Balassa István idén áprilisban is két teltházas kóstolót tartott a Bortársaság Borsuliban, én a második alkalomra váltottam jegyet. A 2024-es évjárat száraz furmintjai már forgalomban vannak, főleg ezeket kóstoltuk meg. Hamarosan érkeznek a polcokra a 2025-ös évjárat első fecskéi, egy kis ízelítőt is kaptunk. Ami a bejegyzés címét illeti, Balassa István ismét úgy kezdte a kóstolót, hogy sokszor sírni lesz kedvünk attól, amit mond, de a végén mindenki mosolyog majd a boroknak köszönhetően.

A Furmint Február jegyében ismét a Tokaji borvidék és emblematikus fajtája lesz a fókuszban, ezúttal egy horizontális sor formájában. Balassa István négy 2022-es dűlőszelektált furmintját kóstoltam meg egymás mellett. Három mádi - Betsek, Nyulászó, Szent Tamás - és egy tarcali - Mézes-Mály - dűlőből érkeztek a borok, egy forró, aszályos évből, amelyből nem volt könnyű elegáns, jó egyensúlyú borokat palackba zárni. A borok tükrözi a meleg év gazdagságát, de a potenciális buktatókat sikerült elkerülni, így négy nagyon szép furmintot kóstoltam.

A terroir és a bor kapcsolata örökzöld téma, számtalan írás született már arról, hogy: mennyire befolyásolják a bort az adott termőhely adottságai; jöhet-e valójában az alapkőzetből az ún. "ásványosság" érzete; a borász, termőhely, fajtajelleg hármasából melyik hogyan lehet képes felülírni a többit.
Valahol ez a témakör motoszkált a háttérben, ahogy összeállt ez a kóstolósor. Eredetileg három tokaji pincészet spontán összegyűlt 2021-es hárslevelűje volt az apropó, de csavartam egy kicsit a dolgon, és a házi készletből betettem a sorba két másik 2021-es Balassa bort. Az egyik szintén a Betsek terméséből készült, de furmint fajtából, míg a másik bor duplán kakukktojás: egy furmint a szintén mádi Nyulászóból.
Kíváncsi voltam, hogy vakon mennyire lesz felismerhető a borászatok stílusa, a három hárslevelű mellett egyértelműen rá tudunk-e bökni a kakukktojásokra, azaz a két furmintra és azok közül is az egyetlen borra, amely másik dűlőből készült. Messzemenő következtetéseket nem sikerült levonni - feltehetően a saját korlátaink miatt (is) -, de a játék legalább érdekes volt. Megint sokat tanultunk, hogy rájöjjünk, milyen keveset is tudunk.

Egy szép aszú már önmagában ünneppé tudja varázsolni a napot, de egy évjáratból származó dűlőszelektált aszúkat szemlézni végképp egy ritka, különleges alkalom. Úgyhogy amikor Táncoló Medve barátunk megkeresett, hogy kóstoljuk meg együtt a Royal Tokaji 2018-as dűlős aszúit, természetesen megragadtam a lehetőséget.

A Bortársaság korábban rendszeresen tartott sétáló kóstolókat az erre alkalmasabb, nagyobb területű boltjaiban, ahol az aktuálisan érkezett tételeket mutatták be, vagy valamilyen tematika köré csoportosítva válogattak borokat. A COVID idején értelemszerűen nem volt lehetőség ilyen jellegű eseményeket szervezni, és azóta lényegében csak a Borsuli keretében rendeztek kóstolókat. Ez végre változhat, a jelenlegi tervek szerint ősztől rendszeresen tartanak majd sétáló kóstolókat a Bortársaság üzleteiben. Egy nyári pezsgős rendezvény volt ezeknek az előszele, most pedig az aktuális 2023-as évjárat fehérboraiból válogattak ki egy csokorra valót, egy pét nat-tal és egy vörösborral kiegészítve.

Balassa István volt júliusban a Bortársaság Borász a házban eseménysorozatának vendége, kétszer is, mert a nagy érdeklődésre tekintettel egy második időpontot is meghirdettek. Balassa István eredetileg a Balaton környékéről származik, mégis a Tokaji borvidéken kezdett el borászkodni. Lassan 20 éve, 2005-ben alapította meg saját pincészetét, amely ma már 17,6 hektárnyi területtel rendelkezik (ebből 2,4 ha parlag) a borvidék 11 dűlőjében, 45 parcellában, Tokaj, Tarcal és Mád környékén. Mára a borvidék egyik legismertebb és legelismertebb borásza, aki a saját borok készítése mellett a Grand Tokaj szőlészeti igazgatójaként is tevékenykedik, ennek köszönhetően különleges rálátása van a borvidékre.

Hét bort kóstoltunk, a sor elején rögtön a meglepetés tétel szerepelt, ezt követte a "Kacsa", a dűlős borok, majd természetesen szamorodni és aszú. Közben természetesen sok szó esett Tokajról, a borvidéket érő kihívásokról, változásokról, a furmintról és az édes borról.

Még egy utolsó furminthoz és februárhoz kapcsolódó poszt érkezik még így március első napjára, édes szamorodnikkal, ezzel lezárva az idei Furmint Februárt. A dűlős szamorodnikkal már korábban is kísérlezető Balassa Istvánnak régi álma teljesülhetett 2017-ben. Ez az év ideális körülményeket teremtett, hogy a borász a korábbi száraz boros Betsek-trilógiát szamorodni formájában készítse el és ehhez még négy másik dűlőből is külön válogatott szamorodnit zárjon palackba. A hét bor együtt egy díszdobozban volt kapható, illetve egy részük megjelent önállóan is. Én csak egy kisebb merítéssel rendelkeztem a kollekcióból, de ezt a három bort megnéztük egymás mellett.

2024-ben sem maradunk Furmint Február és Furmint Február Nagykóstoló nélkül. Az idei már a 14. Nagykóstoló lesz a 2010-ben életre hívott eseménysorozat történetében (2021-ben elmaradt a rendezvény a COVID miatt), ismét a budai Hagyományok Háza ad majd otthont a több, mint 60 kiállítót és legalább 200 bort felvonultató a rendezvénynek. 2024. február 1-jén, csütörtökön 16:00 órától várja a vendégeket a Furmint Február Nagykóstoló.

A Nagykóstolóhoz hasonlóan évek óta hagyomány, hogy a főszervező, Kézdy Dániel egy szűk körű kóstolót is tart az esemény előtt néhány héttel a sajtó képviselőinek. Az idei sajtókóstolót egy kis játékkal dobták fel a szervezők, a vakon bemutatott borokat egy online szavazó alkalmazás segítségével kellett megtippelni. Sajnos csak késve tudtam megérkezni a Kóstolom Borbárba, így a játékról lemaradtam, de a borokat azért gyorsan végigkóstoltam.

Ismét hazai pályáról folytatódnak a kóstoló beszámolók. Idén még nem sikerült a Tokaji borvidékre látogatnom, de szerencsére időnként Budapesten is meg lehet szondázni egy-egy pincészet kínálatát, ha kivárom a megfelelő alkalmat.
Most két mádi pincészetről lesz ilyen formában, a lassan két évtizede működő Holdvölgy Birtok és a színtéren néhány éve feltűnő Maison aux Pois a főszereplők.

Mádi dűlők

Idén 5 hónapnak kellett eltelnie, hogy először hazai borvidékre vigyen az utam, nem így terveztem, de így jött ki a lépés. Május utolsó hétvégéjét a Tokaji borvidéken töltöttem, de nem csak a borozgatás volt a cél. Az elmúlt években a kultúrtörténeti emlékek meglátogatása mindig hátrasorolódott a programban - pedig azokban is bővelkedik a térség -, ezúttal kicsit kiegyenlítettebb volt a leosztás. Három pincénél azért így is jártam, kettő tokaji és egy mádi vizit fért bele az időbe.

Az új tokaji borász-generáció néhány tagja, Homoky Dorka, Zsirai Kata és a TR Művek csapata szoros barátságot ápol egymással és tavaly egy közös rendezvénysorozatot is elindítottak Zsendülés - Veraison fedőnév alatt. A közös kóstolók egy része Budapesten kerül megrendezésre, nyáron és ősszel azonban a Zsendülés elköltözik a borvidékre. A hegyaljai eseményeknek mindig a három pince egyike ad otthont, a borkóstolón kívül ilyenkor közös dűlőtúra vagy szüret, vacsora vagy akár régi tételek kóstolója is színesíti a programot.
Az idei első alkalom egy kötetlen kóstoló volt, amelynek az egykori Lumen Zöldséges adott otthont február végén.

A borpárbajos posztok mellékvágányaként indul egy új sorozat is, ahol egy-egy pincészet azonos fajtából, de eltérő termőhelyekről, dűlőkről készült borai kerülnek majd egymás mellé, - remélhetőleg - bemutatva az egyedi terroir-nak köszönhető különbségeket. Magyarországon leginkább a Tokaji borvidéken készülnek dűlőszelektált borok, az egykoron itt működő 400 vulkán tevékenysége változatos talajviszonyokat eredményezett. Borvidéki összefogás hiányában a modernkori klasszifikáció megvalósítása még várat magára, de ezzel együtt is számos tokaji borász kutatja kitartóan az egyes termőhelyek jellegzetességeit és szinte minden pincészet készít legalább 1-2 dűlőválogatás száraz bort. Mivel úgyis Furmint Február van, kézenfekvőnek tűnt száraz furmintokkal nyitni a sort. Ma az tokaji dűlők egyik megszállottjától, Balassa Istvántól mutatok be két bort.

A Royal Tokaji az 1990-es évek óta a Tokaji borvidék egyik meghatározó nagybirtoka, jó ár-érték arányú száraz boraik és aszúik hosszú ideje megbízható és széles körben elérhető választásnak  bizonyulnak. A szortiment alapjai mellett dűlős borokat is készítenek, száraz furmintokat és aszúkat egyaránt. Ma már kevésbé számít kuriózumnak, ha egy tokaji pincészet dűlőszelektált aszúval rukkol elő, de a Royal Tokajinál már a borvidéken elsőként, 1990-ben is palackba zártak egy dűlős aszút, így a mádi birtok mindenképpen úttörő szerepet vállalt ezen a téren (is). Az 1990-es évek óta a birtok kiemelkedő években a legkiválóbb termőhelyekről palackoz válogatott aszúkat. 2017 fantasztikus évjárat volt a borvidéken, mind a száraz, mind az édes borok szempontjából, nem meglepő, hogy a dűlős aszúsor ebben az évben is elkészülhetett.

A két borvidéken tevékenykedő Németh Attila Gábor megnyerő személyisége, valamint stílusprekoncepciókat feszegető borkészítési stílusa miatt még mindig azon hazai borászok közé igyekszik tartozni, akikre látókörtágítási szempontjaink miatt is érdemes odafigyelni.

Nem szeretném elhallgatni ugyanakkor parciális csalódottságomat sem, melyet a korábban klasszisszerűen teljesítő mátrai vörösborok helyére lépett "Föld és Ég" utódok tisztes, de nem kiugró helytállása okozott a számomra az elmúlt években. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi átlagosan jó bor után éppen Tokaj irányából jön egy olyan fehér, amely képes megmutatni azt elemi erőt és karakteres stílust, amiért érdemes a termelő borait fogyasztani.

A kisebb családi pincészetek borászai ritkán tartanak kóstolókat Budapesten, az pedig tényleg csak elvétve fordul elő, hogy egy évben több alkalom is beleférjen a naptárba. Így aztán magam is meglepődtem, hogy alig három hónapon belül Balassa István másodjára is tartott egy borbemutatót a fővárosban, ezúttal a Kóstolom Borbárban. A borsor csak részben mutatott átfedést volt a Carpe Diem-ben tartott júniusi szeánszra válogatott tételekkel, illetve az akkor még mintaként szereplő 2018-as száraz borok azóta palackba kerültek, meg egyébként is: ismétlés a tudás anyja, így aztán beneveztem én is a kóstolóra.

Tavaly december és a tavaszi hónapok után ismét egymás mellé pakoltam 7x2 bort, hogy a párokat együtt kóstolgatva tegyem érdekesebbé az élményt.

A Gizella-kóstoló után egy héttel Balassa István hozta el a borait a Carpe Diem-be. Az este már csak azért is különleges alkalomnak ígérkezett, mert a borász itt mutatta be először teljes egészében a 2017-es évjáratból készített 7(!) dűlőszelektált szamorodniját. Ezek mellett, illetve előtt kóstoltunk friss 2018-as borokat és egy Mézes-Mály Furmint mini vertikálisban is részünk lehetett.

A Tokaj-Hegyalja távolról sem nagyrészt egy központ köré koncentrálódó borvidék, hanem sok különleges gyöngyszemet tartogat különböző arculatokkal, borstílusokkal, kulturális örökséggel. Az egyes települések az utóbbi években igyekeztek a helyi borászok, termelők, lakosok összefogásával legalább időszakosan, egy-egy évente visszatérő esemény, fesztivál erejéig szélesebb közönséget megszólítani, bevonzani, abban a reményben, hogy idővel sok visszatérő vendéget üdvözölhetnek majd. Annak ellenére, hogy Tarcal bővelkedik remek borászatokban, különféle szálláshelyekben és látnivalókban, ilyen szempontból sokáig kicsit megbújt a többi hegyaljai település árnyékában. A tarcali borászok, lakosok és az önkormányzat összefogásának köszönhetően 2016 óta - a borvidék sok más településéhez hasonlóan - Tarcalnak is van saját rendezvénye, ahol egy hosszú hétvége alatt a látogatókat nyitott pincék, kóstolók, dűlőtúrák és más programok várják, általában április legvégén vagy május elején. A borászok együttműködésének másik gyümölcse egy közös, a település nevét viselő bor, amelynek az első évjárata szintén a 2016-os volt, és amelynek új évjáratát mindig a Bűbájos Hétvégén mutatják be.

A friss Balassa-borok bekóstolása alatt már mellékszálként említettem, hogy részblogilag eltöltöttünk egy önkényesen előrehozott rövidhétvégét Tokaj borvidékén. Most pedig az lesz, hogy szakítunk a sokszor szükségszerű módon elvárt időrendiséggel, és nem a Szilágyi Lászlónál eltöltött első nap kétségkívül görbe ívéről, hanem az Erzsébet Pincénél minden értelemben másnap történt látogatásról számolunk be szokásos formakeretek között. Ha másért nem, márcsak azért is, mert telnek-múlnak az évek a borospalackok között, de tény, eddig mégsem volt szerencsém átlépni a Tokaj szívében található pince kapuját. Köztudott ellenben az is, hogy türelem, rózsa és hasonlóan fontos dolgok mindegyütt, szóval délelőtt ide, füllesztő nyárvégi klímaviszonyok oda, hosszában-széltében kaptunk kiváló keresztmetszetet ifj. Prácser Miklós társaságában múltról és jelenről egyaránt.

A mádi Holdvölgy Borászat a borvidék innovatívabb pincészetei közé tartozik, nem csupán a modern borászati technológia és design miatt. Mindig igyekeznek valami különlegességgel előrukkolni, a száraz fajtaborok, késői szüret, szamorodni és az aszú mellett rendre feltűnnek érdekesebb, kísérletezős tételek. Zétából készítettek már szamorodnit, de formabontó módon száraz borhoz, sőt gyöngyözőborhoz is használták a fajtát és száraz birtokházasításukban a kabar is fontos szerepet kapott. 
Idén sajnos nem jártam még személyesen a pincénél, de kaptam egy kis ízelítőt a friss borokból, amelyeket velem együtt ungert is végigkóstolt.

A június első napjaiban lezavart legyesbényei-tokaji villámlátogatást gyorsan követte a következő, ugyancsak több települést is érintő túra. Az első állomás Mád volt, ahol két fiatal borász volt az útikalauzom. A Barta Pince volt az első megálló. Ujvári Vivien társaságában egy gyors ebéd után dűlőtúrával indult a délután, majd érkeztek a borok. A Barta Pincétől a Zsirai Pincészethez vezetett az utam, ahol Zsirai Kata mutatta meg az aktuális borokat és néhány hordómintát.
 

A lassan-biztosan hagyományszerű formát öltő vasárnap délutáni hétzáró borozások keretei között ezúttal Tokaj kettőezer-tizenegyes évjárata került terítékre két pince borszemüvegén keresztül. Lehet építő jellegű vitatárgy a kérdés, miszerint egy '11-es évjáratmetszet mennyire számít időutazásnak alig hat év távlatából a száraz hegyaljai fehérek vonatkozásában, ugyanakkor tényszerűnek hat, hogy vannak frissebb borok is a piacon, melyek kevesebbet mesélnek a száraz Tokaj eltarthatóságáról. Messzemenő következtetéseket nem vonnék le, lévén inkább a szórakozás volt a célunk, mintsem a szigorú ítélethirdetés, ráadásul a Szent Tamás pince, valamint Balassa István borai ennek inkább többé, mintsem kevésbé meg is feleltek. Rövid rezümé: soha rosszabb pontot a hétnek a végére. A hosszabb élménybeszámolóra éhesek pedig nyugodtan gördítsenek tovább, ugyanis a házigazda-bortulajdonos furmintfannal kiegészülve következnek négykezes jegyzeteink.

A múlt heti Tokaj évjárat-körkép kapcsán ígértem, hogy Balassa István borairól még lesz szó bővebben a blogon. Az ősz folyamán futólag találkoztam már néhány 2015-ös Balassa borral, de leginkább csak "fesztivál-körülmények" között, a nyár végére tervezett közös tokaji kóstolót sajnos nem sikerült összehozni. Cserébe - a borász nagylelkű ajánlatának köszönhetően - kaptam egy kartonra való 2015-ös bort, egy 2013-as aszúval megfejelve. A kóstolásra kapott borokhoz hozzácsaptam gyorsan egy Andezit Hárslevelűt, összetrombitáltam néhány borfirkász cimborát (sajnos végül pont a borrajongós szerzőtársaknak nem volt alkalmas az időpont), majd 2 napra rá egy Bomboly Furmint is csőrvégre került, így alakult ki a következő sor.

A szeszbulvárban tipikusan forradalmi jelzőkkel illetett piac- és értékrend-átrendeződés sokféle behatás mellett a borok és a sörök vonatkozásában egyaránt kitermelt tucatszámnyi tömegrendezvényt. A koreográfia egyetlen kaptafája, hogy valamilyen aktuálisnak gondolt téma köré összetrombitálnak soktucatnyi termelőt és és még annál is több fogyasztót, hogy valamiféle fixre szabott belépő mellett jól megitassák őket, hogy mindezek után fogyasztási habitustól függően több-kevesebb emlékkel mindenki hazamenjen elégedetten. Ahogy terjedt a szeszfesztivál divatszerűsége, engem annál kevésbé kezdtek érdekelni az ilyesfajta sétáltatós kóstolók. Tömött, fülledt termekben ugyanis nemhogy kóstolni, de inni és beszélgetni sem számít kisebb kihívásnak, mint kerekesszékkel felszállni egy kettőnyolcvanas Ikarusra. Mindez csak azért lényeges, mert szerencsére vannak még szabályerősítő kivételek, és az ideivel együtt összesen háromszor összeboronált Hárslevelűk Éjszakája pontosan ilyen üdítő színfont a túltelített fesztiválpiacon.