Markus Huber, az egykor csodagyerekként aposztrofált borász Traisental talán legismertebb és legelismertebb termelője. A Huber borok évek óta fontos részét képezik a FineWines választékának, a Berg dűlő riesling-je és zöldveltelinije egy remek vertikális kóstoló apropójául is szolgált. A pincénél természetesen a fent említett két fajta van a fókuszban, de a szortiment meglehetősen széles, több fehér fajtabor, vörösborok, édes borok, pezsgők és újabban natúrborok is helyet kapnak benne. Az Ausztriában remek évjáratként elkönyvelt 2021 boraiból a FineWines-nál is széles merítés kapható, adta magát egy portfóliókóstoló gondolata. Március első hétvégéjén az N28-ban erre is sor került. 18 bort kóstoltunk meg, szem és torok nem maradt szárazon.

Tavaly októberben, közel napra pontosan egy éve írtam először Szokolai Máté kis tállyai birtokáról, a Chateau Mate-ról. Az egyébként borkereskedelemmel is foglalkozó Szokolai Máté magasan árazott palackjai alaposan meghökkentették a hazai boros életet közelebbről figyelemmel követő közönséget, ahogy Magyarországon az sem mindennapos, hogy egy ilyen kicsi induló pincészet Jancis Robinson-hoz kötött pontszámokkal és értékelésekkel reklámozza magát.
Idén ősszel is meghívást kaptam egy Chateau Mate kóstolóra, amelynek ismét a Solid Borbár adott otthont. Ezúttal a borászat "Nature" fantázianévre keresztelt boraival ismerkedtünk meg, amelyek egészen más stílusban készülnek, mint a fő csapásirányt jelentő, hashtag-gel és számokkal jelzett tételek.

Szlovákia Kürt nevű községe földrajzi méreteinél nagyobb jelentőséggel bír Közép-Európa boréletében. A borvidéken többnyire magyarok készítenek jóféle, de legalábbis mindig érdekes borokat, többnyire természetazonosan. Ennek a lokális iskolának egyik, nem csak európai viszonylatokban jegyzett képviselője Sütő Zsolt, aki tizenkét hektárnyi szőlőjéből készít borokat a saját elképzelései és meggyőződése szerint. Róla, illetve borairól már többször is írtunk, így aki a részletesebb háttérre kíváncsi, kattintson az előbbi linkek valamelyikére.

Az ismerkedést ezúttal a régebb óta a borhűtőmben fekvő kékfrankossal folytattam 2018-ból, amely karakteres, autentikus lenyomata a stílusnak és a fajta egyediségének, ezáltal pedig méltó alanya is a hosszabbra nyúlt bloggerhallgatásom megtörésének is.

Az utóbbi években szárnyra kapott natúrbor-hullámra fel lehet ülni, el lehet előle ugrani, de figyelmen kívül hagyni nem lehet. Maga a natúrbor - a narancsborral és a pétnat-tal együtt - már a szőlő- és bortermelés szabályairól szóló új AM rendeletben is szerepel, ezzel a kategória államilag is elismertté és szabályozottá vált, ami mindenképpen komoly előrelépést jelent a korábbi állapotokhoz képest, aztán meglátjuk mit hoz majd a gyakorlat.
Sem ungert, sem én nem tartjuk magunkat a kategória mellett kizárólagosan elkötelezett natúrbor-fogyasztóknak, ahogy a natúrborok esküdt ellenségeinek sem, a szekértáborok által játszott kirekesztősdi eleve távol áll mindkettőnktől. Figyelünk, kísérletezünk, kóstolunk is ilyen borokat - ungert valószínűleg többet is, mint én, még ha ennek kevesebb is az írásos nyoma -, és ahogy konvencionális módszerekkel készült borokból, úgy natúrborból is van jó is, rossz is (meg olyan is, amit egész egyszerűen nem értem, hogy lehet fogyasztásra alkalmasnak nyilvánítani). A látókör-tágítás jegyében a nyár folyamán a hazai natúrbor-specialista kereskedés Lees Brothers kínálatából is rendeltem ezt-azt, ma az egyik osztrák termelő boráról fogok megemlékezni.

Borkóstolók esetén ritkán tetszelgek házigazdai szerepben, de a június közepén Szegeden megszerzett matematikusi végzettségem ürügyén úgy gondoltam, hogy szervezek egy kisebb szeánszot az A Borrajongós csapatnak, csak úgy, kötetlenül, a nyáreleji kánikula kellős közepén. Tematikát ezúttal nem építettem, de igyekeztem érdekesebb, szerethetőbb borokat összeválogatni, kiugró klasszisok nélkül, hogy méltó módon ázzon el a friss oklevél.

Az este során született gondolataink következnek, és mivel rszabi most sem jegyzetelt, ezért csak négykezes formában, alább.

A kürti borvidék több szempontból is érdekes színfoltja nem csak a szlovák-, de a szélesebb értelemben vett boréletnek is. Egyrészt több magyar borász is készít ezen a területen olyan organikus borokat, melyek karakterükből kifolyólag nem csak a filozófiát fogyasztóknak szólnak, hanem abszolút mércével mérve is élvezetesek, finomak. Ezzel a teljesítménnyel úgy tudják hitelesen és természetazonosan képviselni Szlovákia legerősebb, legszínesebb és talán legszebb borvidékét, hogy abból mi, a határon innen is sokat tanulhatunk. Másrészt pedig fontos a filozófia is, melyről már korábban fordítottunk is cikket Sütő Zsolttól, a Strekov 1075 borászától, ezért önismétlés helyett inkább a múltidézést javasolnám.

Bár a bizonytalanul hosszú időre lezárt határok el is szakítanak minket az utazás, a találkozás és a helyben kóstolás pótolhatatlan élményeitől, a boros kartonok azért még nemzetközi viszonylatban is viszonylag megbízhatóan közlekednek még ezekben a vészterhes időkben. Legalábbis a pár hete megrendelt és befutott Strekov-egységcsomagom ezt bizonyította. Ennek az egyik első darabját, a pince alap vörösházasítását szondáztam meg a minap a kertben, egy napos, munkaidő utáni késő délután.

Hans Czerny alsó-ausztriai borász már mintegy huszonegy évvel ezelőtt hangolta át a tizennyolcadik század óta jegyzett birtokát organikus művelésűre. A fehérdomináns wagrami szortimenttel a biodinamika minimalizmusa mellett igyekszik megmutatni a termőterület sajátosságait a földdel összhangban élő szőlő gyümölcsén keresztül. Mindez persze csak érdektelen kliséhalmaz lenne egy alaposabb érzékszervi vizsgálat nélkül, ezért végeztem egy gyors, egyboros szondázást. Az eredmény: elégedettség és kíváncsiság egyszerre.

Csehország déli részén, nem messze az osztrák határtól tevékenykedik egy fiatal természetesborász, aki létezésével és boraival többszörösen is túlmutat a megszokott kereteken: egyrészt borkészítésről beszélünk egy sörorigójú szeszkultúrával rendelkező országban úgy, hogy a modern megközelítéssel klasszikusnak tekintett eljárások helyett a minimális beavatkozáson van a hangsúly, másrészt mindezt csak 2009 óta teszi, érdemi lokális előzmények nélkül. A moravai Milan Nestarec tehát érdekes jelenség, és ha a palackok beltartalama legalább annyira könnyű, laza, élvezetes és szórakoztató, mint maguk a címkék, akkor nincs ok a tartózkodásra még azon fogyasztók esetében sem, akik amúgy kellő távolságból figyelik az ilyen minimálkénes-organikus őrületeket.

Én azért igyekszem nyitottabb lenni, úgyhogy egyértelmű volt, hogy megszondázom a fiatal cseh borász alapszériáját, melynek egyik tagja egy szénsavmacerált, kénmentes, vörös újbor-házasítás. A háttérinfókat tekintve extrém próbálkozás, de ha jó a kivitelezés, akkor könnyen elkapható az úgynevezett gyümölcslé-élmény. És ezúttal erről van szó.

A Fertő tó partján tevékenykedő Koppitsch-család – név szerint Maria és Alex – ismerős lehet a természetes borok közegében mozgó fogyasztóknak. A sztori lényege abban áll, hogy a szokásos minimális beavatkozás mellett igyekeznek úgy bemutatni az egyedi mikroklímával rendelkező borvidéket, hogy közben kifejezetten könnyű, szórakoztató és szerethető ivóborokat készítenek. Közelebbről nézve pedig négyféle borstílusban próbálnak érvényesülni, melyek közül a Touch csak az egyik. A cél itt egy olyan narancsbor elkészítése, amely képes bemutatni a termőterület talajszerkezetének hatását a borra, mint végtermékre.

Mindezt a klasszikus dűlőházasítás műfaján keresztül igyekeznek prezentálni. Az biztos, hogy a 2019-es évjárat olaszrizling-gerincű, és a tó melletti területek mészköves-agyagos karakterének megjelenítésére törekszik narancsbor-szemüvegen keresztül. Nagy használt hordókban erjedt és érett, valamint kapott 16 napot héjon. Mindösszesen 9 milligrammnyi kénnel kezelték literenként. És hogy milyen? Hát olyan, amilyennek lennie kell: egyszerre megosztó és élményszerű.

Még emlékszem arra, amikor Hebenstreit „Drop Shop” Ádám először töltött De Stefani bort a poharamba. Nézegettem, kóstolgattam, aztán rosszallóan a „mazsolabor” megjegyzést körmöltem fel a jegyzetfüzetembe. Valamivel később a Stéfen 1624 néven futó csúcsborukat is megmutatta és ekkor leesett az álam. Lehet, hogy mazsolabor, lehet, hogy sűrű cucc, lehet, hogy eleganciában elmarad a klasszikusok mögött, de mégis őrült nagy anyag. Ekkor kezdett érdekelni a pince, amely nagy odafigyeléssel, fura technológiák garmadáját alkalmazva készíti követhetetlenül sokféle borát. Amikor Alessandro De Stefani, a pince negyedik generációs borásza decemberben bejelentkezett a Drop Shopba, nem tudtam nemet mondani a meghívásra. Fura dolgok, szó szerint „nagy” borok és rendbontó technológiák következnek Venetoból.

2014. június, Szicília, Etna.

Hello! Frank Cornelissen vagyok, és kábé ezt gondolom a világról:

„Termesztési filozófiánk azon tény elfogadásán alapszik, hogy az ember sosem lesz képes megérteni a természetet annak teljes komplexitásában és kölcsönhatásaiban. Ezért a mi választásunk a Föld Anya mozdulatainak megfigyelése és megismerése az ő változatosan energikus és kozmikus utazásán, és tennivalónkban inkább az ő jelzéseit követjük, ahelyett, hogy mi döntünk és ráerőszakoljuk magunkat. Következésképpen ez odáig vitt bennünket, hogy megművelt földjeinken kerülünk mindenféle beavatkozást, beleértve minden kezelést, legyen az kémiai, organikus vagy biodinamikus, ugyanis ezek mind annak merő visszatükröződései, hogy az ember képtelen elfogadni a természetet úgy, ahogy van és amilyen mindig is lesz.”

Ez Frank Cornelissen, a belga borkereskedőből lett szicíliai bortermelő ars poeticája. Elég erős. Ha borvilágot holmi politikai térképen igyekeznők elhelyezni, akkor minden bizonnyal a borkombinátok vinnék a legbalabb balt. Ők hozzák el az olcsó és híg lőrét a tömegeknek. Ebből kiindulva a jobboldalra kerülnének a természettel harmóniában tevékenykedő borászok. Az organikusok mondjuk a jobbközépen, a biodinamikusok pedig kicsit távolabb, közelebb a széléhez. Na most, ha valaki ezeket a jámbor biodinamikusokat jobbról kritizálja, annak még odébb kell lennie. Cornelissen pedig annyival odébb van, hogy majd lecsúszik a borpolitikai paletta legszéléről. Ha már az Etnán járok, ide kötelező a zarándoklat, gondoltam. Következzék tehát a szőlészeti-borászati radikalizmus újkori főtitkára, Frank Cornelissen.

Egyszerűen nem tudok változtatni azon, hogy a Rhône-völgyéről elsőként a Saint Cosme ugrik be. És jó úton vagyok ahhoz, hogy ez így is maradjon. Egyszerűen annyi konzisztensen kiváló borélményt kapcsolok ehhez a pincéhez, amely szinte minden mást elhomályosít. Amikor a túrát szervezni kezdtük, nem is volt kérdés, hogy a Saint Cosme a lista legelső helyén szerepel. A kezdeti lelkesedésem azonban hamar hűlni kezdett, mert a Louis Barroulnak küldött e-mailre csak nem akart válasz érkezni. Már teljesen lemondtam a dologról, amikor a harmadik, finoman erőszakos próbálkozásomra egy kurta kis válasz érkezett: „Július 18. reggel 9 óra. Nyugtázza!”. Nem sokat kellett gondolkodni megfelel-e az időpont, hiszen az öntörvényű, lobbanékony bortermelőként ismert Louis Barroulhoz bejutni és vele találkozni – úgy tűnik – nem tartozik az alapszolgáltatások közé.