Az elmúlt évekhez hasonlóan 2025-ben is folytatódott Homoky Dorka, a TR Művek és a Zsira Pincészet közös kóstolósorozata, a Zsendülés, amelynek idei évzáró budapesti eseménye már a karácsony jegyében, december közepén került megrendezésre. A szoros barátságot ápoló borászatok a Turbina Kulturális Központban első emeletén működő Emelet Bistroban gyűltek össze, hogy bemutassák a boraikat. Mindannyian elkötelezett Tokaj-rajongók, mégis más-más stílusban alkotnak.
Zsirai Katáéknál mondhatni hagyományos szortimenttel találkozunk, a többnyire hordóban erjesztett és érlelt száraz borok és tokaji édes borkülönlegességek mellé az utóbbi években bekerült a pezsgő és megújult arculattal egy új borcsalád is helyet kapott a szortimentben. "One & Only" név alatt olyan egyedi tételek kerülnek palackba, amelyek a különleges évjárati adottságok vagy más tényező miatt megismételhetetlenek.
A TR Művek választékának gerincét egy pét-nat, egy száraz bor és egy késői szüretelésű édes bor alkotja, de ha az évjárat lehetővé teszi, dűlőszelektált száraz bor, szamorodni, aszú vagy valamilyen kísérleti tétel is palackba kerülhet.
Homoky Dorka évekkel ezelőtt letette a voksát a natúrborok mellett, száraz borai szűrés és derítés nélkül, minimális kénnek vagy kén nélkül kerülnek palackba. Nála is készül pét-nat,  és 2021-ből egy "normál" méthode traditionnelle pezsgő is. Különlegességként vörösbor is készül, ami idén ráadásul újborként került palackba.

(Uliczki Dénes, Homoky Dorka, Kada Anikó és Zsirai Kata)

Régen jártam már Zsendülésen, volt mit bepótolnom. Ahogy mindig, most is sok ismerőssel , baráttal találkoztam, beszélgettem, repült az idő, de próbáltam azért jegyzetelni is. Rövidke jegyzetek következnek a borokról, a kóstolás sorrendjében pincészetenként csoportosítva.

Az egy hónappal ezelőtti írásban szereplő két jól bevált favorit után megkóstoltam két másik idei magyar újbort is. Mindkettő megérdemel egy próbát, bár mindkettőhöz fenntartásokkal közelítettem. A vörös újbor műfajjal a már klasszikussá vált Vylyan Bogyólén túl alig-alig kacérkodtam az elmúlt évek alatt, portugieser-fronton régen sok csalódás ért, Rupperték viszont ügyesen megoldották a feladatot. A Vylyan Bogyóléhez hasonlóan már A Bolond Kalapos címkéje is megújul minden évben. A Figula Pincészetnél hosszú évek óta zenit képezi a félszárazra kierjesztett újbor alapját, ehhez idővel más fajtákat is házasítottak, így lett a bor neve Zenit & More. Ezzel a borral is régen találkoztam utoljára, de Figula Misi a Vince Gálán annyira dicsérte az idei évjáratot, hogy gyorsan beszereztem belőle egy palackot. Még aznap este elvittem magammal vendégségbe, ahol szépen el is fogyott, úgyhogy vettem még egyet, hogy jobban oda tudjak figyelni rá. A múlt héten kiürül mindkét palack, most pedig érkezik a gyors beszámoló.

Egy fehér újbor már szerepelt idén a Borrajongón, ahogy egy Beaujolais Nouveau is. Most egy villányi vörös újborról lesz szó, a kategória talán legismertebb hazai képviselőjéről. A mára jól bejáratott Vylyan Bogyólé volt az első magyar újbor, amelynél a Beaujolais Nouveau-k esetében bevált szénsavmacerációs technológiát alkalmazták. Azóta hosszú idő telt el, az idei a Bogyólé huszadik évjárata. A recept azért nem volt teljesen adott, a borászat több szőlőfajtával is kísérletezett az évek során, de végül úgy találták, hogy az itthon rendelkezésre álló fajták közül a zweigelt a legalkalmasabb a bornál használt technológiához. (Nem kóstoltam minden évben a bort, de a 2023-as nekem is jobban bejött, mint néhány korábbi évjárat, amelyek kékfrankost vagy oportót is tartalmaztak.)
Az idei volt a Vylyan történetében az eddigi legkorábban elkezdett és befejezett szüret, ezzel bizonyosan nincsenek egyedül sem a borvidéken, sem az országban. A szőlő egész fürtben, zúzás és bogyózás nélkül került a tartályba, ahol 6 napos szénsavmacerációval a bogyón belül történt az erjedés, majd almasavbontás és készre kezelés után le is töltötték a palackokba a bort. Az idei Bogyólé címkéjét a jól bevált szokás szerint külön erre kiírt pályázaton győztesként kihirdetett Habony Ágota tervezte.

Itt a november, itt az újborok főszezonja. Az első 2022-es borok ugyan már kora ősszel megjelentek a polcon, de a műfaj komolyabban vehető példányai inkább november környékén kerülnek forgalomba. A hétvégén én is belekóstoltam az idei kínálatba, a mai és a holnapi írások ezekről a friss élményekről szólnak majd. Ma a Pannonhalmi Főapátság St. Martinus névre keresztelt újborának aktuális évjárata lesz a téma.

Nem vagyok egy Beaujolais Nouveau hagyományőrző, azaz nem szoktam sorban állni az aktuális naptári év novemberének harmadik csütörtökén, hogy kezembe kaphassam a régen várt francia újboromat, annak ellenére, hogy alapvetően semmi bajom nincs a műfajjal. A magyar újbor mezőnyt sem szokásom tervszerűen szondázni, megvan az a két jól bevált kedvenc, amik szinte minden évben eljutnak hozzám, a többiek inkább csak alkalom- és véletlenszerűen kerülnek a poharamba. Az utóbbi 2-3 évben szerintem nem is ittam Beaujolais Nouveau-t, idén viszont valahogy kedvet kaptam hozzá, így amikor egy komolyabb pinot noir sor elé kellett vendégváró és szájkalibráló bort keresni, nem kellett sokáig gondolkozni a választáson.

Csehország déli részén, nem messze az osztrák határtól tevékenykedik egy fiatal természetesborász, aki létezésével és boraival többszörösen is túlmutat a megszokott kereteken: egyrészt borkészítésről beszélünk egy sörorigójú szeszkultúrával rendelkező országban úgy, hogy a modern megközelítéssel klasszikusnak tekintett eljárások helyett a minimális beavatkozáson van a hangsúly, másrészt mindezt csak 2009 óta teszi, érdemi lokális előzmények nélkül. A moravai Milan Nestarec tehát érdekes jelenség, és ha a palackok beltartalama legalább annyira könnyű, laza, élvezetes és szórakoztató, mint maguk a címkék, akkor nincs ok a tartózkodásra még azon fogyasztók esetében sem, akik amúgy kellő távolságból figyelik az ilyen minimálkénes-organikus őrületeket.

Én azért igyekszem nyitottabb lenni, úgyhogy egyértelmű volt, hogy megszondázom a fiatal cseh borász alapszériáját, melynek egyik tagja egy szénsavmacerált, kénmentes, vörös újbor-házasítás. A háttérinfókat tekintve extrém próbálkozás, de ha jó a kivitelezés, akkor könnyen elkapható az úgynevezett gyümölcslé-élmény. És ezúttal erről van szó.

A hazai újborok esetén alapszabály, hogy ha a fehérek és rozék tengelyén mozgunk, akkor kevesebb kellemetlen meglepetés érhet bennünket, mint a vörösek esetében. Most viszont inkább kockáztattam, és elmerültem a villányi bozsolé-tengerben a műfaj két alapvetésének segítségével. Papírforma-szerű eredmény született.

Lassan vége ennek rettenetes évnek, sok minden megváltozott a kis életünkben, a megpróbáltatásoknak távolról sincs vége, de a természet rendjének és a szőlőfürtök érésének nem tudott megálljt parancsolni a koronavírus, így aztán lement a 2020-as szüret, novemberre megérkeztek az első újborok is. Nem feltétlenül a mi társaságunk a műfaj kifejezett célközönsége, de azért figyelünk, és néhány palack és blogbejegyzés erejéig mi is szoktunk "újborozni". Ez idén is így történt, az én trikolor mintavételemet egy fehér, egy rosé és egy vörös alkotta. Ezúttal az évek óta jól bevált favoritoktól (Pannonhalmi Apátsági Pincészet St. Martinus, Vylyan Bogyólé) elkanyarodva más pincék újboraira vetettem szemet.
 

Idén a magam részéről nem terveztem újbor-posztot (tavaly ugye egy komplett hetet szántunk a témának), de úgy alakult, hogy egy baráti borozás alkalmával elénk került egy-egy palack 2018-as francia és magyar újbor és így már túlságosan is adta magát a téma.

Egészen pontosan egyetlen olyan újbor van a piacon, amely stabil minőségével és szórakoztató karakterével képes kérdés nélkül évről-évre a kötelező vásárlólistám oszlopos tagja maradni. A pannonhalmi St. Martinus ugyanis emlékeim szerint ott volt az első borok között úgy hat-hét évvel ezelőtt, amikor szeszfogyasztásomat bizonytalan lépésekkel igyekeztem nemcsak mennyiségi, hanem minőségi keretek közé is terelni.

És hát itt van most is, mert még ennyi év után is szórakoztató olyan ideit inni, amely bár közel sem mutat túl önmagán, mégis újra és újra őszinte, tiszta és finom tud lenni. Éppen annyira mélységmentesen élményszerű, amennyire ebben a műfajban az ideális körülmények mellett megalapozottan elvárható, és hát mégis az a helyzet, hogy ezzel a tehetséggel máris visszakézből teljesíti túl hazai stílustársait.

Fehér és vörös színű újborokról több szó esett tematikus hetünkön, mint rózsaszínről, pedig roséból akad bőven ezen a térfélen is. Egy ráadás-poszt erejéig rajta maradunk az újbor-vonaton és egyúttal rosé-ügyben is próbálok faragni valamicskét a hátrányból.
Az utolsó (?) újborunk az Alföldről érkezik, konkrétan egy Duna-Tisza közi rosé képében, néró szőlőből, tehát érdekessége, hogy csemegeszőlő szolgáltatta az alapanyagot. A Csizmazia József és Bereznai László által nemesített fajta bő levű fűszeres bogyókat terem és csemegeszőlőkhöz képest magas mustfokkal és jó savakkal hivatott beérni, papíron tehát ezeket a kvalitásait a borba is átment(het)i.
Néróból egyre többen készítenek bort is, főleg rosét és főleg az Alföldön, de például Szekszárdon és Pécsett is. A Szentpéteri Borpince 2010 óta szűr rosét a fajtából, 2013-tól sillert is palackoznak belőle, sőt, volt olyan év, hogy hordós érlelésű rosét is készítettek. A pincészet központja Kiskőrösön található és 45 hektárról készítik boraikat. Meglehetősen széles termékskálájukon többféle rosé, illetve siller is helyet kap, köztük a Néró Rosé is.

Szinte tudatosnak tűnhet, hogy úgy telt el hatnapnyi újborozás, hogy nem esett szó a műfajtér bázisáról, pedig nincsen szó semmi ilyesmiről. A pincék költségvetését stabilizáló, többnyire mennyiségi alapokra helyezett rozékínálat hangos többsége november-decemberben ömlik rá a piacra, hogy aztán folyamatos öregedés és tompulás mellett kihúzza valahogy az évjárat leváltásáig. Lényeg, hogy valamirevaló újborhét nem maradhat sem hiteles, sem közszolgálati legalább egy rozéteszt nélkül. És bár a rózsaszín borok kínálatát a kellemetlenebb tapasztalatok alapján szokás egyfajta aknamezőként kezelni, azért bele lehet futni egy-két kellemesebb tételbe is. Én sem kockáztattam most, inkább leemeltem a polcról az erdélyi Balla Géza legfrissebb rozéját. A tavalyit pár hónappal ezelőtt kifejezetten szerettem, és hát az a helyzet, hogy ez sem okozott csalódást.

A Balaton-felvidék egyik központjaként is jegyzett Balatonfüreden tevékenykedő Figula Pincészet újbora átesett néhány változáson, mióta nagyjából öt évvel ezelőtt utoljára kóstoltam és ittam. A könnyű, félszáraz stílus sértetlen maradt, de a zenit mellé került némi szürkebarát és sárgamuskotály is. Előbbi egy korai szürettel talán érdekesebb is tud lenni, mint a komolyabban vett hazai társai, már ami a savakat illeti, utóbbi pedig nem töri meg a stílus műfaját, karakterét. Mégsem voltam maradéktalanul elégedett a zenittel és másokkal. Vagy én nőttem fel az igényeimmel együtt, vagy ez a bor veszített a szerethetőségéből, amíg eltelt ez a pár év. Nem tudom. Figuláék újbora ugyanakkor egyáltalán nem rossz próbálkozás, de nem ad alátámasztott indokot sem az ajánlásra, sem a második palackra.

Novemberben újbor-pozitívnak kell lenni, nincsen mese. A borász a friss szüretnek és a cash-flownak örül, a többieknek pedig pakolni illik valami jófélét a liba mellé. A kulcsszavak szintjén a frissesség, a fogyaszthatóság és a nembántás volna a lényeg. Legendák nálunk egyelőre nincsenek, nehéz ezt megbízhatóan, évről-évre produkálni. Mert az újbor, az igazán jó újbor nehéz műfaj. Szinte közhely megemlíteni Beaujolais-t, amely jól adagolt kitaláltságával, nagyfokú fogyaszthatóságával megőrjíti a franciákat. Nem csak a fajta, a termőhely és a szüret időpontjának megválasztása a fontos, de technológiában is toppon kell lenni. Még fehérben talán némileg egyszerűbb a dolog, de ha vörösre kerül a sor, nehezebb dolga van a borásznak. Mert a fiatalság rohanás. Sietni a szürettel, gyorsan erjeszteni, ülepíteni, deríteni, oda-vissza szűrögetni, laborálni, üveget rendelni, palackozni, címkét tervezni-nyomtatni-ragasztani, leszállítani. Végigolvasni is fárasztó…

Ez a poszt nem lesz éppen közszolgálati, merthogy a bor nem kereskedelmi forgalomból került hozzám. Konkrétan szintén fogorvos feleségem kapta ajándékba egy páciensétől, aki maga készítette. Az indirekt kapcsolat révén túl sok infót nem tudok mondani róla. Az illető kertjében termett kékfrankos és kék medoc alapanyagból készült, meghogy idei, ez ugyanis nem derül ki a címkéből.

Sok elvárásom értelemszerűen nem volt. Ahhoz képest mégis örömet leltem benne. Mint egy jóféle házibor. Rögtön beugrottak nagybátyámnak egykor a lugas szőleiből bármiféle különösebb hozzáértés nélkül készített borai, amelyek olykor elég bizonytalanok voltak, máskor meg meglepően jól itatták magukat, de ez most azoktól egyértelműen tisztább és tudatosabb bornak tűnt. Csupa gyümölcs, szimplán kékszőlő mustjával, beleképzelve kissé rusztikusan a szőlő csumáját, magjait is. Még mintha egy egész pici co2-s sercegés is lenne benne, amit én friss boroknál kifejezetten tudok kedevelni. A félszárazságot nem igazán mondtam volna meg vakon, csak egyfajta jóleső lágyság, kerekség képében jelentkezik. Szerkezeti értelemben tanninról és savakról kár beszélni, ugyankkor a maga könnyed, lágyabb mivoltában is tartalmasabb, ízletesebb, mint az  áttetszőbb, lélektelenebb olcsó technoborok java.

Pontokról kár is beszélni, nem arra született, hogy pontozzák. Ha azt veszem 4-nél biztos nem több, de nekem ettől fontosabb értékmérő, hogy utolsó cseppig elfogyott, ráadásul elég gyorsan. Lehet ez közhelyesen hangzott, de én tényleg nem szoktam meginni (kiönteni sem, de ez egy másik történet) azokat a borokat, amelyek hidegen hagynak, akárhány pontosak is. Ilyesmit kéne inni hétköznaponta a környékbeli embereknek, ha csak úgy borra szomjaznak, ahelyett amit a hiperben vesznek.

Sajnos nem tudom osztani az újbor rajongók boldog várakozását így november idusán. Az egész felállást paradoxnak érzem, hogy pont akkor jönnek ki a legjobb nyári borok, amikor a legkevésbé van rájuk szükségem. Fene se akar a november végi ködös szürkeségben pillekönnyű borocskákat inni, ilyeneket július közepén kívánnák igazán. Na mindegy, szolidaritásból beszálltam én is a heti témába rovatunkba és fent említett averzióm ellenére egész bizakodó voltam az Etyeki Kúria borához. Az egyik első emlékezetesen jó fehérbor élményemet jónéhány éve a szomszéd birtokon Hernyákéknál szűrték, ugyanebben a felállásban (szürkebarát és királyleányka). Igaz az egy jóval komolyabb interpretáció volt, de azóta is eszményi házasságnak tartom a két fajta házasítását. A lustább és teltebb szürkebarát mellé a királyleányka hivatott bónusz illatokat és ízeket csempészni a házasításba. Ez a bor nem ígér sokat, de azt magabiztosan teljesíti. Penge savak, hibátlan tisztaság, virágos illat, és kellemes korty. Az ára lehetne barátságosabb, (1500 körül van) ha ezer körül árulnák, jó kis beszoktató mézesmadzag lehetne a pince komolyabb darabjaihoz. Így borvidéken belül a Nyakas Pince fajtaborai (chardonnay és sauvignon blanc) általában jobb ár/érték aránnyal bírnak, bár abból épp’ most gyengébb ‘16-os az aktuális évjárat, így az idei év egy kivétel ebből a szempontból. Erős 4 pont.    Adatlap

Egy vallomással kezdeném a posztot: nem vagyok nagy újbor-fogyasztó, hidegen hagynak a Márton-napi hagyományok és a Beaujolais Nouveau-láz sem érintett meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyrészt másoknak köszönhetően ne kerülne időnként a poharamba újbor, másrészt azt sem, hogy kíváncsiságból ne kísérleteznék a műfajjal mondjuk 2 évente egy saját beszerzésű palack erejéig. Szintetizálva a fenti kivételes esetek tapasztalatait, azt mondhatom, hogy a Pannonhalmi Apátsági Pincészet St. Martinus névre keresztelt bora az egyik legmegbízhatóbb versenyző a hazai mezőnyben. Így aztán, amikor ungert kolléga feldobta, hogy tartsunk egy tematikus újbor-hetet a blogon, gyorsan magamnak is vindikáltam a friss St. Martinus megkóstolásának lehetőségét.
 

Akkor most az lesz, hogy nekifutunk a blog történetének második tematikusan közszolgálati hetének. Az elmúlt időszakban ugyanis lenyeltünk pár palacknyi szezonálisan divatos újbort. Tettük mindezt egyrészt kíváncsiságból, másrészt pedig nem titkoltan az olvasói igények kiszolgálása érdekében is. Azt nem tudom, mennyire vált a pincék felé irányított elvárássá a műfaj művelése, de az kétségtelen, hogy a belföldi kínálat dinamikusan szélesedik. Jogos tehát a kérdés, mivel érdemes próbálkozni, és hogy van-e olyan versenyző, amelyre nem csalódás a többpalackos visszatérés sem. Én mindenesetre igyekeztem biztosra menni, ehhez pedig a kategória villányi klasszikusának másfél literét hívtam segítségül. Bejött.

A Bécstől mindössze 10 kilométerre, északra található Kloster Neuburg Ágoston-rendi kolostora rendelkezik Ausztria legrégebbi és legnagyobb szőlőterülettel bíró borászata felett. A kolostort világi szerzetesek részére alapította 1114-ben a Babenberg-házbeli III. Szent Lipót osztrák őrgróf, majd 1133-ban az Ágoston-rendi szerzeteseknek adományozta. Kloster Neuburg azóta is egyházi és kulturális központ maradt, a Babenbergek és a Habsburgok is székhelyükké választották. Bár a 18. századi grandiózus terveknek végül csak a negyede épült meg, a kolostor így is impozáns látványt nyújt. 

Mindenféle természeti, éghajlati és geológiai elemzéstől eltekintve is kijelenthető, hogy Etyek-Buda egy kiemelkedő adottsággal mindenképpen rendelkezik a magyarországi borvidékek közül, ez pedig az, hogy a borvidék névadó települése, Etyek mindössze 26 kilométerre fekszik Budapesttől. A magyar borvidékek az ország méretéből és a főváros központi elhelyezkedéséből adódóan kivétel nélkül elérhetőek néhány órás autózással/buszozással/vonatozással, Etyek azonban tényleg olyan közel van Budapesthez, hogy az ember akár egy szombat délután is spontán felkerekedhet, hogy sétáljon egyet a szőlőtőkék között és a valamelyik pincében megkóstoljon néhány helyben készült bort.

Manapság ez már természetesnek tűnik, de nem volt ez mindig így és hosszú évek munkájával jutott el ide a település.
Rókusfalvy Pál a 2000-es évek elejétől végzett tevékenységével elévülhetetlen érdemeket szerzett Etyek népszerűsítésében. 2003-ban a Rókusfalvy által szervezett Pincefesztivállal és az Etyeki Kezes-Lábossal volt tetten érhető a szélesebb közönség számára az a folyamat, amelynek köszönhetően Etyek egyre népszerűbb kirándulóhellyé vált, elsősorban a fővárosiak szemében.
Az egész Etyeket megmozgató tavaszi Pincefesztivált és az őszi Kezes-Lábost fesztivált 2013-ban az évszakonként megrendezésre kerülő Etyeki Piknik váltotta fel. Az Etyeki Piknik kisebb területre - az Újhegy és a Szépvölgy pincéire - korlátozódó, családiasabb hangulatú rendezvényként funkcionál, az adott évszakhoz igazodó tematikával, de a korábbi fesztiválokhoz hasonlóan meghívott vendégborászatokkal, zenekarokkal, kézműves kiállítókkal színesítve a programot.
Az Etyeki Borút Egyesület szervezésében, legutóbb októberben megrendezett Etyeki Borangoló is hasonló filozófiával működik: az etyeki borospincék kinyitnak és saját boraik mellett étellel és esetenként egyéb programokkal várják a vendégeket.


De már nem is kell feltétlenül szervezett program ahhoz, hogy valaki egy kellemes napot eltöltsön Etyeken, hiszen már eljutottunk oda, hogy számos pince rendszeresen nyitva tart hétvégén, így előzetes bejelentkezés nélkül is be lehet térni néhány bor megkóstolása erejéig. Az Etyekre közlekedő buszjáratokon is egyre gyakrabban látni - főként a fiatalabb korosztályhoz tartozó - párokat, kisebb-nagyobb baráti társaságokat, akik egy fél napra kiruccannak a nagyvárosból "Budapest szőlőskertjébe".

A közelmúltban az egymással szorosabban együttműködő etyeki borászatok kisebb csoportosulásokat is létrehoztak, mint az Etyeki Kúria-Hernyák Birtok-Rókusfalvy Pince triót tömörítő Etyek 360, vagy az Anonym Pince, az EtyekM, a Nádas Borműhely és a Szépvölgyön ÁT részvételével megalakult Etyeki Szakcsoport. Arra is van azonban példa, hogy az etyeki borász-társadalom apraja-nagyja zárt ajtók mögött összegyűljön és például egy adott fajta górcső alá helyezésével megkóstolják egymás borait, eszmét cseréljenek, vagy akár a szüreti munkák befejeződésével szimplán csak koccintsanak és beszélgessenek egymással.

Etyeken tehát izgalmas dolgok történnek, érdemes egy délutánra kimozdulni kicsit a nagyvárosból. Október végén-november elején én is igyekeztem kihasználni a késő őszi napsütést, és két szombat délutánt is Etyeken töltöttem. Első alkalommal egy kisebb családi pincét látogattam meg, második alkalommal pedig a borvidék egyik legismertebb pincészeténél kóstoltam.