az időnek állít emléket és tudja azt, amit a nagy franciák, esetleg az olaszok. Talán egy kezem sem kell ahhoz, hogy megszámláljam azokat a magyar száraz fehérborokat, amelyeket a világon bármilyen asztalra, bármilyen társaságba le mernék tenni, mert tudom, hogy nem hibáznak. Egy ilyen bor sem a kontextussal, sem a széljárással, sem az asztalnál ülőkkel nem foglalkozik, csak megy és teszi a dolgát. Közben pedig tanít, gyönyörködtet és nem utolsó sorban komoly kérdéseket tesz fel. Ez a közel két évtizedes korú badacsonyi rajnai rizling pont ilyen.

Lassan annyit írunk a Tar Ferenc-féle Finewines.hu borairól, hogy magyarázkodásra kényszerülünk. Persze csak annak, aki nem járt még ezeken a kóstolókon. Mert aki járt, annak nem kérdés, hogy itt nyílnak Budapesten talán a legjobb borok. Sokszor sokféle és zömmel csúcsbor. A kereskedés szerteágazó szortimentjének, valamint Feri gyűjteményének hála sokféle csuda kerülhet nála a pohárba. Jelen írásunk apropója a Finewines.hu harmadik születésnapja, amelyre – az időközben WSET diplomát szerző – Tar Ferenc ritka „gyilkos” borsorral készült. Ha ez önmagában nem lett volna elegendő, az esteknek otthont adó, igen kellemes hangulatú Béterv étterem három fogásos meglepetés vacsorával köszönte meg az együtt töltött éveket.

Folytatom a július közepén tett három napos hegyaljai kis körutamról szóló beszámolót, amelynek első része a Tokajban, Tarcalon és Bodrogkeresztúron meglátogatott pincéknél szerzett élményeknek állított emléket. A folytatásban szintén Tokajban kezdünk, majd egy mádi kitérő után Szerencsen ér véget a bortúra. Elsősorban mostanában debütáló vagy még megjelenés előtt álló tételekről lesz szó, és az édes borok legalább akkora hangsúlyt kapnak majd ebben a részben, mint a szárazak.

(A Birsalmás és az Úrágya)

Kíméletlenül felrázó vertikális kóstolóban volt részem a Drop Shop Austria jóvoltából, amely idén egy mesterkurzusnyi fordulóra Heinz Velich-et, a világszerte nagyra tartott Weingut Velich tulajdonosát és borászát, a 2012-es év Bortermelőjét (Falstaff) hozta Budapestre. A Fertő-tó keleti oldalán Apetlonban (Mosonbánfalva) ténykedő Velich csupán pár kilométerre van a magyar határról, mégis akkora chardonnay-ket csinál, amikhez képest a mieink a fasorban sincsenek. A Gerbeaud Házban tartott mesterkurzusra Heinz Velich az osztrák ikonbor, a Tiglat pár évjáratát hozta magával, hogy megmutassa, mire is képes egy Fertő-melléki chardonnay.

Tar Ferenc egy februári üzenete a „fészen” sokakat megrémített. Egy hosszabb pillanatra úgy tűnt, hogy abbahagyja és kiszáll az idehaza viszontagságos és idegőrlő fine wine kereskedelemből. Szerencsére idővel kiderült, hogy ennyire azért nem eszik forrón a kását és továbbra sem kell a német csúcsrizlingek, a piemonti vasöklök vagy éppen az oregoni pinot noir-ok társasága nélkül vegetálnunk. A lényeg, hogy egy időre visszavonul a kóstolóestek szervezésétől, a borrulettek és bormatinék fáradságos világától. A forgalmas időszak végére, a – reméljük – ideiglenes visszalépés elejére egy huszárosan penge borsort állított össze, így míg elvonultan morfondírozik az üzleten, lesz mi emlékeztessen bennünket a finewines.hu kiemelkedő kínálatára.

A balul elsült Clive Coates-szemináriumon túl a terroir-borok megszállottjainak másik kötelező programja az osztrák ikonnak tisztelgő Prager workshop volt. Wachau terroirjainak legkiválóbb ismerőjeként számon tartott, természetességre és diverzitásra törekedő Toni Bodenstein borász-tulajdonos valóban kitett magáért. Nem csak a borsor volt kiemelkedő, de előadónkból csak úgy dőlt a termőhely és bor kapcsolatát megvilágító információ. Remek dolog végre valakit hallani, aki ebben a lépten-nyomon kavicsokat hajigáló borvilágban nem futóbolondként viselkedik, hanem a tudományra, tapasztalatra és az ebből származtatott know-how-ra alapozva von le következtetéseket. Nagyon sok érdekes és megszívlelendő dolog hangzott el, röviden megpróbálom összefoglalni a fontosabb üzeneteket. Mivel a Borrajongó a Prager borok legnagyobb hazai promótere, a részletes beszámolót természetesen kötelességnek is érzem. :D

Augusztusi késő délelőttre fordul, ahogy Jerez de la Frontera utcáin a Lustau felé baktatok. Izgatott vagyok, hiszen a borvidék talán legjobbnak tartott termelőjéhez kaptam időpontot. Végre nem kell majd a turisták közt lökdösődni és századszorra is meghallgatni a felületes mondókákat. Előtte még időt kell szakítanom egy erős cortadóra, hisz álmosító forróság kerekedett. A tegnap még barátságos időre lapot húzott a levante és hirtelen gatyarohasztó meleg lett itt Jerezben. A bár előtt ülök, a csészében bíztatóan sűrű kávé, szemben pedig a Lustau vakítóan fehér bodegái. Még belelapozok a Diario de Jerez reggeli számába, amely előkelő helyen hozza a tegnapi Magyar-Izland kézimeccs összefoglalóját. Eggyel több ok a jókedvre. Pár perccel később, már a Lustau bejáratát árnyékoló monstre szőlőlugas védelmében hűsölök. Vendéglátómat, Federico Sánchez-Pece Salmerónt, a Luis Caballero csoport kommunikációs vezetőjét várom.

A számunkra emlékezetes magyar borokat felvonultató poszt után rátérünk az idén megméretett és elég fajsúlyosnak bizonyult külföldi versenyzőkre. Persze a Borrajongó állandó főszereplője, a rajnai rizling viszi a prímet, de mellette megjelennek Bordeaux, Burgundia, Dél-Franciaország, valamint a spanyol Ribera del Duero és Ausztrália legszebb pillanatai is. A többit pedig – ti. 2012-ben is körbe nyaltuk a világot – a pár egyéb segédmuzsikus úgyis bizonyítja.

A Terroir Club Karácsony közeledtével ezúttal is szervezett egy remek kis exkluzív sort. Nem tudom, hogy mi volt a sor összeállításának pontos koncepciója, de alapvetően arról szólt, hogy megnéztünk néhány teljesen különböző stílusú, régebbi évjáratokból származó többnyire prémium kategóriás tételt. 

Az átlagos szint ismét igen magasan volt, miközben az eltérő stílusban megvalósuló klasszisok igazán színessé tették az estét. Köszönet érte, én nagyon jól éreztem magam!

Ismerős, mikor néhány kellemes vecsernyéléshez vásárolt palack csak úgy megragad a készletben és sakkban tartja a borhűtőt vagy már eszeveszettül kanyarodik fel a pince falára? Teszegetjük ide, rakogatjuk oda és egyszerűen nem kerekedik alkalom a felbontásukhoz. Előbb-utóbb tartani lehet attól, hogy a vendégek már megsértődnének érte, a haveri kóstolótársaság érdeklődési „görbéjét” meg szimplán alulról súrolják. Pár kedves barátom találta magát ebben a felettébb kellemetlen helyzetben és gondolták összerántanak egy könnyed, gyermeki várakozásoktól mentes szeánszot. Közelebbi tematika nincs, csak szertelen csapongás térben és időben. A határokat ezúttal a borkészletező kispajtásokat markában tartó láthatatlan erő, a félelem rajzolta fel.

Ne csak írja, tudja megint!

Ismét ezzel a jelszóval töltöttünk néhány napot Bodrogkisfaludon, a Bodó házaspár vendégszeretetét élvezve. Ha valaki nem olvasta volna az előző epizódokat, akkor azokról itt, itt, itt, és itt lehet bővebb információt találni. 

 Most is hasonló volt a felállás, némi munka a szőlőben, majd eszem-iszom, főleg iszom.:) Ebben a posztban a második nap történéseiről írnék.    

A munka ezúttal aszú szemek gyűjtögetését jelentette a Csontos-dűlőben. Gondolom nem újdonság, hogy idén nem túl nagy mennyiségben találunk ilyesmit, de azért akadt. A kis társaság néhány óra alatt egy jó fél ládányi mennyiséget szedett össze együttes erővel. 

A nap fénypontja pedig egy rendkívül komoly aszú-kóstoló volt, melyet Juditék és Stephanie-ék közösen állítottak össze.

A kóstolás vakon történt, a résztvevők gyakorlatilag semmit nem tudtak a sorról, csak annyit, hogy 93-tól indulva fogunk közelíteni napjainkig. Pontokat nem írtam, de igyekeztem jelezni a tetszés mértékét.

Következzen a nem mindennapi sor: