Az aktuális magyar egyvelegben a brutális hőség miatt kevés vörösbor kapott helyet, fehérekből is inkább a frissebb, fiatalosabb tételek jutnak nagyobb szerephez. Az évszaknak megfelelően sok, a szokásosnál is több rosé is van ebben a válogatásban, édes borból és pezsgőből most csak 1-1 tétel fért be.

Meghoztam az idei második magyar egyveleget is. Most még csak enyhe többségben vannak a fehérborok a vörösekhez képest, befért már 1-2 rosé is a sorba, ahogy egy pezsgő és (most csak) egy édes bor is.

Meghoztam a tavaszi borpárbajos posztot, ezúttal kizárólag magyar borokkal. A szokásos 7 borpár helyett ezúttal 9 vonul fel, a pezsgőtől az édes borig, több műfajt, borvidéket és szőlőfajtát érintve.

Ungváry Krisztián édes boraival már szinte évtizedes távlatban ápolok kiegyensúlyozottan jó viszonyt. A Novemberi Muskotály egyike volt a valaha kóstolt legjobb ár/érték-arányú késői szüreteknek, amely úgy égett bele a tartós memóriámba, ahogy azt csak nagyon kevés bor teszi ebben a kategóriában. Az is tény ugyanakkor, hogy a száraz borokkal már kevésbé volt kiegyensúlyozott a viszonyom. Ennek ellenére nem is volt kérdés, hogy a tegnapi, lassan tavaszodó szerdát az aszú hétköznapiasításának jegyében a pince aszújával fogom lezárni, csak úgy. Be is váltott minden hozzáfűzött reményt, de a tapasztalatok alapján az is biztos, hogy minél hamarabb be kell szereznem a pótpalackomat is, hogy lekövethessem, mit kezd a múló idő ezzel az élménygazdag gyümölcsbombával.

Úgy tűnik, mostanra beállt a rendszer: nagyjából két-három havonta jönnek majd az egyveleg-posztok egymással párhuzamosan, egy magyar, egy külföldi leosztásban. Ez itt magyar részleg, az évszaknak, a kerti partiknak és a szabadtéri fesztiváloknak megfelelően az átlagnál több roséval.
 

Tömeges jelenségről ugyan még nem beszélhetünk, de a hegyaljai fajtakonzervativizmus kereteit egyre többen és egyre érdekesebb borokkal igyekeznek kísérletezési céllal túllépni. A cél elérésének érdekében bevetett eszköznek pillanatnyilag a pinot noir látszik, ráadásul nem is pezsgőben, sokkal inkább klasszikusan, vörösbor-formában. Egységes irányok persze nincsenek, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a zempléni tájbor-besorolás felvállalásával éppúgy készült már nagy, minőségi-hordós csúcshódító és többnyire csak pult alól poharakba töltődő, vagy éppen csak helyben elérhető garázsvörös is.

Azt nem tudom, hogy a történész-borász Ungváry Krisztián Noirja melyik kategóriát célozza meg, de a körülmények alapján az utóbbira tudok gyanakodni. Már ha abból az aspektusból nézem, hogy a terjesztési csatornák szűknek, a palackszám mindösszesen négyszáz, az ezerötszáz forintos polci ár pedig alacsonynak mondható. Mindez természetesen csak bolyongás a feltételezés-félhomályban, a konkrétumokért inkább megcsavartam a palack nyakát, hogy lehetőségem nyíljon érzékszervi tapasztalatokat is szerezni.

Nincs könnyű dolga az egyszeri borfogyasztónak, ha a pinot noir az egyik kedvenc fajtája. A kékszőlők királynője ugyanis ritka kényes jószág, s nehezen mutatja magát meg tökéletes szépségében, amikor pedig igen, azért gyakran borsos árat kell kicsengetni. Itthon számos borvidékünkön próbálkoznak a fajtával - még Tokaj sem kivétel - de az eredmények eddig minimum felemásak, a "pannon pinot" nem feltétlenül egy sikertörténet, legalábbis azoknak, akik a burgundi pinot-k magyar testvéreire vágynak. Persze a pinor noir-nak is sok arca van, mást mutat Burgundiában, mást mutat Új-Zélandon belül Central Otago-ban vagy Marlborough-ban, mást mutat az USA-ban Oregon-ban vagy California egyes területein, Ausztráliaban Yarra Valley-ben vagy Tasmaniában, vagy éppen nálunk Etyeken és Villányban, így talán mindenki megtalálja a saját kedvére való interpretációját a fajtának.

(A fotót innen metszettem)

A lenti (két) sorban igazából nincs semmi különös, összegyűlt egy csokorra való 2013-as pinot noir otthon, két komplett tematikus sort is kitéve. Végül a borok nem mind együtt, két teljes sorban, hanem többnyire kettesével-hármasával kerültek kibontásra, de úgy gondoltam, hogy egy ilyen dupla soros mini egyvelegben a legkézenfekvőbb megírni a tapasztalataimat.

Amíg kipihenjük az ünnepi evés-ivás fáradalmait, jön a szokásos évzáró egyveleg, az első félév magyar borai után itt 2016 második hat hónapjának összefoglalója a magyar borokat illetően, a terjedelem okán két részletben.
Fehérben természetesen erős Tokaj-túltengés van, már csak azért is, mert a 2011-es és 2012-es palackjaimnak igyekszem a végére járni. A Balaton kicsit alulreprezentált, ennek legfőbb oka, hogy ősszel kiírtam magamból sok balatoni borélményemet.
A kóstolási körülményektől függően a jegyzetek között vannak nyúlfarknyiak és valamivel terjedelmesebbek, a pontok között visszakézből odavetettek és jobban átgondoltak. Így bevezetően ennyi elég is, következnek a borok.

A szárazfurmint-liga tekintetében kevesen próbálkoznak németes áramvonalasítással. Kísérletek azért akadnak, bár kétségtelen, hogy az olaszliszkai Vayi-dűlővel dolgozó hobbiborász-történész Ungváry Krisztián aktuális százévesén kívül pillanatnyilag nem tudnék példákat emlegetni. Ez ugyanis egy borászízlésszerű furmint, már ha hinni lehet egy régebbi interjú állításainak. Szembemegy mindennel, ami a tokaji öregtőkés szárazakat sztereotípiaként jellemzi. Történetesen: hordótlan, maradékcukrosan száraz, enyhén pezseg, ráadásul átlagalatti szesztartalma mellett még lokális viszonylatban olcsó is. Bár nem látok érdemi piaci rést a németes feszességre a száraz tokajiak között, ez egy majd' háromhektáros kisbirtok tekintetében talán nem is akkora baj. Kérdés persze, hogy a borász önmegvalósításra vajon mennyire lett közönségbarát, másképpen fogalmazva: szélesebb körben érdekes, ugyanakkor szükségszerűen finom is. Lehet-e szálkásítani az idős furmintot, és ha igen, hogy áll rajta az izompóló?

Az Olaszrizling Október, a Kékfrankos Most!, a Bordeaux Blend és a Magyar Borok Bálja mögött álló Winelovers új rendezvénnyel bővítette a nagyszabású kóstolók palettáját, a március végén debütáló Tokaj Grand-dal. Azon kívül, hogy természetesen a legnevesebb hegyaljai termelők néhány kivételtől eltekintve kiállítóként megjelentek a rendezvényen, a különtermekben mesterkurzusok színesítették az eseményt. A Corinthia Grand Hotel Royal, mint helyszín, a VinCÉ-n már bizonyított és ismét helyt állt, a szervezés és a lebonyolítás profi volt. A Tokaj Grand különösen nagy gondot fordított arra, hogy a borvidéket és annak meghatározó rendezvényeit is megismertesse a nagyközönséggel, így ezeket - Tokaji Tavasz, Bor, mámor, Bénye, Tokaji Ősz és Mindszenthavi Mulatság - az események főszervezői külön-külön mesterkurzusok keretében mutatták be a vendégeknek.
Mielőtt szétváltak útjaink, akovval a Tokaji Tavasz - Nagy Tokaji Borárverés sajtótájékoztatóján és a Bor, mámor, Bénye beharangozó kóstolóján hangolódtunk rá a tokaji borokra. 

Citrusok, licsi, barackvirág, rózsa, illatos szőlő. Jellegzetes, tipikus sárgamuskotály illat kívánatosan friss és harsogó kiadásban. Szájban közepesen telt. Intenzív attack, az ízek teltsége felnő az illat ígéretéhez, sok gyümölcs, muskotályos szőlő, mintha pici sósság is játszana. Külön tetszenek az arányai, ez a szintű gazdagság és maradékcukor mellett  a savak is megtartottak, a bor nem ragacsos, hanem könnyed, játékos, remek egyensúlyú.  A lecsengés közepesnél nem hosszabb, de nem is kell, hogy az legyen. Komoly, tömör struktúrát természetesen ne keressünk, de azért ebben a tekintetben is jócskán túlmutat a fajtára sokszor jellemző üdítőitalos lazaságon, mindenképp korrekt, borszerű szerkezeti felépítése van a tételnek. Egyébiránt sokat nem kell rajta gondolkodni, hanem inni, és kínálgatni vendégeknek, mert szinte biztos sikere lesz. Magabiztos 5 pont, hirtelen nem is tudok nagyobb best buy-t a maga kategóriájában.

   Ezúttal elsősorban édes tokajiakat kóstoltunk, de azért becsempésztem a sorba egy-egy dűlőszelektált száraz hársat és furmintot is. Előbbit én már néhányszor kóstoltam, de a társaság még nem, ezért megmutattam nekik.

Ritka az, amikor kellemes áron tényleg igazán finom természetes édes borra lehet akadni. Már régóta szemezgettem a helyi Bortársaságnál a Vayi borokkal, és a napokban végül meg is próbálkoztam a legújabb, 2009-es édes válogatásukkal.

A kereskedő honlapjának tanulsága szerint tulajdonképpen egy aszú és egy fordítás-technológiával készült tétel házasítása. Az aszúszemeket először erjedő furmint-alapborban áztatták ki, majd préselték, ezután a megmaradt asszútésztát kierjedt muskotállyal töltötték fel.Az újabb kíméletes préselés után a frissesség megőrzése érdekében az egész tétel acéltartályban erjedt és érlelődött.

Íme: