Még februárban jártam (ismét) a Bortársaság Borsuli Rioja kóstolóján, de valahogy elmaradt a beszámoló. A borvidékről és a választékban szereplő borászatokról már írtam a tavalyi kóstoló alkalmával, így most csak a kóstolt tételekről készült jegyzetek következnek.

A Gourmet Fesztivál legalább annyira - ha nem inkább - társasági, mint szakmai esemény és az is tény, hogy az árakat nem az átlagember pénztárcájára szabták. A közönség egyértelműen a tehetősebb rétegből kerül ki, ha valaki itt jól akarja érezni magát és alaposan kihasználni a rendezvény által kínált ételek és italok bőségét, akkor mélyen a pénztárcájába kell nyúlnia. Kora délután még általában szép idő mellett sincs nagy tömeg (a Gourmet Fesztiválhoz évek óta hozzátartozik, hogy legalább egyik nap elveri az eső), napnyugta tájékán a létszám és a hangulat is emelkedik.

Nem feltétlenül terveztem, de pénteken egy hirtelen ötlettől vezérelve kilátogattam a fesztiválra, leginkább azzal a céllal, hogy borokat kóstoljak. Végül a vártnál jobban sikerült az akció, olyannyira, hogy az élménybeszámoló terjedelmi okok miatt két részes lesz.

A Bortársaság standjánál rengeteg tételt lehetett szemlézni, itt biztosan mindenki talált valami kedvére való bort, ezt az esti látogatottság is tükrözte. Pár órára én is lecövekeltem náluk, és pici kóstolóadagok formájában sok-sok borral megismerkedtem közelebbről, hazai pályáról és külföldről vegyesen válogattam.

A Bortársaság nagyjából egy éve újította meg spanyol választékát, a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektetve az ország legismertebb borvidékére, Rioja-ra. Új birtokok is bekerültek a választékba, köztük Rioja egyik úttörője, a Marqués de Murrieta és vele együtt a galíciai testvérbirtok, a Pazo de Barrantes is. Október végén ők voltak a nagy sikerű "Borász a házban" rendezvénysorozat vendége a Bortársaság Borsuliban, nem volt kérdés, hogy ott a helyem. Az este során megismerkedtünk a birtok történetével, közben ikonikus borokat kóstoltunk. Gianluca Petruzzi európai export manager tartotta a kóstolót és nyugodtan mondhatom, hogy el voltunk kényeztetve a kiválasztott borokkal. A sorban helyett kapott néhány Magyarországon nem forgalmazott tétel is, míg a Rioja Reserva-ból egy három évjáratos mini vertikálist kóstolhattunk.

Ahogy minden magát komolyan vevő, nemzetközi szortimentre építő borkereskedésnél, a Bortársaságnál is folyamatosan keresik a lehetőségeket a hazai és a külföldi kínálat csiszolgatására, legyen szó akár klasszikus borvidékekről, akár rejtett kincsekről (az idő azután majd eldönti, mi válik be a fogyasztóknál). Rioja, mint Spanyolország legismertebb borvidéke ebből a szempontból egyértelműen az első csoportba tartozik, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne gyöngyszemeket találni. A Bortársaság most biztosra ment, amikor két ikonikus birtoktól, a Marqués de Murrieta-tól és a Lopez de Heredia-tól válogatott. Ráadásként a már stabil pontnak számító Telmo Rodríguez portfólió is kiegészült, méghozzá a spanyol sztárborász dűlőszelektált mikrotételeivel.
A Rioja-szortiment kibővülésével kézenfekvő volt, hogy a borvidék a Borsuliban is megjelenjen külön témaként, így is történt: január óra külön kóstolóestet szánnak a témának, én a második, márciusi eseményre látogattam el. Öt birtok hét bora szerepelt az estén, kivétel nélkül a borvidék meghatározó szereplőitől válogatva. Érdekes lett volna egy fehérbort is betenni a sorba, de miután Rioja-ban a kékszőlők aránya nagyjából 90%, így érthető a vörösborok egyeduralma a kóstolón is.

Az év végéhez közeledve az ünnepek előtt még egy kerek évforduló is alkalmat adott egy kis borozásra. Karácsony előtt ünnepeltem a 40. születésnapomat, ráadásul a borok iránti érdeklődésem nagyjából pont 10 éve fordult komolyra (akkor egy WSET bortanfolyamot kaptam ajándékba a baráti társaságtól, amit gyorsan követett két másik is). A dupla évfordulóra igyekeztem különleges borsort varázsolni a régi barátok elé, végül azt találtam ki, hogy 10 éves borokat fogunk inni, ez remélhetőleg elég érdekességet tartogatott, de még vállalható rizikót jelentett, minden szempontból.
A végére a fehér térfélen erős osztrák, a vörös mezőnyben határozott spanyol többség alakult ki, de magyar, német és olasz vendégsztárok is színesítették a sort.  Édes boros fronton egyértelmű volt, hogy a tokaji aszúké lesz a főszerep. 2011 ugyan nem volt egy klasszikus aszús évjárat, de készültek igazi gyöngyszemek a borvidéken.

Régebben jól bevált programom volt a budapesti borbárok kínálatának időnkénti megszondáztatása, de az utóbbi két évben - mint annyi minden - ez is megváltozott.  Ahogy borkóstolókra is sokkal ritkábban járok, a borbárlátogatás is lassan eseményszámba megy. A Drop Shop-ban is sajnálatosan régen jártam, így novemberben hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam a Balassi Bálint utcai borbárba kicsit kóstolgatni, aztán a következő héten már előre megfontolt szándékkal repetáztam, és végül az ünnepek előtt még jutott idő egy harmadik alkalomra is.

Itt az év utolsó egyveleg posztja, benne magyar és külföldi borok, egy pár pezsgő. Egy részük az év végi ünnepek alkalmával fogyott el, továbbá itt kapott helyet néhány olyan bor is, ami az utóbbi másfél hónap alatt került a pohárba, de külön írásban nem szerepelt.

Ki hol szilveszterezett 1978-ban? :) Én még sehol, létezésem lehetősége még talán terv szinten sem szökkent szárba, de ez a bor már akkor is ott formálódott a Castillo Ygay pincéjében, hogy aztán közel 41 év elteltével is képes legyen lenyűgözni fogyasztóját. Pedig amikor szombat reggel kimásztam az ágyból, még nem sejtettem, hogy aznap egy olyan borral fogok randevúzni, amely nem csak idősebb, mint én, de még szinte ereje teljében is van. Mióta Tar Ferenc megnyitotta a Carpe Diem-et, a finewines.hu borai mellett egyre gyakrabban és egyre bátrabban keresgél szerte a világban és dob be különlegességeket az aktuális borlapra vagy a hétvégi extra kínálatba. Előző héten történetesen néhány érettebb vörösbor lépett porondra, többek között ez a több, mint 40 éves csoda is. A múltkori, közel 23 éves osztrák zöldveltelini után újabb csapás a múltból...

Április közepén barátokkal szerveztünk egy kis borozós-tapasozós estet, leginkább spanyol borokra fókuszálva. A változatos kínálat megteremtése érdekében igyekeztem különböző borvidékekről összeválogatni a borokat, Spanyolország esetében szerencsére ilyen szempontból nincs nehéz dolga az embernek. Kereken 10 palack került így az asztalra, a borok színét tekintve 2 fehér és 8 vörös megoszlásban.

Ezerkilencszáznyolcvanhat nem ma volt, és főleg nem egy spanyol fehérbornak. Ha jól visszagondolok, amikor Riojában éppen a szürethez kezdtek, én talán a harmadikba léptem, árnyaltan csillogó kis kék nylon-köpenykéinkben már simán olvastunk, írogattunk meg környezetet tanultunk, ilyesmik. Szépen lassan haladtunk, tapasztaltunk, miközben igyekeztük elfelejteni az antivilágot, hogy aztán felépítsünk szépen lassan egy másikat. Szóval, hosszú idő volt ez, felnőttünk, kijózanodtunk, aztán öregedni kezdtünk. No de, amíg magunkon kamilláztunk, ez a bor megállás nélkül nyomta a hordót, összesen 21 évet. Amikor 2007-ben kinézett a 225-ös amerikai fából, mi már nem ismertünk magunkra. Hogy sokkot ne kapjon a világ zajától, gyorsan 5 évre betontartályba dugták, aztán, hogy a világ sokkot ne kapjon tőle még három évig aludt egyet a palackban. Ez így tankönyvileg elég rosszul hangzik, nem igaz? De az eredmény úgy tűnik, magáért beszél: megszületett Spanyolország első Robert Parker 100 pontos száraz fehérbora.

Itt a külföldi egyveleg második része, a fehérek és rosé (és az osztrákok) után itt vannak a vörösborok. A blog hasábjain gyakran megforduló olasz, francia, spanyol, újvilági borok mellett van itt néhány bor Szlovéniából, Szlovákiából, és Bosznia-Hercegovinából.
Egyúttal megragadnám az alkalmat, hogy boldog karácsonyt kívánjak az olvasóknak az egész Borrajongó-stáb nevében.

No, elteltek az ünnepek, belaktunk-beittunk, szorít a gatya és nem is csak egy helyen. A borból már középtájon elég volt, de megállásról szó sem lehetett. A vendégek jöttek-mentek, mindenkivel valamit enni-inni, jaj, borzalom. Kicsit tán nagyobb a máj, de vége már, aggódnotok nem kell, itt a hideg január. Emlékezni viszont nem kerül semmibe, így slágwortokban felidézem a legjobb, legemlékezetesebb ünnepi borokat.

A beszámoló második részében térjünk tehát át a vörösekre. Kezdjük rögtön sógorékkal, lévén Bécsben vagyunk, volt mit szemlézni Burgenlandból. Az első átütő élményt a cabernet-kékfrankos-tannat alapú Gager Tycoon 2009 képviselte. Jó sav, kirobbanó intenzitás, emberes mennyiségű fa és hosszú lecsengés. Nagy kedvencem, az Umathum minden évben szép szelekcióval érkezik a Mondovinora. A Haideboden 2011 meglepően pinot noiros kivitelű, intelligensen elegáns, a kis mennyiség ellenére is érezhető benne a fűszerező cabernet. A Pinot Noir Unter den Terrassen 2010 fülledt, kicsit büdi, de cseresznyésre és hecsedlisre szellőzik. Nem rossz, de nem is meghökkentő. A Blaufränkisch Kirschgarten 2009 viszont mély, nagyon hosszú, tele izgalommal, de azért még érlelésért kiált. Prielerhez átevezve a Blaufränkisch Johanneshöhe 2010 kerül először poharunkba, az évjárat ellenére korrekt, vonzóan piros bogyós és makulátlanul tiszta. A Pinot Noir Hochsatz 2010 hecsedlis, kevés vegetálissággal, nem rossz, de a nehéz évjárat miatt nem kellően koncentrált. A Cabernet Sauvignon Ungerbergen 2011 ellenben komoly anyag, intenzív és hosszú. A háttérben bujkáló kis zöldesség csak fokozza komplexitását. A pult alól töltögetett Marienthal Blaufränkisch 2011 meglepetésre abszolút tartja a lépést a kabernével, csak szuperlatívuszokban lehetne róla értekezni. Az egyetlen magyar vonatkozású kiállító Franz Weninger volt, aki az osztrák tételek mellett a balfi fivéreket is felsorakoztatta. Idő hiányában csak a Dürau Blaufränkisch 2009-re próbáltam rá, de nem bántam meg, mert számomra ez lett a kiállítás legjobb és legérdekesebb osztrák bora. Piros bogyós, egy picit bőrös, rettentő hosszú lecsengéssel, igazi nagy kékfrankos. Méltó barátja a Preisinger Paradigma 2011 zweigelt, kékfrankos és merlot házasítás, amely vonzóan lédús savanyú gyümölcsökkel, jó adag minőségi fával és komoly tartalmával vált emlékezetessé.

Az első rész után jöjjön a Mondovino-beszámoló második része. Az egyéb francia vörösök frontján a Château de Beaucastel kínálatát néztem meg tüzetesebben. Sajnos azt kell mondjam, hogy a 2010-es bordeaux-iak után mókásnak hatottak a Gigondas, Cairanne vagy akár a magasra pozícionált Châteauneuf-du-Pape borok. Magas alkohol, durva dzsemesség, kevés sav és szétomló korty. Inkább egy nagyseggű menyecske, mint egy törékeny hercegnő jutna róluk eszembe. Nem az én világom. Ugyan néha le tudnak térdeltetni ezek a borok, de a legtöbbször nem értem a Robert Parker fűtötte déli hype-ot. Ha már Dél, ha már francia, akkor sokkal inkább éltetném a malbec fajtára felesküdött Cahors appellációt. A híres Château du Cèdre készítette Le Cedre Cahors 2008 eszméletlen komoly darab. Természetesen a bordeaux-i pályán motorozik őkelme is, simán összemérhető az itt említett legnagyobb nevekkel. A szintén nagyhírű, Madiran appellációban nyomuló Château Montus 2009 tannatból készül és a vasökölként lesújtó tannin mögött egy nagyon komoly szerkezettel megáldott, hosszan érlelhető bor bújik meg. Fantasztikus karakter.

Míg elmaradásaink pótlásával igyekeztünk előre lépni, addig nálunk fürgébb ujjak meg is írták a Mondovino 2011-ről szóló beszámolójukat. Természetesen mi is tiszteletünket tettük a császár városában, hogy a legjelentősebb Közép-európai borkiállításon ihletet merítsünk további iszákosságunkhoz. Nem írjuk le újra, hogy az ezúttal a bécsi Konzerthausban megrendezett, óriási érdeklődés kísérte esemény ezúttal nem kapott túl sok helyet. Lökdösődni és fulladni bizony lehetett eleget. Mindent feledtetett azonban a mintegy 200 kiállító portékája, akik úgy látszik kollektívan eldöntötték, hogy gyenge bort ide nem hoznak. A lélegzetelállító átlagminőség kérem 7 pont környékén (90 pont és felette a százas skálán) mozgott, alig-alig találkozhattunk gyengébb tételekkel. Az osztrákok – még mindig – tömött pénztárcájának köszönhetően olyan nevek előtt lehetett „áldozni”, amelyekkel itthon az ember nem vagy csak véletlenül találkozik.