Franciaország számos olyan szőlőfajtát adott a borvilágnak, amelyek több földrészen is elterjedtek. Néhány közülük szinte "új otthonra" is lelt más országokban, mint a carmenére Chile-ben, a malbec Argentínában, a sauvignon blanc Új-Zélandon, vagy a chenin blanc Dél-Afrikában. Ezekről a fajtákról már legalább annyira eszünkbe juthat az Újvilág, mint a franciaországi bölcső. Burgundia két legfontosabb szőlőfajtája, a chardonnay és a pinot noir is elterjedt szerte a világon, és jöttek, jönnek a trónkövetelők - a pinot noir esetében talán Oregon és Central Otago kívánkozik az első két helyre -, de Burgundia uralma egyelőre megdönthetetlennek tűnik.
Sokkal kevesebb burgundi bort kóstolok, mint szeretnék, a csúcsok pedig ezen a borvidéken számomra elérhetetlen magasságban vannak. Szerencsére azért lehet találni - helyi viszonylatban - még megfizethető csodákat is, a mai bor ilyen.

Ezt a posztot még április körül írtam, az újrakezdés hevületében. Mielőtt még felrakhattam volna, a laptop több hetes kényszerpihenőre  szorult. Mire visszakaptam, addigra meg a blogolás újrakezdés helyett az addig leállított életet kellett egyik napról a másikra újrakezdeni. Néhány hónap csúszással fogadjátok szeretettel, ha már megírtam.

Még aktív koromban szerintem elég gyakran előrántottam a Joblot nevet. Nem véletlen. Mindenki szeretné a jó burgundit, de sajnos már-már közhely-szerű, hogy mennyire lutri téma. Jellemzően ha keveset akarsz rá költeni, keveset kapsz. Ha többet rászánsz, akkor is jó sansszal keveset kapsz. Ha mélyen a pénztárcába nyúlsz, akkor benne van, az is, hogy oltári nagyot csalódsz, de az is, hogy megértesz valamit a varázsból. Akik jó ár-érték arányt keresnek, azok gyakran a Cote Chalonnaise környékén, azaz Burgundia ragyogó szívének az árnyékában kutakodnak. Itt biztosan nem fogunk sokszáz Eurót költeni egy palack borra, de ha megszakadunk se fogunk olyan szinteket elérni, mint amennyit potenciálisan a Cote D’Or tud nyújtani.  Azért ne higgyük, hogy itt nincs lutri, csak ár-érték bajnok borok tömkelege. Sok vásárlás itt is úgy végződik, hogy elköltünk 20-40 Eurot egy palackra és megváltás helyett inkább a szegény ember burgundija érzet érkezik, viszont ha szerencsénk van mégis megérthetünk valamit a burgundi varázsból töredék áron. És itt jön képbe a Joblot név. Némely boruk a múltban nekem tényleg okozott már összemérhető élményt sokkal drágább fősodor-béli burgundival, 25-30 Euróért bámulatosak tudnak lenni. Ugyankkor az utóbbi években azt vettem észre magamon, hogy már nem veszem őket alapjáraton újra és újra. Mikor kijön az új évjárat, megkóstolom a szortimentet vagy egy részét, megállapítom, hogy hozzák a szokásosat, némelyik talán többet is, de ennyi. Nézzük mi lett a legfrissebb szúrópróba eredménye!

Megérkeztek a friss évjáratú Cote Chalonnaise-borok. Az elmúlt két év nagy kedvence erről a vidékről természetesen a Joblot. Kis túlzással, ha nem akadtam volna rájuk, lehet ma már nem innék burgundit.:) Nem kérdés, hogy minden borukból kellett ezúttal is rendelni. Ugyanakkor tavaly rábukkantam egy másik ígéretes pincére is a környékről (Paul et Marie Jacqueson). Még akkor elhatároztam, hogy az első érintőleges randevú után alkalomadtán végignézem az ő szortimentjüket is. Adta magát a lehetőség, hogy a frissen kézhez kapott 2015-ösekből így legyen egy szép, összevont kóstoló. Az összes bort innen rendeltem.

A tavalyi és az idei év talán legnagyobbb felfedezése számomra a Joblot pince volt. Egészen más szemmel nézem azóta Burgundiát. Nincs már szükség mélyen a pénztárcába nyúlni, ha valami rendes burgundira áhítozunk. Huszonkét-három Euróért olyan borokat adnak vörösben és fehérben egyaránt, amelyek előtt tényleg le a kalappal. Korábban a Terroir Clubban is kapható De Villaine borok is okoztak elraktározandó élményeket, így logikusan vetődik fel a gondolat, hogy a már bevált neveken túl is érdemes lenne tovább kutatni a Cote Chalonnaise környékén.

A Jacqueson pincét 1946-ban alapították. A székhely az inkább fehérborosabb Rully-ben van, de vannak területeik Mercurey-ben és Bouzeron-ban is, mára 13 hektár az összterület. A termelésük 60%-a fehér bor. Az alapító Henri után a 70-es években a fia Paul vette át a gyeplőt szép fokozatosan, majd 2006-tól az ő lánya, Marie irányítja a birtokot. Elég sokféle dűlőből jönnek piacra termőhely-szelektált tételekkel, a legtöbb boruk 15-20 Euro közé esik. Első ismerkedésnek vettem tőlűk egy vöröset és egy fehéret.

Ez a kóstoló még novemberben volt, de gondoltam ha már visszajöttem miért is ne írhatnám meg utólag? Elsősorban azért jött létre, mert német pinot-kra voltam kíváncsi. Ahogy olvas az ember cikkeket, mint pl. ezt, körvonalazódik egy idea, hogy talán a rieslingek árnyékában van egy „titkos fegyverük” is a németeknek?!  A spatburgunder képes lehet elszomorítani Burgundiát, csak azért nem tudunk róla szélesebb körben, mert a németek majdnem mindet megisszák maguk?

Egy szó, mint száz, a tettek mezejére léptem és némi utána olvasás után beszereztem néhány jelesebbnek tartott tételt érintve azokat a német borvidékeket, melyek ezt a fajtát tekintik a legfontosabbnak. Természetesen pinot noir-ról révén szó feltétlen kíváncsi voltam, hogy mit mutatnak a fajta örök referenciája Burgundia mellett, persze úgy nagyságrendileg hasonló polcról. A kóstoló résztvevői közül néhányan azt is szerették volna, hogy magyarok is kerüljenek a sorba, így ez is megtörtént. Ez utóbbiak biztosítását a kóstolóra szintén elvállalták a kedves kollégák. Mivel nem igazán számítunk pinot noir-nagyhatalomnak, és ennek megfelelően árban is átlagosan alacsonyabb árkategóriát képviseltek a hazai tételek, mint a külföldiek, a sorban való jelenlétük inkább a kíváncsiság kielégítését szolgálta, mint nagy következtetések levonását.

A képen pinot noir szőlők. Itt találtam.

Következzen végül a sor, három burgundi, három német és három magyar tétel képviseletével, a vakkóstolás sorrendjében.

A múlt heti burgundi kóstoló után még mindig pinot-lázban égek, azóta ismét egymás mellé tettem néhányat.

Légli Géza válogatására már régóta kíváncsi vagyok, másrészt Orsolyáék 2007-eséről vannak  szép emlékeim, így a jelenleg piacon levő 2009-es megismerése szintén aktuális lett. Referenciának pedig egy nagyon alap, de megbízható burgundi tételre gondoltam.

Íme:

Lassan hagyománnyá válik a Terroir Clubban, hogy évente egyszer szerveződik egy szép Burgundia-kóstoló. A tavalyi jegyzete itt. Remek lehetőségek ezek tapasztalatokat gyűjteni, hiszen a beugró árából egyébként csak kb. egy jobb féle village-burgundira lehetne rápróbálni, itt meg lehetőség nyílik ugyanennyiből egy hosszabb sort végigkóstolni, közte grand cru-mélységeket is érintve.

A koncepciót több vonal szabta meg. Egyrészt a kínálatba frissen bekerült gevrey-chambertin-i jó nevű bio-dinamikus termelő, a Rossignol-Trapet szortimentjének bemutatása. Másrészt az újonnan forgalomba került 2010-es évjárat kapcsán felmerülő igény az előző, szintén kiváló 2009-essel való összehasonlításra. Harmadrészt, egy-két érettebb korú burgundival zárni az estét, hadd lássuk mit kezd velük az idő.

A képen az est egyik sztárjának a címkéje, a termelő honlapjáról vettem.

Íme a sor:

A tavalyi igen meghatározó Burgundia-kóstolók (itt és itt) után biztosan tudtam, hogy ez a borvidék immár szerelem. Éreztem, hogy újra át akarok élni olyasmi élményeket, de azt is tudtam, hogy több száz eurót egészen biztos nem fogok adni egy palack borért.

Már jó ideje dédelgettem a gondolatot, hogy Szegeden, a társaságnak szeretnék összeállítani egy szép sort. Megérdemlik, amiért hagyják, hogy állandóan rájuk tukmáljam azt a sok rieslinget.:)

Mindenképp még ésszerű keretek között szerettem volna tartani a költségvetést, ugyanakkor arról semmiképp nem akartam lemondani, hogy legyenek komolyabb tételek is a sorban, melyek meg kell, hogy mutassák a varázst. Ez persze érintőleges tapasztalatokkal, korlátozott beszerzési lehetőségekkel nem feltétlen egyszerű. Mégis úgy gondolom, hogy sikerült. Ahogy megfigyeltem, mindenki maximálisan elégedetten távozott, senki nem érezte, hogy ne kapott volna elegendő értéket a beugróért.

Egy-két kakukktojás is került a sorba.  A jegyzetek "négykezes" formában jönnek, akov-kollégával közösen.

Íme:

Sajnos nem tudtam jelen lenni a hét elején publikált oregoni pinot-kóstolón, viszont a felcsigázás sikeres volt. Én is pinot-kat nyitottam a héten, lehet az írások hatására.

Először nem terveztem "párbaj" formátumot, csak kíváncsi lettem St. Andreáék új, elvileg minden korábbi fölött álló pinot-válogatására. A felbontást követő második napon merült fel az igény az "összhasonlítósdira", és mivel a bor még nem mutatta hanyatlás jeleit (sőt), felnyitottam mellé egy kellemesebb árfekvésű burgundi tételt.

Íme a jegyzetek:

Már jó néhány hónapja, hogy volt szerencsém részt venni egy nagyon komoly, mondhatni csúcs burgundi pinot noir kóstolón. Életem legerősebb sorát ott kóstolhattam, felejthetetlen volt. Ilyen események után persze kutatja az ember, hogyan lehetne köze újra hasonló élményekhez, csak hát azok a borok nagyon más dimenzióban árazottak. Persze nem adjuk fel, reménykedünk, hogy kell lennie valamiféle aranyközépútnak, tehát, ha nem is épp olyan, de már valami olyasmi, egy tétel, ami már csillant valamicskét a varázsból, és még bele tud férni a költségvetésbe.

Nehezen szánja rá magát a blog-olvasó borfanatikus a kutakodásra, fél a "Burgundia-humbug" jelenségtől. Azaz fél, hogy a világhírű, megfizethetetlen borok árnyékában meghúzódó burgundi középkategóriából választva, még így is túl borsos árat kényszerül fizetni, és nem kapja meg érte a remélt megvilágosodást.

Hát én elkezdve a keresgélést, első körben a jól hozzáférhető Terroir Club-ig terjesztve a kutakodás határát, beszereztem 1-2 burgundi pinot-t. Annak ellenére, hogy hazai viszonylatban már egyáltalán nem olcsó borokról volt szó, a fentiek fényében nem voltak túlzott elvárásaim.

Nézzük az első próbálkozást: