A májusi dalmát kitekintés után ezúttal a nappaliban folytattam személyes horvát boros horizontom tágítását. Az Isztriai-félsziget legfontosabb fehér szőlőfajtája a malvazija (istarska), amelyből többféle stílusban is készülnek borok. Nem könnyíti meg az eligazodást a malvasia világában, hogy igazából ez inkább gyűjtőnév, amely több különböző fajtát takar a Földközi-tenger környékén, amelyeknek közös őse valószínűleg görög eredetű, de a legújabb kutatások szerint például a malvazija istarska pont nem rokona a malvasia bianca-nak.
Két elismert isztriai pincészettől kóstoltam meg egy-egy malvaziját, a 2022-es évjáratból.

Horvátországban utoljára még gyerekként jártam és bár azóta évtizedek teltek el, az Isztrián eltöltött egy hétről ugyan távoli, de kellemes emlékfoszlányokat őrzök. Régóta terveztem már a visszatérést a horvát tengerpartra, idén májusban le is csaptam egy kedvező árú Bécs-Dubrovnik repülőjegyre, és nettó két napot töltöttem el a gyönyörű dalmát kikötővárosban.
Az óváros már a főszezon előtt - májusban, hétköznap - is nagyjából megtelt turistákkal (és Trónok harca rajongókat kalauzoló csoportokkal), főleg a késő délelőtti órákban. Kora délutántól már javult a helyzet, este pedig  inkább az éttermek és bárok teraszait töltötték meg az emberek. Az óváros kis utcáiban természetesen borbárokat is találunk, ahol akár tematikus kóstolósorok segítségével is lehet ismerkedni a helyi borokkal.
Vacsora előtt, közben és után igyekeztem én kicsit gyarapítani szerény ismereteimet és tapasztalataimat a horvát borok és szőlőfajták terén, leginkább dél-dalmát tételekkel a fókuszban. Egyelőre egyik helyi fajtának sem lettem feltétlen rajongója, főleg a vártnál sokszor magasabb árak tükrében, de persze akadtak izgalmas és kellemes borok is a helyi kínálatból kapott szűk keresztmetszetben.

(Dubrovnik óvárosa)

A KisBécs szokásos portfólió bemutatójának első, tavaszi fordulója a közelmúltban került megrendezésre a Color Bar-ban. A választék nagy része Ausztria különböző borvidékeiről származott, de ahogy az már lenni szokott, szlovén, horvát és szlovák tételek tették teljessé a képet. A lebonyolítás a szokásos formában történt: több asztalnál lehetett a tematikusan válogatott tételeket kóstolgatni, valamint néhány borász - ezúttal kettő - személyesen is bemutatta borait. A Felvidékről a Csernus Pincészet, Steiermark-ból a Weingut Skoff hozta el szortimentjének egy részét.
Ahogy egy évvel ezelőtt, most is két részletben írok a kóstolóról, az első etap egy nagyobb lélegzetű egyveleg lesz, a második részben a személyesen is bemutatkozó két borászat tételeire koncentrálok majd.

Pezsgők, könnyedebb, illetve komolyabb grüner veltliner-ek, könnyedebb, illetve komolyabb riesling-ek, egyéb fehér és narancsborok, pinot noir-ok, zweigelt-ok és St. Laurent-ek, kékfrankosok és más vörös fajták, és a két vendégborász, így alakult ki az egyes asztalok tematikája. Kóstolás közben kicsit borítottam a sorrenden: veltelinik, riesling-ek után jöttek a vörösek, majd a maradék fehér, a végére maradtak a pezsgők. Most igyekszem valamennyire rendezni a sorokat, így a fehérek, a vörösek, majd a pezsgők is egy csokorba gyűjtve következnek. Nem kóstoltam meg minden bort, de túl sok tétel nem maradt ki, úgyhogy maraton következik.

Bár az olaszrizlingre szokás úgy gondolni, mint kifejezetten magyar, ezen belül pedig leginkább balatoni borra, az igazság az, hogy a fajta Közép-Európa több országában is elterjedt, és nem csak nálunk tekintenek rá amolyan "népi borként". Ausztriában ugyanúgy megtaláljuk, mint Szerbiában vagy Horvátországban. Horvátországban konkrétan a szőlőültetvények mintegy negyedét teszi ki, elsősorban a szárazföld belseje felé eső borvidékeken, Kutjevo-ban és a Duna mentén. Ezzel a horvátok a világon a legnagyobb olaszrizling-termelők és a fajta nemzetközi ismertségéért is talán ők tették a legtöbbet, amelyet az is mutat, hogy a Jancis Robinson által jegyzett "A bor világatlasza" is elsősorban a horvát nevén hivatkozik a fajtára, és felmerült, hogy az olaszrizling horvát eredetű fajta, bár ez még bizonytalan.
Attól függetlenül, hogy a nemzetközi színtéren a horvát olaszrizling-lobbi" eredményesebbnek tűnik, mint a magyar, nem látom tragikusnak a helyzetet. Ahogy a nálunk termett olaszrizlingek nagy részét mi magunk isszuk meg, ez így történik a szomszédos országokban, így Horvátországban is. A látókör tágítása viszont sosem árt, ezért ismerkedtem meg én is a mai írás főszereplőjével.

Itt a nyár, többé-kevésbé megnyíltak határok, ismét lehet utazni, még ha nem is olyan szabadon, mint a régi szép időkben. A magyarok egyik legkedveltebb úti célja, Horvátország idén sem veszített népszerűségéből, sokan tervezik az idei külföldi utat délnyugati szomszédunkhoz. Így kapóra jött a téma, kvázi egy újabb különkiadás a Rejtőzködő borvidékek sorozatban, horvát és montenegrói borokkal. Tulajdonképpen ez a rész ismétlés is, hiszen mindkét borászatról volt már szó: a montenegrói Plantaže bővebb ismertetése itt, a Vina Skaramuča-ról szóló írás itt megtalálható.

Két-két bort kóstoltam nemrég az említett pincéktől, 1 fehér, 1 vörös felállásban, többnyire jellegzetes helyi fajtákból.

A két epizódos hazai (Etyek, nem Etyek) kis 2019-es keresztmetszet és egy chile-i kitérő után szomszédos országok borai következnek a sauvignon blanc-körkép keretében. Első alkalommal szlovénia és horvát borokkal ismerkedünk, két borvidékről, két különböző pincétől választottam három bort. A friss, 2020-as szlovén borral megtett felvezető kör után két komolyabb, 2019-es tétel került egymás mellé 1-1 szlovén, illetve horvát, élvonalbeli pincétől.

Ismét horvát borokat hoztam a sorozatba, ezúttal azonban a szárazföldi rész helyett újra a magyarok körében közkedvelt horvát tengerpartot célozzuk meg. A tavalyi isztriai borokat bemutató írás után képzeletben ezúttal kicsit délebbre, Dél-Dalmáciában kalandoztam, és a Vina Skaramuča borai révén ismerkedtem közelebbről két fontos helyi fajtával, a pošip-pal és a plavac mali-val.

Tavaly már feltűnt egy-egy horvát borvidék és pincészet a sorozatban, terveim szerint idén szerepel majd kettő is. Most mindjárt itt is van az egyikük, ezúttal azonban az ország tengertől távolabbi részéről, Szlavóniából választottam ki egy pincét. Az általában szokásos kettő helyett megint három bort kóstoltam, lássuk, honnan és miket.

A Fill the Winebox csapata - mivel mással? - egy születésnapi MiniVino-val ünnepelte meg a Ferenc téri borbár megnyitásának első évfordulóját. A kóstoló abból a szempontból is különleges volt, hogy a kereskedés portugál szortimentjének egyik sarokkövét képező alentejo-i Herdade do Rocim pincészet külkereskedelmi vezetője, David Rego európai körútja keretében Budapestre is ellátogatott. David délután tartott egy zárt körű kóstolót néhány meghívott szakmabelinek, majd rövid pihenés után este ő mutatta be a pincészet borait a MiniVino vendégeinek is.
A díszvendég Herdade do Rocim mellett természetesen több ország boraiból is válogattak még borokat a szervezők, a már megszokott szereplők mellett ezúttal Horvátország került be érdekességként az esti választékba.

A kora délutáni szakmai kóstolóra sajnos nem sikerült eljutnunk, de a MiniVino-n ott voltam és szerencsére a délutáni kóstolón szereplő néhány bónusz tételt is meg tudtam kóstolni David Rego-val (a képen).

A KisBécs neve már valószínűleg ismerősen cseng az osztrák borok kedvelőinek és a budai oldal sok lakójának körében, hiszen az Ausztria különböző borvidékeire specializálódott borkereskedés és borbár egyben reggelizőként, kávézóként, szendvicsezőként is működik. Most a tulajdonosok léptek egy merészet és nyitottak egy nagyobb egységet a pesti belvárosban, közelebbről a Madách téren. A Fiáker névre keresztelt kétszintes bisztró azonban már nem, pontosabban nem kizárólag Ausztriából, hanem jóval nagyobb földrajzi területről, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia országaiból válogatja össze a borokat. Olasz, spanyol vagy osztrák borokra fókuszáló borbár már egyaránt van a fővárosban, de a szomszédos országok egyre magasabb minőséget elérő boraival ritkán találkozni, így adta magát az ötlet, hogy az új hely részben ezekből merítsen.
A Fiáker reggeltől késő estig nyitva tart, reggelizni tehát éppúgy lehet itt, mint vacsorázni és természetesen a bor mellett sok más is helyet kapott az itallapon. Az étlap nem túl hosszú, jellegében pedig szintén a Monarchia országainak konyháját igyekszik megjeleníteni. A borkínálat egy részét értelemszerűen magyar borok adják, az osztrák vonalhoz a KisBécs szortimentjéből vettek át egyes tételeket, és persze igyekeznek a többi érintett országra jellemző fajtákat és borstílusokat is megmutatni. Bizonyos borokból régebbi évjáratokat is beszereztek különleges alkalmakra, a terv az, hogy összesen mintegy 400 borból álljon a teljes kínálat, az időszakosan cserélődő borlapon pedig kb. 30 tétel sorakozik. A Fiáker alsó szintje borboltként is működik, és hamarosan elindulnak a tematikus kóstolók és borvacsorák.

(A fotót a Fiáker facebook-oldaláról kölcsönöztem)

Isztria, a közkedvelt üdülőterület természetesen a hangulatos tengerparti nyaralóhelyek és okán a legismertebb, de a korábban Olaszországhoz tartozó félsziget ma Horvátországon belül a bor és gasztronómia iránt érdeklődőknek is az első számú célpontja. A bor mellett a szarvasgomba, a sonka és az olíva is a legfontosabb mezőgazdasági termékek közé tartozik, én most természetesen az elsőre fogok koncentrálni, mégpedig két helyi fajtából készült bor tükrében, amelyek itthon is elérhetőek.

Az Etyeki Kúria által megrendezett ChardonnÉJ immár biztos ponttá vált az éves boros programok között, bár nekem tavaly pont úgy alakult a programom, hogy nem tudtam részt venni a júniusi chardonnay-mustrán. Idén viszont ismét ott voltam, mesterkurzuson, sétáló kóstolón, az utána következő koncert és buli elején egyaránt, úgyhogy most megpróbálom átadni a tapasztalatokat.

Az év utolsó előtti napján érkezik a hagyományos dupla toplista első része, a kedvenc külföldi borainkkal.

(Pieter de Hooch: Soldier Offering a Woman a Glass of Wine; a kép forrása)

Nincs mese igazi anti-ABC ember vagyok.  Nemrég részt vettem a remeknek bizonyult Bormedence rendezvényen, ahol a fókusz a Kárpát-medencei magyar borászokra és autentikus szőlőfajtákra irányult. Mégis sikerült ebben a közegben a privát TOP 3-as listámba egy bordói házasítást,  egy chardonnay-t és egy pinot-t is beválasztanom. Elvben (és számtalan alkalommal gyakorlatban is) teljesen egyetértek a nemzetközi borjedikkel, hogy koncentráljunk az őshonos  fajtáinkra, de ezen az estén a “gyüttmentek” taroltak.

A Magyar Nemzeti Múzeum lenyűgöző helyszínnek bizonyult a Kárpát-medencei (bor)kultúra ünnepéhez, a vizuális élmény mellett ráadásul elég praktikusnak bizonyult, volt elég hely arra is, hogy az ember elvonuljon egy kicsit mélyebb benyomások rögzítésére is. A felhozatal igazán páratlan volt, ilyen szinten (jó értelemben) eklektikus kínálattal ritkán találkozok. Egy és nyolc pont között szinte mindenbe bele lehetett tenyerelni. A slusszpoén az volt, hogy sok esetben olyan lelkes és elszánt termelők kínáltak alapvető borhibákkal súlyosbított sorokat, hogy még így is szép emlékeket őrzők szinte az összes asztal mellől. 

Az utolsó melegebb őszi napok apropóján rendezni kellett még egy utolsó (?) fehérboros kóstolót, mielőtt a kiszáradt torkok inkább vörösborok után kiáltanak, hiszen mint tudjuk: "közeleg a tél". Ennek örömére ki is bontottunk néhány palack sauvignon blanc-t, szerte a nagyvilágból. A kötelező francia és új-zélandi mintapéldányok mellé dél-afrikai, chile-i, osztrák, olasz, horvát, szlovén és magyar versenyzők érkeztek. A végeredmény a kóstolócsapat túlnyomó részének véleménye szerint egy kiegyensúlyozott színvonalon teljesítő, remek sor lett (rszabinál nagyobb volt a szórás). Új-Zéland hozta a kötelezőt, a francia és az osztrák mezőny sem okozott összességében csalódást, de jobban megosztották a társaságot. A volt jugoszláv tagállamokat képviselő két bor nagyon szépen szerepelt, igazán kellemes meglepetést okoztak, ráadásul ár-érték arányban is nagyon meggyőzőek.

A délszláv régiót ritkábban emlegetjük boros kontextusban, mint amennyire az obejktív teljesítménye alapján indokolt lehetne. Ennek nyilvánvaló oka, hogy a hazai kereskedők nem törekednek széleskörű kínálattartásra, ami szükségszerűen összefügg a továbbra is hazai ízekbe zárkózó, bár egyre inkább nyitottá váló hazai fogyasztói igények kielégítésével. Bár személy szerint kifejezett nyitottsággal, sőt, szimpátiával tekintek déli szomszédainkra, a Horvátországból ezidáig fogyasztott boraim számát egyetlen ujjamon is meg tudom számolni. Még szerencse, hogy kedves ismerőseim, barátaim tisztában vannak vele, hogy ha külhonban járnak és a mindenféle impulzusok ellenére indokolatlanul és véletlenszerűen eszükbe jutok, akkor nem a hűtőmágnesek és a csokoládék, hanem sokkal inkább a sörök és borok tájékán érdemes ajándékozási alapanyag után nézniük.

Így történt hát, hogy egy borszempontból laikus, ám annál kedvesebb ismerős kétujjnyira növelte a számolási eszközszükségletemet horvát-viszonylatban. A választás véletlenszerű volt, én is csak most, ezen sorok írása és nagyjából a második pohár közben szántam rá magamat arra, hogy behatóbban tájékozódjak a palack hátteréről. És ha már így alakult, megosztom gyorsan. A hátteret és a borélményt is, mert úgy kerek az úgynevezett történet.

A magyar után itt a külföldi egyveleg is, az áprilisi-májusi felhozatallal, ezúttal határozott fehér dominanciával, plusz néhány bubis borral a bevezető kategóriától a csúcsokig.
 

A borkedvelő emberekre általában jellemző, hogy ha olyan országba utaznak, ahol történetesen bor is készül, hazaúton megpakolják a bőröndöt néhány palackkal mintegy látókör-tágítási céllal. Januárban kis kompániánk összegyűjtötte a kevésbé mainstream-borországokból - többnyire a Mediterráneum környékéről - importált palackjait egy össznépi kóstolóra, én meg úgy gondoltam, hogy ez a téma remekül passzol a rejtőzködő borvidékek sorozatba, úgyhogy íme, itt a sorozat első különkiadása. :)
 

Általában igyekszünk biztosabbra menni annál, minthogy olyan vörösborokkal próbálkozzunk, amelyek polcára a lélektani kétezer alatt fut, ráadásul úgy, hogy a még annál is lélektanibb ezres alá kerülnek beakciózásra. Most mégis itt egy bor egyenesen a Lidl polcairól, amelyre a konkrét termelő helyett tulajdonképpen egy jóindulattal is csak általánosan sejtelmes gyűjtőnév került. Ráadásul horvát nemzetiségű is, sőt, déli szomszédunk legközkedveltebb és éppen ezért legnagyobb területen gondozott szőlőjéből szűrték. Ha hihetünk az úgynevezett internetnek, akkor öröm-boldogság, hogy ez a bor a dél-horvát illetőségű Pelješac-félszigetről utazott el egészen a fővárosig, amely elvileg a leghazaibb hazai pálya a szőlőnek, szóval soha autentikusabbat. A félsziget egyébként integrál két olyan területet – konkrétan a Postupot és a Dingačot –, amelyek teljesítményüknek köszönhetően önálló márkanévként tudnak érvényesülni arrafelé. Az állítólag zinfandel-rokon plavac amúgy képes nagyobb borokat is adni, amelyek nagysága első ránézésre a palackárazáson érződik, de most maradjunk a tárgynál és fussunk neki a szóban forgó horvát vendégszereplőnek.

A múltkori fehér egyveleg után jöjjön a vörös sereg. Jellemzően rövid jegyzetek, a pontszámok után a kóstolás hónapja szerepel zárójelben.

November vége van, lassan itt a tél, ha a borfogyasztást szigorúan szezonális tevékenységként végezzük, akkor most eljött a testesebb vörösborok ideje. Ennek megfelelően a Winelovers novemberi rendezvényén a bordeaux-i fajtáké a főszerep. A jól bejáratott Corinthia Grand Hotel Budapest emeleti termeiben kiállító magyar borászatok mellett néhány borkereskedő, és horvát borászat is színesítette a kínálatot.

Valóban ritka, hogy egy helyen ennyi pincészet mutatja be az elsősorban vagy kizárólag cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot trió tagjaira építkező házasításait, vagy három fajta valamelyikéből szűrt fajtaborait, úgyhogy a magyar vörösbor-fetisiszták igazi Kánaánja volt ez a kóstoló. Nem sorolnám magam ebbe a táborba, de mivel a tavalyi kóstolót kihagytam, így én is kíváncsian vártam, mit hoz ez a szombat délután-este. A várakozásba némi félelem is vegyült, a hazai bordeaux-i házasításokkal kapcsolatos tapasztalataim ugyanis erősen vegyesek, és ettől függetlenül is tartottam tőle, hogy az április kékfrankos-szemléhez képest kevesebb izgalmat tartogatnak majd a borok. Mint kiderült, aggodalmam nem volt alaptalan...
Tény, hogy a magyar borászatok is egyre inkább nyitnak a gyümölcsösebb, jobb egyensúlyú borok felé, de ez a kóstoló is bizonyította, hogy máig nem sikerült teljesen kitörni a sok hordó-magas alkohol-túlzott extrakció Bermuda-háromszögéből. A fentiek mellett az illó és a brett is belerondított itt-ott a képbe, így aztán nem volt könnyű egyszerre teljesen tiszta, gyümölcshangsúlyos és jó egyensúlyt mutató, pláne elegáns bort találnom. Az izgalomfaktor is hiányzott a mezőny nagy részéből, már persze, ha a fenti tényezőket nem soroljuk oda. Biztosan megvan ezeknek a boroknak a rajongótábora kis hazánkban, és a borok nagy része itthon talál gazdára, de én valahogy nem kaptam kedvet, hogy komoly összegeket fektessek a hazai "bordó blend"-ek felhalmozásába.
Egyre gyakrabban érkeznek hírek magyar vörösborok szép nemzetközi szerepléséről, ami jó dolog, de összességében véve sem a különleges termőhelyi jelleggel, sem a minőséggel, sem az árral nem tudnék sok külföldit meggyőzni, hogy az akármelyik másik országból származó merlot/cabernet helyett miért a magyart kellene választania. Persze kivételek akadnak, de számomra ez a kóstoló is bizonyította, hogy ha jól elkészített és esetleg érdekes magyar vörösbort akarok inni, például egy kékfrankossal az esetek nagy részében (árban és ár-érték arányban szinte biztosan) valószínűleg jobban járok.