Észak-Olaszország tóvidéke nem csupán lélegzetelállító hegycsúcsokkal, festői szépségű tavakkal és elbűvölő tóparti kisvárosokkal várja a látogatókat, hanem bizony több borvidékkel is, még ha ezek nagy része nem kelhet versenyre Toszkánával vagy Piemonttal.
Valpolicella és Lugana már kapott kiemelt posztot a Borrajongó történetében, most a Garda-tó környékének egy másik eredetvédelmi körzetével ismerkedtünk, rszabi három palackot a tó környékén tavaszi kiruccanás során az Azienda Agricola Gordo-nál kóstolt borokat és a hazahozott készletből három palackot az egyik közös kóstolásra is felajánlott.

A rejtőzködő borvidékek aktuális részében Észak-Olaszország egyik legkedveltebb üdülőhelyét, a Garda-tó környékét vesszük górcső alá. Kicsit csalok most, mert igazából nem egy, hanem kettő borrégió szerepel a mai részben, de mivel a kiszemelt pincészet mindkettőről palackoz bort, ez most így tűnt kézenfekvőnek.
 

A Fill The WineBox csapata úgy gondolta, hogy a nyár sem telhet el "MiniVino" nélkül, úgyhogy július elejére ismét összegyűjtöttek egy csokorra való bort különböző országokból. A Ferenc téren található borbárban ezúttal - a nyári hőséghez igazodva - főleg sauvignon blanc-okat lehetett kóstolni itthonról és külföldről egyaránt, de természetesen más fajták is képviseltették magukat. Nem maradhattak el az állandó résztvevő spanyol és portugál borok sem, ráadásul köztük volt az ikonikus Clos Mogador egyik bora is.

(A címlapfotót a borbár facebook-oldaláról vettem kölcsön, fotó: Hubai Orsi)

Az év utolsó előtti napján érkezik a hagyományos dupla toplista első része, a kedvenc külföldi borainkkal.

(Pieter de Hooch: Soldier Offering a Woman a Glass of Wine; a kép forrása)

A 2017-es év utolsó posztja a blog szerzőinek idén kóstolt külföldi kedvenceit gyűjtötte csokorba. Akovnál szinte teljes a franciák sikere, egyetlen olasz ikon férkőzött csak soraikba. Drbarta kedvenc borai legnagyobb számban szintén Franciaországból érkeztek. Rszabi nem hazudtolja meg magát, szokás szerint sok Valpolicella-termelő borát megtaláljuk a kedvencek között. Ungert listáján szám szerint északi szomszédaink és a franciák találhatóak meg legnagyobb számban, olasz és osztrák borokkal kiegészülve. Nálam idén többnyire a német rieslingek vitték a pálmát, de a legtöbb bor az én listámon is francia. Szóval, nálunk Franciaország nyerte a nem létező versenyt, de a  lényeg az, hogy idén is sok jó bornak örülhettünk.
Alább a részletes listák, természetesen várjuk az olvasók kedvenceit is, mi pedig ezúton is kívánunk boldog új évet minden borrajongónak! :)

Nemcsak Mike Tyson vagy Vladimir Klicsko tud epikus bokszmérkőzést vívni. Vannak virtuózok feleakkora méretben is, bár nyilván a vérre szomjas publikum inkább a királykategória versengésére kíváncsi. Ezen analógia mentén haladva, nem túlzás azt állítani, hogy nagyságrendekkel több embert vonz az úgynevezett nagyvörös kategória mint a 11-12 szesszel bíró , halvány tónusú, törékeny borocskák. De ahogy 

“nem iszunk Primariust a szalonnás rántottához, és nemcsak azért, mert kurva lapos a pénztárcánk..”,  

úgy (sajnos) ezek a borok sem nyílnak néhány kitüntetett alkalomnál többször egy évben. Amikor rányílt a szemem a kedvenc külföldi borvidékemre, első körben nyilván az amaronék gazdagsága és a reciotok mélysége főzte puhára szívemet. Hamar jött a felismerés, hogy ennek a borvidéknek pont az a legnagyobb dobása, hogy egynéhány őshonos (Corvina, Molinara, Rondinella) fajtából a légiesen könnyed boroktól a legnagyobbikig minden kihozható. A nagy kérdés az, hogy elég érdekes-e a fajta és a borvidék szintézise, hogy az appassimento áldásos hatása nélkül is elég izgalmas legyen a végeredmény.

Pár éves tapasztalatom alapján bátran állíthatom, hogy a mérettel nem korrelál szorosan a minőség, ezekkel a karcsú, habkönnyű borokkal lesz igazán kerek a történet. A világ egyik legnagyobb testű és legalkoholosabb bora mellett, ugyanazokból a szőlőkből, ugyanott készülnek a legkönnyedebb testű törékeny kis virágszálak is. Érdekes adalék, hogy a legutolsó pakk, amit hazahoztam a borvidékről 14 borból állt és csak egy volt belőle amarone.. Az idei hőgutás nyárnak az ideális vörösbora nálam egyértelműben a valpolicella volt. Silleres stílus, friss gyümölcsök orrban, finom savak könnyed tánca szájban, olyan lecsengéssel, hogy már nyúl is az ember a következő pohár után.

A tavaly negrari utazás utolsó, de legkevésbé sem érdektelen beszámolója következik. Kicsit közhelyszagú, de pont ezért zsigeri igazság, hogy nagy élmény egy igazi legendához ellátogatni, de talán még egy fokkal lehet az élményt fokozni, ha olyan helyre jutunk el, ahol még csak érezzük a nagyságot, amit a világ még nem, vagy nem teljesen értékel a helyén. Igaz ami igaz, enyhe túlzás ezzel a nyitó mondattal kezdeni az írást, ami Luca Fedrigóról szól, akit már nem igazán lehet csiszolatlan gyémántnak nevezni.

Sokáig rágódtam egy igazán méltó, ugyanakkor figyelemfelkeltő címen, de aztán arra jutottam, hogy néha egy szó többet mond, mint egy kacifántos körmondat, így maradt a Quintarelli. Szinte minden borvidéken vannak nevek amelyek fogalmakká vállnak, nálunk talán a legismertebb ilyen név Szepsy Istváné. Olaszországban szinte minden komolyabb borvidéknek van legalább egy doyenje, Toszkánában Biondi Santi, Piemontban Angelo Gaja, vagy mint a címszereplő Gisueppe Quintarelli Valpolicellában.

Azt, hogy a hozzánk hasonló borblogoknak nem sok befolyásoló ereje van, sejtettem. De hogy a világ leghíresebb bor (video)bloggerének még a nevét sem ismerik pont annál a pincészetnél, ami a műsorban felvonultatott több ezer bor közül az egyik legmagasabb pontszámot söpörte be, az eléggé kijózanító felismerés volt. Pedig az első utam negrarban a Tomasso Bussola pincébe pont emiatt  vezetett. Bevallottan  valpolicella rajongó jenki bor-videó-zsonglőr, elég mértéktartó pontozási rendszerében a 2000-es TB recioto (Ejtsd : Reccsotto) egészen a 95+-os tartományig mászott fel. Gondoltam ezt nekem is látnom kell. Alighogy az asztalra került a sor, a recioto bemutatásánál felvetettem, hogy az a bizonyos adás a  2000-es TB reciotoval mekkorát szólt, és hogy biztosan mennyire megpörgette a keresletet. Mondták, hogy jó pofa dolog ez, meg örülnek is az elismerésnek,  de ki az a Gary Vaynerchuck? Először azt hittem viccelnek. Másodszorra, hogy az angol kiejtésemmel vagy a házigazdám angol tudásával vannak gondok. Néhány perc múlva jött a bizonyosság, hogy ide tényleg nem ért el a hírverés szele. Az apró intermezzo után jött az igazi fekete leves. A kóstoló sorban szinte kizárólag a pince alapszériás tételei voltak , a fenti linken is látható “TB” szignóval elállott válogatás darabjai körül csupán kettő került  az asztalra, igaz azok olyanok voltak , hogy vettem is mind a kettőből. Így pont lemaradtam arról, ami miatt idejöttem, csak a polcról szemezhettem vágyaim tárgyával. Sokszor esik szó arról, hogy mennyire sportszerű pincelátogatásnál pénzt kérni a kóstolásért. Az egyik véglet, aki szinte már üzemszerűen végzi ezt a műveletet, a másik aki még pénzt sem kér érte. Én inkább fizetnék érte, csak hagy kóstolhassam meg azokat a csúcsborokat, amikre más módon, valószínűleg esélyem se lenne, mintsem hogy ingyenes legyen a műsor és  a középkategóriát lőjék be a plafonnak. Így a hőn áhított TB (ez a pince válogatott tételeinek a megkülönböztető jele) sorozatból csupán 2 bort kóstoltam, igaz azok olyanok is voltak hogy mindkettőből vettem 1-1 palackkal.

A kínálat amúgy a borvidéken szokásos valpolicella-ripasso-amarone-recioto vonalon mozog, de szinte mindenből legalább 2 minőségi kategória készül, egy alap és egy a már említett prémium. Itt kezdett motoszkálni egy gondolata fejemben, amit a többi látogatás is megerősített. Inkább érdemes egy kiváló pincészet ripassojára költeni (Ami nem ritkán részben amaronés technikával turbóznak még tovább), mint egy középszerű amaronére.  5 bort kóstoltam egyébként, ripassaból kettőt is megnéztünk az alapszériás 2012-es egy igazi gyümölcsbomba volt, utólag már bánom, hogy nem hoztam belőle (18 eur). A “TB” szignós társa már hengerelet, nem hiába konstans 90 feletti pontszámokat tud magáénak a cellartrackeren. Ahogy az egyik ottani itész megjegyezte, nem sok amaronét tudna mutatni a 30 eurós árkategóriában, aki felvenné a  versenyt ezzel a borral. Utána jött az amarone, az évjáratot fel sem jegyeztem annyira oxidált és lapos volt, szóra sem érdemes, ellenben a recioto ami krémes volt, szép savak támogatták a nem kevés édességet, mégis teljesen tiszta volt az utóíze. semmi ragacs. A végén egy érdekes bort kóstoltunk Peagna-t ami gyakorlatilag egy fehér recioto. Évjárat megjelölés nélkül (2 évjárat volt összeblendelve). 30 eurós árához képest nagyon egyszerű bor volt, ebben az árkategóriában mindenfajta elő szelekció nélkül csak olyan tokaji édeseket tudnék mutatni ami minden tekintetben felé nő. Miért adtam ki mégis ennyit érte? Annyira más volt mint amit a tokajin szocializálódott orom és szám szokott, hogy nem tudtam otthagyni. Botrytis jegyektől mentes, relatív magas cukortartalom mellett is éppen hogy  közepes test és abszolút alien aromatika: cseresznye (befőtt), gomba , fehér kenyér és zöldfűszerek.

Nem életem legjobb pincelátogatása volt, mindenesetre érdekes élmény volt. De a soron következőkben két pincénél kategóriákkal nagyobb élményben volt részem.

Valpolicella

Ezúttal nem a világ egyik legkiemelkedőbbnek tartott bor régiójáról lesz szó, még csak nem is rendelkeznek a legkiválóbb pedigreevel az itteni őshonos fajták, mégis itt készítik a világ legizgalmasabb, legegyedibb borainak egy részét. A hagyományok folytatása és folyamatos finomhangolása, az alkotó szellem és emberi leleményesség felülmúlják az erre a vidékre szabott lehetőségeket. Magam sem tudom mikor estem szerelembe a borvidékkel, de amint rányílt a szemem a tágabb borvilágra, egyből rabul ejtett a sokszínűsége és az egyedisége. Nem sok hely maradt a világon, ahol az édes vörös még mindig kitüntetett tiszteletet és szerepet kap. Akárhogy is, a nemlétező bakancs listámon mindig is kiemelt helyet kapott ez régió, idén végre sikerült a  családi vakációt addig alakítgatni, hogy végre eljutottam ide és rögtön az élmezőny közepébe csaptam. Itt és most csak egy kis alapozó következik, aztán a három meglátogatott pincét (Tommasso Bussola, Giuseppe Quintarelli, L’arco) egyesével veszem majd lajstromba.

Több mint három éve írtam, hogy valpolicella nem igazán van jelen sem a bortékák kínálatában, sem a boros blogok gyakran megjelenő témái között. A kisebb alkoholú, zéró édesség érzetű, karcsú testű, savakra építő modern vörösboros trendek nem igazán kedveznek továbbra sem ezeknek a bor dinoszauruszoknak, de még így is őrzi  a “borok nagy alkalmakra” pozícióját. 

Mindenesetre az utóbbi időben két igen tetszetős Amaronéval is találkoztam, gondoltam hátha érdekel valakit, annak ellenére, hogy személyesen nagyon kevés amarone-fant ismerek. Én amit igazán szeretek benne, hogy nem igazán hasonlít semmire. Nem csak az extrém nagyságú beltartalma miatt, de stílusában, illatában és ízében sem könnyű párhuzamot vonni más tipikus vörösborral. Az egyediség okait egyértelműen már a szőlőben kezdődnek: corvina/molinara/rondinella 
szőlő nemhogy a világban, de Olaszországban sem nagyon fordul elő Valpolicellán kívül és a pincében sem mindennapi a technológia, bár az "appassimento" Itáliában elég népszerű: Szicíliától Dél-Tirolig éppúgy készítenek így borokat, bár ezek inkább édes (fehér)borokat eredményeznek. Egy jó amaronénak nem elég jó vörösbornak lenni, százszor inkább veszek magamhoz egy karakteres és jellegzetes amaronét, mint egy jó minőségű cabernet plussize imitátort. Ugyan nem sok helyen olvastam hasonló leírásokról, de nekem a legtöbbször, a vér, paradicsom és a bolognai szósz képe ugrik be amarone fogyasztása közben. A gyümölcsök közül a cseresznye mellett nem ritkán a szamócás-málnás vonal is hangsúlyos. Találkoztam már nyitáskor csatorna szagú amaronéval is,egyszerűen annyi minden van benne, hogy nyitás után egy ideig nem lehet eligazodni az illatok kakofóniájában, bár tapasztalatom szerint ez majdnem mindig kiszellőzik idővel.

Még emlékszem arra, amikor Hebenstreit „Drop Shop” Ádám először töltött De Stefani bort a poharamba. Nézegettem, kóstolgattam, aztán rosszallóan a „mazsolabor” megjegyzést körmöltem fel a jegyzetfüzetembe. Valamivel később a Stéfen 1624 néven futó csúcsborukat is megmutatta és ekkor leesett az álam. Lehet, hogy mazsolabor, lehet, hogy sűrű cucc, lehet, hogy eleganciában elmarad a klasszikusok mögött, de mégis őrült nagy anyag. Ekkor kezdett érdekelni a pince, amely nagy odafigyeléssel, fura technológiák garmadáját alkalmazva készíti követhetetlenül sokféle borát. Amikor Alessandro De Stefani, a pince negyedik generációs borásza decemberben bejelentkezett a Drop Shopba, nem tudtam nemet mondani a meghívásra. Fura dolgok, szó szerint „nagy” borok és rendbontó technológiák következnek Venetoból.

Az év első néhány hete a borkóstolók szempontjából meglehetősen nyugodt időszak, nem csoda, ünnepek után mindenkinek kell egy kis pihenő. Ebből a szempontból nekem már a december is csendesen telt, ami bor elfogyott otthon, barátoknál, családnál, az elfogyott, de nem nagyon mentem elébe a borkóstolásnak. Az újévet viszont csak el kell kezdeni valahogy, én idén először a Drop Shopban ugrottam fejest a borvilágba. Képzeletben tettem egy nagy kört Európában, Olaszországban különöset sokat időztem és egy kis új-zélandi kitérőt is beiktattam. Nem bántam meg...