A Bortársaság Borsuli régiókat bemutató kóstolói között az utóbbi hónapokban tűnt fel Dél-Franciaország, mint új téma. Franciaország déli része nagyobb borvidékeken túl számos kisebb eredetvédelmi körzet otthona, ahol különleges szőlőfajtákba, egyedi borstílusokba is könnyen bele lehet futni, de talán éppen ezért is a téma inkább a komolyabb érdeklődéssel és kóstolási tapasztalattal rendelkező borkedvelőknek lehet inkább vonzó. A kóstolósor külön érdekessége, hogy annak majdnem a fele "külsős" bor, tehát nem szerepel a kereskedés választékában. 

Két év. Szinte hónapra pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy megittam, majd az ebből fakadó örömömből és elégedettségemből meg is írtam a Lidl talán legjobb ár/érték-arányú fehérborát. Akkor még magam sem gondoltam, hogy ennyi időt fog eltölteni az utolsó palackom az itthoni készlet mélyén, de ha már így alakult, akkor helyét és idejét érzem keretbe foglalni a dolgot és bloghasábokra vetni, hogy merre haladt az a bizonyos kétezerért kínált hat pont. És bár kétévnyi  érlelés azért közel sem a világ vége egy ilyen kaliberű bor esetében, a műanyag dugó és a szobahőmérsékleti körülmények miatt nem voltam biztos benne, hogy örömömet lelem a palack beltartalmában. Persze van az úgy, hogy nemcsak szükséges, de érdemes is kockáztatni.

Az év utolsó előtti napján érkezik a hagyományos dupla toplista első része, a kedvenc külföldi borainkkal.

(Pieter de Hooch: Soldier Offering a Woman a Glass of Wine; a kép forrása)

A sok tegnap ittam-ban mostanában talán kicsit elmozdultunk a külföldi borok felé (bár még így is biztosan a magyarok vezetnek), de úgy vélem, talán ez a legmegfelelőbb forma, hogy amolyan horizont-tágítás címén felhívjuk a figyelmét 1-2 érdekességre. Ma is ez történik, mégpedig egy kevéssé ismert fajta és egy kevéssé ismert francia appelláció együttállása folytán készített remek fehérborral. A birtok egyik boráról ungert már ejtett néhány szót egy hasonló "tegnap ittam" keretében, míg a fajta megboldogult Tesco Finest-es boráról is volt már bejegyzés egy nagyobb egyvelegben. 
Először néhány szó essen a fajtáról, majd ennek farvizén átevezünk a földrajzi részre.
A picpoul vagy piquepoul Languedoc-ban és Rhone-ban jellemző szőlőfajta, előbbi régióban az egyik legrégebben termesztett helyi fajta. Van egyébként blanc, gris és noir változata, előbbi a leggyakoribb, és egyébként nem túl nagy termőterülete az utóbbi időben folyamatosan növekszik Franciaországban. Próbálkoznak a fajtával (leginkább a blanc változattal) az USA különböző borvidékein, Ausztráliában és Spanyolországban is. A picpoul blanc általában testes, élénk savú, citrusos ízvilágú borokat ad. Zizegő savai és friss, citrusos aromatikája miatt általában tengeri herkentyűkhöz javasolják a fogyasztását, ilyen értelemben a muscadét dél-francia megfelelőjeként is szokás rá hivatkozni.
Picpoul de Pinet AOC csak 2013 óta képez külön eredetvédelmi körzetet Languedoc-on belül. Pinet településről kapta a nevét, amely Montpellier-től kb. 15 km-re délnyugatra, a spanyol határtól kb. 50 km-re északkeletre található. Magát az eredetvédelmi körzetet a Földközi-tengertől a Thau-lagúna választja el és kis területen, 6 község környékén, mindössze 1300 hektáron terül el. A klíma mediterrán, óceáni hatásokkal, a talaj hordalékos, homokos, meszes. A Picpoul de Pinet AOC borok egy speciális, karcsú, zöld színű palackot is kaptak.
A termelőt illetően röviden a lényeg, hogy a Moulin de Gassac borcsaládot 1991-ben hívta életre Aimé Guibert, a Mas de Daumas Gassac alapítója. Nagy területről sokféle bor készül a két testvérbirtokon, néhány boruk itthon is beszerezhető, például a mai tesztalany is.
  

A Fill the winebox csapata nem csak a közösségi borrendeléssel csempészet újat a hazai borkereskedelembe, de a beválogatás menete is jócskán eltér a szokásostól. Nem egy szűk szakmai csoport válogatja össze a kínálatot, amit aztán később fokozatosan alakítanak a kereslet függvényében, hanem már a nulladik lépcsőbe is bevonják a lelkes fogyasztókat, így gyakorlatilag minimális előszűréssel is bekerülhetnek borok a kóstoló programba. Ily módon enyhén szólva sem lesz kiegyensúlyozott a felhozatal, de mindezért bőséges kárpótlást nyújt az az izgalom, hogy nemzetközi szintű klasszisok mellett, olyan borok is feltűnnek, amelyekre még a közönséges asztali bor is hízelgő jelző lenne. Ezen az estén is kijutott mindenből, pozitív és negatív meglepetések is voltak szép számmal. Az alábbiakban a blog elsőszámú grafománja, Furmintfan hiánytalan jegyzete következik, a saját (dőltbetűs) másodvéleményemmel kiegészítve:

Szó sincsen koncepcióról, inkább csak egyfajta véletlen, hogy ideiglenesen elveszni látszom a francia alapszintek borerdejében. A közelmúlt Lidl-felfedezése után ugyanis most itt egy vörös Languedocból, amely három fontos köznapi ismérvvel sarkallhat próbálkozásra boldog-boldogtalant. Az csak egy dolog, hogy a polci ára alulról súrolja a lélektant, mindezek mellé ugyanis borkereskedelmi indokok miatt országos szinten és stabilan elérhető, sőt, olyan fajtákból szűrődött, amely a nemzetközileg kevésbé járatos fogyasztóknak idegen, eképpen izgalmas is lehet. A Mas de Daumas Gassac – webfelület emitt – kifejezetten nagytermelőnek látszik a hazai dimenziókhoz szokott szemeknek. Kétféle termékkategóriát futtatnak, és bár nagyobb presztízzsel nyilvánvalóan a termelő korábban emlegetett nevét viselő borok bírnak, ez a hétköznapi fogyasztásra kalibrált pincealap is jól bizonyítja a sokszor emlegetett tényt, miszerint célszerű és szükségszerű tisztán tartani a kínálat földszintjét is. Engem meggyőztek, bár kicsit bánom, hogy ismét jobban hiányolok érdemi konkurenciát jelentő hazai válaszokat az úgynevezett kétezres vöröskategóriában.

Amennyiben ahhoz szükséges hozzászokni, hogy a Lidl a hazai nagyboltok átlagánál komolyabban tolja a borkülföldet, ám legyen. Múltkor hirtelen nekifutásból egy horvát palavac vizsgázott egészen ügyesen a saját műfajában, most pedig itt egy francia fehérbor sok kérdőjellel, de annál meggyőzőbb összhatással. Kezdjük először a kérdőjelekkel, amelyek elsősorban azok számára okoznak ideológiai és erkölcsi dilemmákat, akik nem táraznak be reflexszerűen egy borból csupán amiatt, mert egy nyakátmérőjű arany plecsni hirdeti a palackon Robert Parker kilencven pontját. Ezen kívül ugyanis csak annyit tudunk biztosan, hogy ’16-ból érkezett, házasították és dél-francia. Egészen konkrétan Languedoc-Roussillon-ból hozták, ha hinni lehet a hivatalos kereskedői forrásnak, ami megszokott módon elfeledkezik az évjárat feltüntetéséről – mintha az valamifajta eretnek szokás lenne. Az internet mindenesetre azt állítja, hogy létezett előd, amit muskotály, viognier, sauvignon blanc és vermentino alkotott, ráadásul eggyel konkrétabb, Côtes Catalanes (IGP) eredetmegjelölést kapott. Hogy ebből lehet-e extrapolálni a friss évjáratra, azt nem tisztem eldönteni. Végeredményben úgysem ez a lényeg, hanem a palack belső felületén fekvő anyag érzékszervi élménybehatása.

Sok bevezetőt nem tudok írni. Iszom rendesen a languedoc-i borokat és szerencsére a klubot is sikerült már annyira megfertőzni, hogy már maguk vetik fel, hogy mikor iszunk már ilyeneket megint. 

Jöjjön tehát legutóbbi kóstolónk jegyzete. Zömmel jól bevált neveknél maradtam aktuális évjáratokkal, de azért lesz köztük egy-két felfedezés is.

A címben szereplő spontaneitás itt most nem erjedésre utal, hanem arra, hogy október végére eredetileg egy nagy chardonnay-kóstolót terveztünk, de a vártnál végül kevesebben gyűltünk össze a társaságból, így az utolsó előtti pillanatban a chardonnay-kat francia vörösborokra cseréltük, leginkább a Rhone-völgyre illetve a 2013-as évjáratra felfűzve. A kóstolósor magját alkotó 5 palack 2013-as Cotes du Rhone elé érkezett két évjárat-azonos felvezető bor majd a végére egy régebbi évjáratú Chateauneuf-du-Pape. Egy ilyen ad hoc jelleggel összepakolt borcsokor nem is nagyon érdemel hosszabb bevezetést, következzenek inkább az est főszereplői.

Megmondom őszintén, főleg a kezdetek idején nem voltam az Aldi itthoni borválasztékának lelkes híve (bár határozottan egyre több jó a vétel), nem vagyok nagy rosé-fogyasztó sem, de néha előfordul, hogy bizonyos csillagállások alatt tőlem duplán távol álló borok is betalálnak. Nos, ez az Aldi-s Rosé most valami ilyesmi.
Francia rosét 2000 Ft alatt többnyire csak az internet szerint nem létező pincészetek borai, illetve hiperek saját márkásai között lehet találni, így komoly meglepetésként ért, amikor a sarki Aldiban szembetaláltam magam ezzel a borral. Némi utánaolvasás után vettem is egy próbapalackot, és nem bántam meg.

Nem mondom, hogy teljesen az én fejemből pattant volna ki a kóstoló gondolata. De volt egy maroknyi dél-francia fehérborom, annyi nem, hogy önálló kóstolót szervezhessek köré, nosza rakjuk hát párba tokajiakkal, ha már mások is próbálkoztak így. Úgy is hasonlítottunk már száraz tokajiakat rieslingekkel, burgundi chardonnay-val, ki tudja, nem jutunk-e így habitusban némiképp közelebb egymáshoz. Ha meg nem, akkor meg legfeljebb gyökeresen más stílusú borokat fogunk inni, egyiket a másik után, ami még lehet jó, ha a borok jók. :)

Három páros került egymás mellé. Igyekeztem, hogy ezek évjáratban, árban összevethető tételek legyenek, ha már másban nem. :)  Először egy frissebb, közepesebb árfekvésű viognier-hárs párossal kezdtünk, majd jött egy érettebb és inkább prémiumabb szegmensbe tartozó duó, nagyjából ugyanezen fajtákból. Végül pedig egy furmint-hárs házasítás egy szintén több fajtás fehér chateauneuf-fel.

Nem voltam biztos benne, hogy írni fogok a kóstolóról, nem is jegyzeteltem, nem is fotózkodtam, de néhány hét után egy ráérősebb órámon végül papírra vetettem emlékeimet. Lehet azért, mert a fent linkelt, ehhez az eseményhez némiként mintaként szolgáló kóstoló, időközben megjelent a nyílvánosság előtt, és talán érdekes lehet, hogy kisebb-másabb-megfizethetőbb merítéssel nekünk azért nem ugyanúgy alakult a végeredmény.

Íme:

Ahogy már év végén nálunk szokásban van, összegereblyéztük a legjobb külföldi borokat, amelyekhez idén szerencsénk volt. Sokféle, sok helyről, igazán emlékezetes dolgok fordultak meg poharainkban! Nem meglepő, hogy főként a klasszikus európai borországok, tehát Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Németország vezetik a listákat, de mellettük néhány bor Ausztriából, Dél-Afrikából, Ausztráliából és az USA-ból is kihagyhatatlannak bizonyult.

A múltkori egyébként fantasztikusan jól elsült vörös párbajok után most következzen az esemény fehér párja. A koncepció hasonló, kiválasztani néhány dél-afrikai fehéret, lehetőleg többféle borvidéket, fajtát képviselve és kreálni számukra árban, stílusban, évjáratban megfelelő, tipikus, óvilági kontextust. 

Ezúttal némiképp kevesebben voltunk, így csak három párost vettünk górcső alá és árban is kicsit alacsonyabbra tettem a lécet, de azért 20 Euro környékén már átlagon fölüli fehér borokra mertem számítani. Nagyon kíváncsi voltam, nem is feltétlen arra, hogy "ki nyer", inkább hogy lesznek-e ismét egyéniségek.

Nézzük, fogadjátok szeretettel: 

Történt, hogy az egyik vegyes Dél-Rhone/Languedoc egyveleg jellegű posztom alatt érkezett egy komment, miszerint úgy tűnik Languedoc nyert. A cikket ugye nem „párbajnak” szántam, de elgondolkodtam rajta, hogy egyes árkategóriákban melyik borvidéket is szoktam preferálni. Kezdett is körvonalazódni egy sor, melyben Dél-Rhone és Languedoc egymásnak feszül, úgy hogy több árszegmensben is párosokat állítunk. Tetszett a gondolat. Később felmerült a gondolat, hogy esetleg más vidékeket is be lehetne vonni. Eszembe jutott, hogy Piemontból is kóstoltunk már remek sort, beltartalomban is összemérhető borokról van szó. Valamint persze örökösen felmerül, hogy mi lenne a helyzet egy ilyen sorban a hazai krémmel. Végül úgy alakult, hogy nem sikerült olyan sort összeválogatnom az itthoniak közül, amelyet elég veretesnek éreztem volna az összes érintett kategóriában, meg hát stílusban is nagyon messze kerültünk volna a fősodortól, így lemondtam az utóbbiakról. A téma rehát úgy véglegesült, hogy egy-egy dél-rhone-i, languedoc-i és piemonti tétel kerül egymás mellé három árszegmenst érintve, nevezetesen 15-20 Euro, 25-30 euró illetve 40 euró környékén. Sokat vártam a sortól.

Egy kis dél-francia egyveleg következzék ismét. A most következő borokat bő fél év alatt fogyasztottam el. Bizonytalan voltam benne, hogy akarok-e egyáltalán írni róluk, egy jelentős részüket nem is jegyzeteltem le, másokat meg más hangulatban igen. Végül összegyűlt annyi anyag, amit már sajnáltam volna veszni hagyni, így összeszedve az emlékeket mégiscsak összesítettem  a közelmúlt témába vágó tapasztalatait. Hátha lesz 1-2 olvasó akit esetleg érdekelne. :)

Dagadtos barátunk múltkori nagy vörös sora után most egy hasonló elvek mentén építkező fehér kontingenst húzott elő a borhűtőből. (Ezúttal az ő rövid megjegyzései és pontjai is olvashatóak a posztban.) Ez egy jó kosárnyi, érett vagy talán a csúcsa közelében sejthető nagy fehérbort takart. Mondanom sem kell, a vörös fordulóhoz hasonlóan igen jól szórakoztunk és nagyokat csodálkoztunk, amikor az álcázott palackokról végre lecsavarodott a minket bizonytalanságban tartó matéria.

A kóstolás dupla vakon történt, azaz fogalmunk sem volt a nevekről, évjáratokról. Elsőként nagynak szánt, dűlős-hordós fehéreket szondáztunk, majd áttértünk a rajnai-like, illetve kései szüretes száraz-félszáraz fehér kategóriára. A borleírásokat halálosan unom – gondolom szinte mindenki – így megpróbálok a minimumra szorítkozni és aroma-paletta helyett benyomásokat adni.

Tisztában vagyok vele, hogy vajmi kevés embert fog érdekelni ez a cikk. De ha vannak néhányan, akik hozzám hasonlóan rá vannak kattanva a dél-francia borokra és ezt kielégítendő néha szoktak ilyesmiket rendelni innen-onnan, azok talán hasznát vehetik.

Az elmúlt több, mint fél évben fogyasztottam a következőkben részletezett borokat és szedtem most csokorba a jegyzeteiket. A pincék bemutatásáról most lemondanék, de pár szóban azért odaírtam, hogy tulajdonképpen miből is vannak, amiket ittam, mennyibe kerültek, honnan vannak.

Aláhúzással azokat a borokat jelöltem, melyek pontoktól függetlenül megragadtak és belső késztetést éreztem a kóstolásukkor, hogy újra birtokoljak belőlük az árakat is figyelembe véve.

Tavalyi Languedoc-kóstolónk lehet mondani, hogy várakozáson felül sült el. Jogosan merült fel, mikor jön a következő. Hát most :)

Terrasses du Larzac. Itt találtam a képet.

Kicsit szélesítettünk a merítésen. Most nemcsak Languedoc, hanem Roussillon is bemutatkozott néhány tétellel. A vörösek elé felvezetésként került egy-egy komolyabbnak ígérkező fehér, illetve rosé tétel is. Árkategóriát tekintve pedig nem álltunk meg 25 Eurónál, hanem beillesztettünk a sorba néhányat a borvidék egyértelmű zászlóshajóinak tartott tételeiből. (A két legdrágább borból letöltöttem egy-egy decit és másnap csak azokra koncentrálva újra kóstoltam őket. Meglepő eredmények jöttek, így nem összemosva az első napi jegyzetekkel azokról az élményekről külön borleírások képében számolok be.)

A borokat főleg innen, kisebb részt innen rendeltem.

Hollandia számos dologról híres, de aligha a borkultúra jut elsőként az ember eszébe, ha meghallja az ország nevét. Sör, hajózás, sajt, németalföldi festők, szélmalmok, Oranje, fapapucs, csatornák, hogy a coffee shopokat és az örömlányokat ne is említsük. Én most mégis Hollandiában (nem holland) borokkal kapcsolatban szerzett élményekről fogok beszámolni.

A múlt héten meglátogattam egy barátomat Hágában. Már korábban is terveztük, hogy megnézzük a város valamelyik belvárosi borbárját, de valami mindig közbejött. Az eredeti program most is úgy nézett ki, hogy náluk vacsorázunk valamit, és beszélgetés közben elfogyasztunk 1-2 palack bort, de végül az első palack után felkerekedtünk, és az esővel dacolva megkerestük a Pierre-t a városközpont közelében.

Szép vörös sort terveztem már mutatni egy ideje hűséges „klubtársaimnak”. Kicsit nehezen állt össze a tematika, illetve nem állt rendelkezésre elég anyag egy megfelelő nívójú, összefüggő fajta-kóstolóra, így egy vegyes sort komponáltam.

Röviden a kóstoló felépítéséről:  hat bort néztünk, három egymással össze nem függő, viszont árban egyre magasabb kategóriát képviselő párost. A párok alkotói persze lehetőség szerint hasonló stílusúak, jól összemérhetőek kellett, hogy legyenek, mindig egy magyar, egy külföldi.  Így  először egy 10 euros kékfrankos-duóval kezdtünk, majd egy 20 euros syrah párossal folytattuk végül egy-egy 30 Euro-környéki vörös házasítással zártunk.

Íme:

Egyveleg rovatunkkal jelentkezem az év utolsó előtti napján. Kaptam hideget is, meleget is, előbbit főképpen a magyar borászoktól. Szekszárd kiváltképp gyengén teljesített, a két forró év egyértelműen cserbenhagyta déli borvidékünket. Önkéntelenül eszembe jut az elmúlt napok vitája arról, mit is kellene innia és miről is kellene írnia a magyar borbloggernek. De ez legyen az én problémám.

Dom. des Escaravailles:  Cotes du Rhone Les Antimagnes 2010: 70% grenache( 60 éves tőkékrő)l, 30% syrah( 30 éves tőkékrő)l. Málnás illat, diszkrét, finom fűszeresség. Arányos test, finom, de kissé visszafogott íz. Alig közepes tannin,  érett, de kellően  élénk savak. Lazább szerkezet, alig közepes lecsengés. Remek gasztro-bor. 5+  (9.50 Euro)

Michel Gassier: Costieres de Nimes Nostre Pais 2010: 35% Grenache, 25% Carignan,20% Mourvedre, pici Cinsault és Syrah. Málna, édes fűszerek, pici gyógynövény. Közepesnél nagyobb test. Viszonylag telt íz, érett-édes gyümölcsösség, közepes mennyiségű puha tannin, szélesebb, komótosabb savak, inkább lazább, mint tömör struktúra, közepesen hosszú lecsengés. Jó inni.  6-  (11.75 Euro) Akov-ot eggyel jobban megfogta anno.

Dom. Les Cailloux Chateauneuf du Pape  2010: Fajsúlyos darab, jó koncentrációval, tiszta gyümölcsösséggel, de mégis visszafogott, nem akar sokat mutatni. Tömör mag, a megszokottnál talán picit keményebb, de így is jóféle tanninok, jó egyensúly, közepesnél határozottan hosszabb lecsengés. 6/7 (30 Euro)

Dom. Oustal Blanc Minervois La Giocoso 2007   : 65% grenache, 20% syrah, 15% carignan. Kifejezetten fűszeres bor, borsos-szegfűszeges-csillagánizsos világ, szilvás-áfonyás gyümölcsösséggel. Közepesnél nagyobb test. Telt íz, közepesen tömör szerkezet. Élénk savak, kemény, poros tanninok, közepesnél hosszabb lecsengés. 6+ (21.50 Euro)

Pierre Cros : Minervois Les Aspres 2011: Syrah 100 évesnél idősebb tőkékről. Tömény szilva, pici földesség, fahéj, szegfűszeg. Nagy testű korty, intenzív, mély ízek, tömör, masszív közép, hosszan szájbaivodó strukturális tartalmak. Sűrű szövés, mégis arányos, jól iható, kerek egész. Nagyon szép. 7+  (28 Euro)

A borokat innen rendeltem,kivéve a Cailloux-t, mert azt innen.

Elindítok egy sorozatot. Rendszeresen két bort fogok egymás mellé állítani, és megnézni hogy szólnak együtt, mit tudnak egymásnak mutatni.

Első lépésként kíváncsi voltam, hogy a múltkori Languedoc-kóstolónk legszebb bora, a jó nevű, de presztízsét tekintve a borvidék szintjén sem épp a csúcsok csúcsának számító, 20 Eurót kóstáló Clos de L'Escandil valóban megüti-e, vagy épp akár túl is teljesíti-e egy top tizenezres villányi nagyágyú szintjét, mint ahogy arra a kóstolónk után gyanakodtam.

Az „Egyveleg” rovat következő epizódjával jelentkezem. Ismét mindenféle a kosárban. Meglepetések, csalódások, jó és rossz vásárok.

A múltkori bombasztikusan jó Languedoc-kóstoló után várható volt, hogy ebben a témában fognak még történni kalandozások. A lenti borokat nem egyszerre, hanem egy jó hónap leforgása alatt kóstoltam, ebben a posztban pedig rendszereztem a tapasztalatokat.

A képen Terrasses du Larzac, Languedoc egyik jelentős alkörzete. Innen vettem kölcsön.