A kerház utódjaként üzemelő Grand Tokaj évek óta stabil minőséget produkál, erről blogunk archívuma is méltó módon tanúskodik. Az állami gigapincészet a sötétebb múlt után úgy látszik, stabil pályára állt, már a borok minőségét illeti, a többiről ugyanis releváns közgazdasági ismeretek hiányában nem tudok nyilatkozni. A kínálat alapjának számító száraz furmintot volt szerencsém sok évjáratban kóstolni, mégis többször hagytam szó nélkül, mint ahányszor megemlékeztem róla ezeken a hasábokon. Ismereteim szerint ez, a '22-es számít a bor aktuális évjáratának, amely szépen illeszkedik a pince sormintájába: stabil, biztos választás mindenkinek, aki ebben a kategóriában nézelődik.

Azt persze már a múltheti posztom megírása idején sem gondoltam, hogy a négynapos villányi hosszúhétvégéről nem lesz majd több mondanivalóm, hiszen jócskán fogyott bor a Crocusban tartózkodásom alatt. Itt ugyanis, ha tetszik, ha nem, minden a borról szól reggeltől estig. Következésképpen, bár nem így terveztem, azért a helyi adottságok beszippantották a borblogger-énemet, amely aztán nem is tudott szabadulni, így mind a szobában fogyasztott, mind a vacsorához kért borokról akad jegyzetem. Ezek következnek most összegyűjtve, alább.

A kétszemélyes mátrai miniprojektnek tekinthető Hoop Wines széles közönség előtt bemutatkozó borairól tavaly tavasszal írtunk először. Az akkor debütált rozé, a pét-natok és a tizennyolcas kékfrankos is elégedettségre adtak okott a teljesítmény olyasfajta kontextusba helyezése nélkül is, mint amilyenre olykor a kezdeti próbálkozások során enyhítő körülményként szükség van. 

Bár úgy gondolom, hogy a két Zoltán közös munkája még a borkészítési útkeresés szakaszában van, a friss, 2019-es évjárat vörösei ékesen bizonyítják, hogy nem állnak távol a saját stílus megtalálásától a mátrai borvidék adta keretek között. Ezekről érkezik most négykezes beszámolónk.

Számtalan magyarázattal tudnék előállni azzal kapcsolatban, hogy miért kerültek el a Somlói Apátsági Pince borai az elmúlt években. Egyrészt szignifikánsan kevesebb somlói bort fogyasztok, másrészt egy néhány évvel ezelőtt tartott, és végül írásos beszámoló nélkül hagyott, kevés igazán szerethető tételt felvonultató portfóliókóstoló után látványos szándékcsökkenést vettem észre magamon a pince borainak vásárlásával kapcsolatban. Pedig a traminijük évről-évre az egyik kedvencem volt, és igyekezett magabiztos és stílusazonos minőséget produkálni.

A fentiek mentén igyekeztem kockázatminimalizálni, és egy régi klasszikus új évjáratával felvenni a fonalat SAP-fronton. Csalódásmentes, de nem különösebben kiugró élményben volt részem.

Bár szükségszerűen törekszem arra, hogy a lehető legszélesebb spektrumot fedjem le a hegyaljai borászatok ismeretének tekintetében, megkockáztatom, hogy ez az első Hímesudvar-bor, amellyel az elmúlt tíz évben bármilyen kontextusban is dolgom akadt. Miközben furmintfan, blogunk termékeny társszerzője júniusban helyi látogatást is eszközölt, nekem csupán egy palack ajándékédesre futotta, amellyel módfelett elégedett is voltam a közelmúltban, amikor hosszas várakozás után végre eltávolítottam a palack nyakából a dugót. Csalódás- és bonyolításmentes édes élményt vártam, és ezúttal szerencsére kaptam is.

Bár borbuzernyák körökben továbbra is megosztó kérdésnek számít, hogy mennyire etikus és szükséges a badacsonytomaji nagyüzemként elkönyvelt Varga Pincészet termékeivel foglalkozni, én azért időről időre megemlékezek egy-egy érdekes, tovatovább szerethető borukról, mert azt gondolom, hogy ami jó, azt nem szükségszerű elhallgatni.

Akkor sem, ha az üzem prémiumkimenetét tömörítő Aranymetszés-széria elérhetőségét és viszonylagosan kedvező árát félédes kékfrankosokkal és egyéb hitványságokkal igyekeznek lehetővé tenni. Feltételezem továbbá, hogy utóbbiakból sajnos helyiérték-különbséggel mérhetően több fogy, mint a pince értékelhető fehérboraiból, és ez ellen nekünk sincsen túl sok lehetőségünk küzdeni.

A helyzet viszont az, hogy Vargáék tizenkilences prémium olaszrizlingje, amely jelenleg a hiperpolcokon várja új gazdáit, jó. Nem kicsit, nagyon. Az első palack után én sem hittem el, de mivel a második is hasonlóan tetszett, kezdem azt hinni, hogy nem pillanatnyi gyengeségemnek köszönhető a kezdeti lelkesedés.

Az igazság az, hogy bár évek óta nem fogyasztottam alapszériás Taklert, az egyre homályosódó emlékeimben kellemes, jól elkészített és szerethető szekszárdi vörösborokat őrzök, melyek évjáratfüggetlenül megbízható választásnak bizonyultak. A kihagyásra tekintettel nem is merek direkt kijelentésekbe bocsátkozni abban a tekintetben, hogy valóban a 2020-as számít-e a pince legelső alapszériás sauvignon blanc-jának. Egy gyors, közel sem minden esetet lefedő keresés alapján a szálak egy évvel korábbig nyúlnak vissza, igaz, hogy más, nem az alapszériába simuló címkével.

A lényeg viszont úgysem ez. Sokkal inkább az, hogy az egypalackos mintavételem alapján van helye és szerepe egy vörösre építkező szekszárdi nagypince kínálatában egy ilyen bornak. Egyrészt betömi a lyukat a színspektrumon, másrészt önmagában tekintve is értelmezhető és szerethető végeredmény született 2020 gyümölcséből.

Az elmúlt hónapokban többet ittam Sebestyén Csabáéktól, mint amennyit írtam. Ezért és csakis ezért tudom, hogy az idei nyáron elérhető boraik döntő többsége tisztességes, jóivású, karakteres és szerethető. A tizennyolcas bikavér éppen úgy, mint a tizenkilences kadarka és a friss rozé.

Az alapok csúcsa mégis az Indigó nevű zweigelt, melynek ugyan sokéves múltja van már a pince portfóliójában, de megkockáztatom, hogy ilyen jól, mint most, még sosem sikerült.

Sokféle magánéleti okból kifolyólag idén mindösszesen négy nap jutott a nyárból, amit ezúttal is a Balaton mellett szándékoztam eltölteni. Tekintettel arra, hogy ilyenkor inkább kikapcsolódni szeretnék, mintsem pincét pince után túrázni, a boros programok a teljes félhét legszűkebb részét képezik csupán. A tavalyi Figulázás után idén Badacsonyt vettük célba, ahol két pincét sikerült lezavarni egy rövidebb, de annál forróbb délután alatt.

Azt nem állítom, hogy komoly jegyzetelések közepette történt a fogyasztás, de azért az Istvándy Birtok és Borműhelynél, valamint a Németh Pincénél kóstolt borokról vannak benyomásaim, ráadásul viszonylag frissek is. Ezeket igyekszem most megosztani, alább.

Borkóstolók esetén ritkán tetszelgek házigazdai szerepben, de a június közepén Szegeden megszerzett matematikusi végzettségem ürügyén úgy gondoltam, hogy szervezek egy kisebb szeánszot az A Borrajongós csapatnak, csak úgy, kötetlenül, a nyáreleji kánikula kellős közepén. Tematikát ezúttal nem építettem, de igyekeztem érdekesebb, szerethetőbb borokat összeválogatni, kiugró klasszisok nélkül, hogy méltó módon ázzon el a friss oklevél.

Az este során született gondolataink következnek, és mivel rszabi most sem jegyzetelt, ezért csak négykezes formában, alább.

Nyitott, de kissé szkeptikus fogyasztóként felülni a természetes borok hullámvasútjára egyszerre költséges és kockázatos élménybefektetésnek számít. A január óta szerzett jó és kevésbé jó tapasztalatok alapján én sem éreztem legyőzhetetlen motivációt arra, hogy tovább próbálkozzak a félvagyonnál valamivel olcsóbb műfajreprezentánsokkal.

Ki lehet pedig fogni egyszerre érdekes és szerhethető borokat is: a Fertő tó határon túli részén tevékenykedő Koppitschék először narancsban, most pedig zweigeltben szállítottak olyan bort, amely még a fanyalgó szájakban is képes csodát művelni.

A Pósta-család hétéves franc-ja a jelennek készül, de a múltról szól. Arról a múltról, amelyben a fogyasztók ízlésének középpontjában a masszívan szétterülő, sűrű, hordós vörösborok álltak. Aki az ezt az egyébként kétségkívül jó ízléssel megtervezett, letisztult címkével rendelkező szekszárdi vöröset a palackon jól látható betűmérettel jelzett tizenöt térfogatszázaléknyi szesz ellenére is leveszi a polcról, az pontosan tudja, hogy mit várhat, és hogy mit fog kapni a pénzéért.

Egy jó nagy ugrást az időben, visszafelé. Ez persze két dolgot is jelenthet: örömteli nosztalgiát, vagy pedig a figyelmeztető előjelek ellenére elszenvedett csalódást. Noha az ízlésem tekintetében kifejezetten távol állok már ettől a stílustól, mégis jólesett visszaugrani úgy tizenöt évet a stílusvonalon egy olyan borral, amely múltidéző ugyan, de ügyesen kerüli a közhelyesség csapdáját is.

Az öteurós borok széles mezőnyében többnyire egyedi karakter nélküli, tisztességes iparosmunkát szokás elvárni. Az már egyik másik kérdés, hogy a kategória szélesebb részhalmazát olyan borok alkotják, amelyek az alapelvárások nem túl magasra helyezett lécét sem képesek átugrani.

Nem meglepetés, de attól még ténykérdés, hogy Ludányi Balázs birtokfehérbora a szűkebb részhalmazba tartozik. A kétezres szegmensben ritka az ilyen hazai, jó arányérzékkel elkészített és termőhelyazonos fehér házasítás, amely nemcsak kiváló ár/érték-arányú asztali bor, hanem még a termőhelyről és a pinceidentitásról is akad mondanivalója.

Néhány héttel ezelőtt érkezett a lehetőség, hogy a BorBázis Borkereskedés zöldkampányának jóvoltából megkóstolhassunk egymás mellett három zöldveltelinit, ezzel támogatva a kereskedő és az Ihatóbb Magyarország közös kampányát a környezettudatos szeszhulladék-kezeléssel kapcsolatban. A sor kétharmados sikert mutatott, erről számolunk be most, alább.

Szekszárd után Eger. A sorrend ugyan önkényes, de a borválasztással ezúttal keveset kockáztattam. Az alapoknál feljebb nem merészkedtem, de túl nagy kockázatot sem akartam vállalni, erre pedig kiváló választás Böjték bikavére, amely évről-évre bizonyítja még a reményvesztett közönségnek is, hogy lehet izgalmas, finom és szerethető bikavért készíteni az egri borvidéken is a tízeurós árlépőcső alatt. Az előzményekről is írtunk, nem is egyszer, hanem legalább kétszer.

Jó hír, hogy a történet folytatódik: a kettőezer-tizenhetes évjárat stabilan hozza azt a modern, szerethető karaktert, amely miatt ezt a bort gyakorlatilag minden évjáratban érdemes megkóstolni, aztán pedig lendületből meginni.

Ritka, de szerencsés helyzet, ha egymáshoz közel árazott borok párban kóstolva úgy mutatnak teljesen eltérő arcot, hogy csalódás helyett inkább örömre van ok mindkét palack esetén. Valami hasonló volt a helyzet a következő soproni, valamint kvázi-soproni zweigelt esetében is. Ismét egy bizonyíték, hogy az árcímke ugyan hasznos, de közel sem tévedhetetlen orientációs pont.

A kürti borvidék több szempontból is érdekes színfoltja nem csak a szlovák-, de a szélesebb értelemben vett boréletnek is. Egyrészt több magyar borász is készít ezen a területen olyan organikus borokat, melyek karakterükből kifolyólag nem csak a filozófiát fogyasztóknak szólnak, hanem abszolút mércével mérve is élvezetesek, finomak. Ezzel a teljesítménnyel úgy tudják hitelesen és természetazonosan képviselni Szlovákia legerősebb, legszínesebb és talán legszebb borvidékét, hogy abból mi, a határon innen is sokat tanulhatunk. Másrészt pedig fontos a filozófia is, melyről már korábban fordítottunk is cikket Sütő Zsolttól, a Strekov 1075 borászától, ezért önismétlés helyett inkább a múltidézést javasolnám.

Bár a bizonytalanul hosszú időre lezárt határok el is szakítanak minket az utazás, a találkozás és a helyben kóstolás pótolhatatlan élményeitől, a boros kartonok azért még nemzetközi viszonylatban is viszonylag megbízhatóan közlekednek még ezekben a vészterhes időkben. Legalábbis a pár hete megrendelt és befutott Strekov-egységcsomagom ezt bizonyította. Ennek az egyik első darabját, a pince alap vörösházasítását szondáztam meg a minap a kertben, egy napos, munkaidő utáni késő délután.

A Velencei-tó környékén nyaraló nagyfogyasztók számára az agárdi Csóbor Pincészet már évtizedes távlatban tekinthető megkerülhetetlen fixpontnak, legyen szó helyben fogyasztásról, palackos- vagy lédig borelvitelről. Néhányat az előbbi tevékenységek közül én is igyekeztem művelni azokban az időkben, amikor még menő volt utazni, nyaralni és turistát játszani, és bár posztot csak hat évvel ezelőtt szenteltem nekik, azért törekszem évente néhányszor beugrani némi fröccsalapanyagért és vörösborért, ha éppen arra visz az utam.

Most viszont a szokásosnál is nagyobb szerencsém volt, hiszen a fenti bejegyzésem okán néhány héttel ezelőtt megkeresett Hegedüs Péter, aki jelenleg Csóborék borásza és értékesítője, hogy nincs-e kedvem megkóstolni egy kartonnal az aktuális kínálatból, így a koronaálmát még bizonytalanul hosszú ideig alvó üdülőtelepüléseken történő keserédes átutazás nélkül volt lehetőségem szemezgetni a palackozott fehér- és vörösboraikból. És ha már így alakult, meg is írtam őket, alább.

Csehország déli részén, nem messze az osztrák határtól tevékenykedik egy fiatal természetesborász, aki létezésével és boraival többszörösen is túlmutat a megszokott kereteken: egyrészt borkészítésről beszélünk egy sörorigójú szeszkultúrával rendelkező országban úgy, hogy a modern megközelítéssel klasszikusnak tekintett eljárások helyett a minimális beavatkozáson van a hangsúly, másrészt mindezt csak 2009 óta teszi, érdemi lokális előzmények nélkül. A moravai Milan Nestarec tehát érdekes jelenség, és ha a palackok beltartalama legalább annyira könnyű, laza, élvezetes és szórakoztató, mint maguk a címkék, akkor nincs ok a tartózkodásra még azon fogyasztók esetében sem, akik amúgy kellő távolságból figyelik az ilyen minimálkénes-organikus őrületeket.

Én azért igyekszem nyitottabb lenni, úgyhogy egyértelmű volt, hogy megszondázom a fiatal cseh borász alapszériáját, melynek egyik tagja egy szénsavmacerált, kénmentes, vörös újbor-házasítás. A háttérinfókat tekintve extrém próbálkozás, de ha jó a kivitelezés, akkor könnyen elkapható az úgynevezett gyümölcslé-élmény. És ezúttal erről van szó.

Még tavaly év végén alakult úgy, hogy a hazai borkommunikáció zegzugos útvesztőin keresztül megkóstolhattuk az amúgy már hétéves, különféle nevesebb hazai borászatokban beszerzett szakmai tapasztalattal rendelkező Juhász Milán egyik első saját borát. Ami történetesen egy szekszárdi kadarka. Én persze az elmúlt időszakban kialakult szokásaimnak megfelelően elmaradásban vagyok mindennel, ezért csak most jutottam el odáig, hogy rendszerbe szedjem jegyzeteinket, melyek egyébként kifejezetten pozitívak voltak. Soha rosszabb kezdést.

A hazai újborok esetén alapszabály, hogy ha a fehérek és rozék tengelyén mozgunk, akkor kevesebb kellemetlen meglepetés érhet bennünket, mint a vörösek esetében. Most viszont inkább kockáztattam, és elmerültem a villányi bozsolé-tengerben a műfaj két alapvetésének segítségével. Papírforma-szerű eredmény született.

Az van, hogy még hetekkel korábban, egy szűkkörű házi borozás keretei között egymás mellé pakoltunk néhány furmintot, komolyabb koncepció nélkül, de azért mégis Hegyalja-túlsúlyosan. A jegyzeteim pedig éppen azóta hánykódolódtak a telefonom jegyzetfüzetében, várva a megírás pillanatára. Tekintettel az ismét kialakuló bezártságra, sikerült időt kerítenem arra, hogy bejegyzést formáljak belőlük. Íme.

Gálék szigetcsépi tevékenységét már évek óta igyekszem a helyén kezelve méltatni, tősgyökeres dél-pestiként ugyanis kézenfekvő lokálpatriotizmus a Kunság közelebbi felének borpróbálkozásait rendszeresen tesztelni és fogyasztani. Mindezt lassan már tíz éve teszem rendületlenül, rendre hasonló tapasztalatokkal. Bár a Kunság sosem lesz a világ borkoordináta-rendszerének origója, a mennyiségi igények minőségi kielégítése mégis okot ad az örömre és az elismerésre. A Gál-család esetében pedig éppen valami ilyesmiről van szó.

Azt nem tudom, hogy az utóbbi időszak krízisszerű körülményei mennyire viselték meg az alapvetően visszatérő fogyasztók lokális beszerzésére építő borászatot, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet mostanában arrafelé, ezért szombaton autóba ültem, és beszereztem néhány tételt az aktuálisak közül. Közöttük az ország egyik első újborát. Meg is kóstoltam őket azon hidegében, és mivel kifejezetten tetszettek, nem esett nehezemre röviden beszámolni is róluk.

Ha borkontextusban esik szó Tolna megyéről, akkor feltételezem, hogy csak a fogyasztók egy elenyésző méretű részhalmaza kezdi el elsőként emlegetni a hétszázfős Kisdorogot. A község ezen helyzetén igyekszik változtatni az Illés család kétgenerációs vállalkozása, amely annak ellenére, hogy csak a szűkebb jelenben igyekszik magának helyet kérni az ország bortérképén, immár hat éve foglalkozik borkészítéssel és szőlőtermesztéssel. Hat év persze nem sok idő, de a sokgenerációs tapasztalati tőke hiánya a kóstolt borok alapján gyakorlatilag láthatatlan. A modern pincetechnológia, a nyitottság és a lelkesedés ugyanis erős lökést adott a vállalkozásnak, ezért minden jel arra utal, hogy érdemes lesz rájuk figyelni a jövőben is. Most pedig fókuszáljunk a közelmúltra és a jelenre, az ugyanis adottnak látszik.

A hosszabb technikai szünetet követően az ilyenkor szokásos magyarázkodás helyett következzen most néhány bor a vasárnapi koncepciómentes hétzárásról. Fehéreket szerettünk volna fogyasztani, de a nem-egyeztetés eredménye borvidékileg, évjáratilag és fajtatekintetben is színes sort hozott össze. Néha ilyen is kell.