Néhány héttel ezelőtt érkezett a lehetőség, hogy a BorBázis Borkereskedés zöldkampányának jóvoltából megkóstolhassunk egymás mellett három zöldveltelinit, ezzel támogatva a kereskedő és az Ihatóbb Magyarország közös kampányát a környezettudatos szeszhulladék-kezeléssel kapcsolatban. A sor kétharmados sikert mutatott, erről számolunk be most, alább.

A kiskőrösi illetőségű Szentpéteri Borpincével nem túl élénk emlékeim szerint úgy három évvel ezelőtt találkoztam először Szegeden, egy alacsonyabb nívójú egyetemi kocsmában. Ekkora távlatból már felidézhetetlen, hogy pontosan melyik fehérborukból kevertettem egy, majd az élményszerű tapasztalatok miatt sorban további három viceházmestert a folyóboros verzióhoz képest megközelítőleg háromszoros áron, de az biztos, hogy minden egyes korsó megérte a ráfizetést. Azt nem állítom, hogy nincs az Alföldön még egy, technológiai szempontból hasonlóan magas színvonalon kivitelezett, jó savakkal szerelt, gyümölcsös versenytárs, de hogy Szentpéteriék bora egy volt közülük, az biztos.

Később, egy óbudai fesztivál keretei között lehetőségünk nyílt behatóbban is megismerkedni a pince boraival, amely csak megerősítette az addigi, alapvetően pozitív feltételezéseimet. Ezek alapján már magabiztosan, viszonylag kis kockázati faktor mellett emeltem le az újborként piacra kerülő néró rozéjukat az egyik hiper borospolcáról, hogy aztán csalódásmentes élményben legyen részem.

Szeretem, amikor egy spontán elhatározásból és kíváncsiságból választott bor végül elismerő bólogatást vagy önfeledt mosolyt vált ki. Ez a mai bor ilyen. Elvárások teljesítéséről vagy túlszárnyalásáról azért nem lehet szó, mert fogalmam sem volt, hogy mit várjak ettől a bortól. Életemben talán háromszor kóstoltam ezt megelőzően generosát, ezek közül kettő egy könnyű, tartályos erjesztésű, érlelésű ropogós borocska volt, a harmadik meg egy feltehetően későn szüretelt alapanyagból készült - tudatosan vagy szerencsésen, mindenesetre jól eltalált - chardonnay-epigon. Szóval nem igazán tudtam, hogy mire számíthatok ettől a Frittmann bortól, de tettem vele egy próbát.

Gálék szigetcsépi tevékenységét már évek óta igyekszem a helyén kezelve méltatni, tősgyökeres dél-pestiként ugyanis kézenfekvő lokálpatriotizmus a Kunság közelebbi felének borpróbálkozásait rendszeresen tesztelni és fogyasztani. Mindezt lassan már tíz éve teszem rendületlenül, rendre hasonló tapasztalatokkal. Bár a Kunság sosem lesz a világ borkoordináta-rendszerének origója, a mennyiségi igények minőségi kielégítése mégis okot ad az örömre és az elismerésre. A Gál-család esetében pedig éppen valami ilyesmiről van szó.

Azt nem tudom, hogy az utóbbi időszak krízisszerű körülményei mennyire viselték meg az alapvetően visszatérő fogyasztók lokális beszerzésére építő borászatot, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet mostanában arrafelé, ezért szombaton autóba ültem, és beszereztem néhány tételt az aktuálisak közül. Közöttük az ország egyik első újborát. Meg is kóstoltam őket azon hidegében, és mivel kifejezetten tetszettek, nem esett nehezemre röviden beszámolni is róluk.

Nem az előítélet-készletemnek, sokkal inkább a gyakorlati tapasztalataimnak köszönhetően merem állítani, hogy az alföldi homokalapok vörösborai ritkán adnak okot az érdekmentes lelkesedésre. Szerencse, hogy vannak országszélesen ismert és kevésbé ismert termelők, akik az utóbbi években kifejezetten ügyesen kezdték el önnönmaga gatyájába rázni az alföldi vörösbort, mint hazai kategóriát, a munka pedig abban az értelemben sikeresnek látszódik, hogy mi is egyre gyakrabban és szívesebben isszuk annak levét.

Önkényesen szemezgetek, de indoklásképpen elég csak Kökényéket, Lantosékat vagy éppen a Csanádi Szőlőbirtokot említeni. Nos, úgy néz ki, hogy bár Sziegl Balázs eddig kicsúszott a látókörömből, a tegnap kinyílt-fogyasztott birtokvörösével odasorolta magát a homoki vörösklasszikusok közé. Ismét egy kiváló példa arra, hogy a dolgokat helyén kezelve igenis lehet érdekes, kellemes, őszinte és identitászavartól mentes síkvidéki vörösbort készíteni és kínálni. Ehhez persze kell egy nagyobb adag racionalitás, lényeglátás és egészséges önmérséklet is.

Kézdy Dániel, a Vinoport és a Furmint Február szellemi atyja mindig töri a fejét valamin, és bár a sok ötlet megvalósításához sok idő is kell, gyakorlatilag minden évben előrukkolt valamilyen újdonsággal, legyen az egy rendezvénysorozat (Hárslevelűk Éjszakája), egy könyv (Tokaj - Emberek és dűlők), vagy egy aszúkra koncentráló kereskedelmi projekt (Aszú Prime), most pedig egy még nagyobb fába vágták a fejszéjüket.
A Kézdy család 2018-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt budakalászi Kálvária-dombon a Kálvária Pincét, amely voltaképpen három pincét takar, amelyeknek a nevét három fontos hazai szőlőfajta, a kadarka, a kékfrankos és a furmint adta. A családi borkészlet tárolásán túl nem titkolt cél az értékteremtés és a különböző szakmai kóstolók szervezése. Dani azt is reméli, hogy lassan a többi pincébe is visszatér az élet és a helyi közösség is visszatalál a borhoz.
A szűkebb és tágabb körű nyitórendezvények után az első - húsvét hétfőre eső -  nyílt tematikus kóstoló témája a kadarka volt. 
  

Fehér és vörös színű újborokról több szó esett tematikus hetünkön, mint rózsaszínről, pedig roséból akad bőven ezen a térfélen is. Egy ráadás-poszt erejéig rajta maradunk az újbor-vonaton és egyúttal rosé-ügyben is próbálok faragni valamicskét a hátrányból.
Az utolsó (?) újborunk az Alföldről érkezik, konkrétan egy Duna-Tisza közi rosé képében, néró szőlőből, tehát érdekessége, hogy csemegeszőlő szolgáltatta az alapanyagot. A Csizmazia József és Bereznai László által nemesített fajta bő levű fűszeres bogyókat terem és csemegeszőlőkhöz képest magas mustfokkal és jó savakkal hivatott beérni, papíron tehát ezeket a kvalitásait a borba is átment(het)i.
Néróból egyre többen készítenek bort is, főleg rosét és főleg az Alföldön, de például Szekszárdon és Pécsett is. A Szentpéteri Borpince 2010 óta szűr rosét a fajtából, 2013-tól sillert is palackoznak belőle, sőt, volt olyan év, hogy hordós érlelésű rosét is készítettek. A pincészet központja Kiskőrösön található és 45 hektárról készítik boraikat. Meglehetősen széles termékskálájukon többféle rosé, illetve siller is helyet kap, köztük a Néró Rosé is.

Ez a poszt nem lesz éppen közszolgálati, merthogy a bor nem kereskedelmi forgalomból került hozzám. Konkrétan szintén fogorvos feleségem kapta ajándékba egy páciensétől, aki maga készítette. Az indirekt kapcsolat révén túl sok infót nem tudok mondani róla. Az illető kertjében termett kékfrankos és kék medoc alapanyagból készült, meghogy idei, ez ugyanis nem derül ki a címkéből.

Sok elvárásom értelemszerűen nem volt. Ahhoz képest mégis örömet leltem benne. Mint egy jóféle házibor. Rögtön beugrottak nagybátyámnak egykor a lugas szőleiből bármiféle különösebb hozzáértés nélkül készített borai, amelyek olykor elég bizonytalanok voltak, máskor meg meglepően jól itatták magukat, de ez most azoktól egyértelműen tisztább és tudatosabb bornak tűnt. Csupa gyümölcs, szimplán kékszőlő mustjával, beleképzelve kissé rusztikusan a szőlő csumáját, magjait is. Még mintha egy egész pici co2-s sercegés is lenne benne, amit én friss boroknál kifejezetten tudok kedevelni. A félszárazságot nem igazán mondtam volna meg vakon, csak egyfajta jóleső lágyság, kerekség képében jelentkezik. Szerkezeti értelemben tanninról és savakról kár beszélni, ugyankkor a maga könnyed, lágyabb mivoltában is tartalmasabb, ízletesebb, mint az  áttetszőbb, lélektelenebb olcsó technoborok java.

Pontokról kár is beszélni, nem arra született, hogy pontozzák. Ha azt veszem 4-nél biztos nem több, de nekem ettől fontosabb értékmérő, hogy utolsó cseppig elfogyott, ráadásul elég gyorsan. Lehet ez közhelyesen hangzott, de én tényleg nem szoktam meginni (kiönteni sem, de ez egy másik történet) azokat a borokat, amelyek hidegen hagynak, akárhány pontosak is. Ilyesmit kéne inni hétköznaponta a környékbeli embereknek, ha csak úgy borra szomjaznak, ahelyett amit a hiperben vesznek.

Mi jutott eszembe az Alföldről, még nem oly régen? Kb. ugyanaz, mint neked, ó nyájas olvasó. Homoki lőrék, tablettás borok, zörgős műanyagkannák, jövedéki csalás és társai. A hatalmas területen, a pest megyei Csepeltől le délre a szerb határig, keleten pedig a Tiszáig terpeszkedő Kunsági borvidék még ezen belül is műfajteremtő. Csengőd falu határában járunk, amely éppen csak kívül esik az aranyháromszögként elhíresült Soltvadkert, Kiskőrös és Kecel által határolt vidéken. Egyesek bizton állítják, a kis régió jómódúsága az elnevezés oka, mások szerint a Bermuda-háromszög sem tudna annyi szőkítésre váró fűtőolajat és jótékony kristálycukrot elnyelni, amennyi a kilencvenes években ide beáramlott. Nehéz helyzetben van az alföldi bor, ez nem is kérdés és az elmúlt húsz évben vajmi kevés történt, hogy reálisan értékelt helyét a fejekben újra elfoglalja. Hiába tömték ki a soltvadkerti Frittmann Jánost (2007), majd a csepeli Gálné Dignisz Évát (2013) a naftalinszagú „Év Bortermelője” díjjal, ez maximum csak rajtuk segített, az alföldi bor kereke tovább pörög a homokban. Pedig nagy tévúton jár az, aki szerint az Alföldön csak az alapszükségletet lehet kielégíteni. De a megoldás létezik, egyúttal kézenfekvő is: nem a homoktenger, hanem tán a gazda akarata és képessége a nyitja. Csengődnél messzebbre sem kell menni, ahol Köpcös félreeső tanyája az alföldi bortenger váratlan szingularitása. Nem élvez ez semmiben sem kiváltságos előnyöket, mert a puszta ugyanúgy kegyetlen itt is, mint máshol. De míg sokan egyhelyben állnak, itt az alkotó energia kitörni látszik és egyszerre számlálatlan dimenzióban mozog…

Az elején egy vallomás. Már legalább két éve nem iszom alföldi (vörös)bort. Kóstolókon, vendégségben rendre beléjük botlok, de a boltok polcairól már nem veszem le őket. Ez nem valami borvidéki fóbia, vagy eltartott kisujjú sznobizmus következménye, csupán annak, hogy már szinte soha nem veszek 2000 ft alatti vörösbort. (Ha igen, akkor csak biztos ajánlás után.) Az vesse rám az első követ, aki megannyi rossz kísérlet után nem adta volna fel ennek a kategóriának a feltérképezését. Mondanom sem kell, hogy ha nagyon nekiállnék, biztosan találnák ellenpéldát, de bevallom már nem érzek rá nagy késztetést. Ilyen előzmények után, egy ajándékba kapott bor nyitásával csatlakozom a borrajongó “Egy Hét Alföld” sorozatához. Az illat nyitás után közvetlenül még egész vonzó, de amint kap egy kis szellőztetést, a fanyarságból kesernyébe fordul, a tisztaság meg finoman szólva is bizonytalanságba csap át. Nem mondanám dohosnak, mert a nedves krumplin még innen, de az állott pinceszagon már túl van. Kár érte, mert mögötte egy egész szép gyümölcsösség is ott lebeg. Szájban sem rózsásabb a helyzet.  A gyümölcsöket lehúzza a savanya, a korty vége fáradt, kesernyés, fásságba torkollik. Ez a bor tipikus példája, hogy miért szoktam le az ezer körüli vörösök próbálgatásáról. Az utóbbi években summában többet buktam a sok ezerforintos vörössel összesen, mint a sokszor annyikba kerülőkkel. 3 pont, ha van valami masszív étel, amit lecsúsztat, de magában nem több kettőnél.

Amikor majd két hónapja stábunk részéről komolyra fordult az Egy Hét Alföld sorozat szándéka, az a gondolatom támadt, hogy nem egy palack alföldi borral fogok itthon eltölteni egy estét, hanem az akkor aktuálisan zajló Szegedi Bortérre fogok kilátogatni és úgy rendesen megszondázom az alföldi kínálatot. Rám is fért már, alföldi ember létemre szégyenteljes módon nem vagyok túlzottan képben az alföldi borokkal, volt hát mit bepótolni.

Szegedi Bortér. Forrás: www.delmagyar.hu 

Szóval, egyik este fogtam a lassan már porosodó jegyzetfüzet + mobil köpőalkalmatosság (+ pókerarc) kombinációt, melyek birtokában mindjárt komoly szakértőnek néz ki az ember és végigjártam az összes általam nem ismert alföldi bort mérő standot. A szortimentekből szúrópróbaszerűen kóstoltam, lehetőség szerint törekedtem rá, hogy mindenféle színű, stílusú bor kerüljön a merítésbe. Azokat a borokat, melyekből első blikkre szívesen innék máskor is aláhúzással jelöltem. Fogadjátok szeretettel:

A Frittmann Borászatot aligha kell bemutatni, nyugodtan mondhatjuk, hogy egyrészt a borfogyasztó közönség szélesebb rétegeiben is ismert pincéről van szó, másrészt pedig a Kunság, de nagyobb területre kitekintve, az egész Alföld talán legnevesebb borászatáról, nem véletlenül, hiszen róluk még a Bëlga is megemlékezett a "Boros" című számban. A Frittmann János és Frittmann István testvérpár által fémjelzett pincészet székhelye Soltvadkerten található, 45 hektár saját területtel rendelkeznek és további 70 hektárról vásárolnak fel szőlőt. Számos fehér és kék szőlőfajtával foglalkoznak, a szortiment is nagyon széles: a gyöngyözőbortól a palackos erjesztésű pezsgőig, a könnyed fehérektől és rosén át a testesebb vörösborokig terjed.

A generosa egy magyar nemesítésű szőlőfajta, Bíró Károly (bár Hajdú Edit nevét is olvastam, hol nemesítőként, hol a fajta felszaporítójaként) az ezerjó és a piros tramini keresztezésével hozta létre 1951-ben. A nemesítés célja egy illatosabb, könnyebben termeszthető ezerjó-alternatíva létrehozása volt. A generosa viszonylag ellenálló fajta, kevés zöldmunkát igényel, bőtermő, cudarabb években is kiegyenlített borminőséget képes adni. Frittmannék 2004-ben telepítettek két hektárt a fajtából, először a 2011-es évjárat borát hozták kereskedelmi forgalomba, egyedi, feltűnő címkével. Az Alföld-hét jegyében én a 2015-ös kiadást kóstoltam meg.

A hajósi pincefaluból indult Csanádi-sztori akár újként is elkönyvelhető a maga hazai kontextusában, ugyanis '13-ban léptek ki először az öncélú borásztevékenységből a szélesebb publikum elé. Nem ismerem a történetet a maga teljességében, de úgy tűnik, hogy klasszikus, könnyű, letisztult és bonyodalmaktól mentes borok készítése a cél olyan minőségben és mennyiségben, amennyit és ahogy a Hajós-Bajai borvidék adottságai és a birtok lehetőségei megengednek. Különösebb koncepció nélkül ezúttal úgy döntöttem, hogy nem a nagyobb eséllyel rizikómentes fehérkínálatból szondázok, hanem bepróbálkozom egy könnyebb, klasszikus homoki vörössel. Tapasztalataim szerint a kékfrankos és a kadarka vígan működik ilyen körülmények között is, még ha értelemszerűen nem is adnak testes, súlyos, hovatovább komplex borokat. Ezzel párhuzamosan nyilvánvaló, hogy a klasszikus Bordeaux-fajták többnyire nem találják otthonukat az Alföldön, legfeljebb savra és rozéba szedve, tehetségesen kevert fajélesztővel. A kétszáztíz hektárnyi Csanádiék egyébként szabályszerűen ügyes kadarkát dobtak össze 2015-ből a császártöltési határban fekvő ültetvényükből.

Ez a bor ugyanis ékesen demonstrálja, miképpen lenne szükséges belőni az olcsó, közérthető de mégis szerethető homoki vörösbort. Szinte silleresen halvány színű és híg, de a szó kevésbé pejoratív értelmében. Hordót minden bizonnyal nem látott, az illat direkten gyümölcsös, epres-málnás, kifejezetten frissítő. A korty egyszerű vonalvezetésű, gyakorlatilag tannintalan, savai viszont igényelnek némi toleranciát. Hosszú, határozottan fanyar véggel búcsúzik. Sokoldalú bor, ami a felhasználhatóságát illeti. Magában is könnyen elfogy, de egy halászlevet is ügyesen lekísérne, arról nem is beszélve, hogy ilyen savakkal simán működne egy jobbféle viceházmesterben is. A végeredmény persze kompromisszumos, kevesebbet mutat ugyanis a fajtából, cserébe többet a helyi stílusból. Veszedelmesen csúszik, jutalma stabil 4 pont. (1450 Ft, Bortársaság)

Kozmetikázhatatlan tény, hogy az Alföld a múlt zavaros huszonhat éve alatt sem tudott az újmagyar borrevolúció bizonytalan alapokra épült várának ékes bástyájává lenni. A szerteágazó indokrendszer visszafejtése helyett inkább tapasztalati alapokon osztom meg a tényt, miszerint műértő körökben az Alföld-hátrány nem fikció, sokkal inkább létező sztereotípia, amely rendszerint a homoki borok előzetes megmagyarázkodását, mentegetését eredményezi. Miképpen a legtöbb előítélet-rendszer, nyilván ez is alapul bizonyos valóság-tényeken, de számtalan termelő és sok, sőt, egyre több bor mutatja, hogy a homoki bortermelés sem fekete-fehér. Bár nem vagyok tudományos alapokon elhelyezkedő szakértője a borvidék-témának, az "Alföld"-fogalom kapcsán elsősorban a mennyiségi szemlélet, az oxigénmentes körülmények között, irányított módon érő-erjedő könnyű fehérborok és rozék kerülnek a mindenféle képzeletbeli tekintetek elé, melyek jobb esetben képesek ügyesen, hovatovább szórakoztatóan kiszolgálni az honi-magyar folyóigényeket. Egy-egy vörös kivétellel. Inkább kérdés, mintsem állítás, miszerint akad-e kiút a jelen homoki borainak korlátaiból, vagy a borvidéki adottságokból felhúzott üvegplafon átüthetetlen. Mi mindenesetre – mintegy összcsapatilag – arra vállalkoztunk, hogy egy hétig figyelemközéppontba tereljük az Alföld-témát, ezzel adva teret azoknak a boroknak és termelőknek, melyekről egyébként sokszor méltatlanul, hovatovább indokolatlanul hallgat a szak- és szakbarbár-sajtó.

Egy régen tervezett kékfrankos kóstolóról tudósítok most, amely Csite maestro jóvoltából valósulhatott meg. A főként nem mainstream termelők portékáiból építkező sor célja az innen-onnan összeszedett magyar kékfrankosok potenciáljának vizsgálata volt. A felsorakoztatott borok gazdag halmazát pár osztrák tétellel is kibéleltük, hogy hűtsük az esetleges vágtára készülő magyar virtust. A kóstolón a Kunsági Borvidéken termelő Köpcös (Léder Zoltán), valamint Szentesi József vettek részt vendégként. Előrebocsátva csak annyit, hogy mindenki meglepődött, hiszen nem csak szimplán egy jót ittunk, hanem végre jól is estek a borok és a korosabb tételek is pontosan azt mutathatták, amit tudtak. Se dugós, se széteső bor nem borzolta a kedélyeket… ez pedig éppen elegendő egy kiváló szombat estéhez.

Gálné Dignisz Éva év bortermelőjévé választása kálium volt a tetszhalott, gyakran önmaga belső köreit (vagy azt sem) szórakoztató és informáló szeszközvélemény hullámveréstől mentes állóvizében, legalábbis ami a ritkán látott heves verbális reagálást illeti. Se kedvem, se kompetenciám megítélni, hogy az „addig jár a korsó a kútra…”-elv alapján kiosztott díj renoméja hogyan áll most, de azt biztosan tudom, hogy Gálék köszönik szépen, jól vannak. A száz hektár közeli területről többnyire finom, ropogós, reduktív alföldi borokat készítő vállalkozás jól megy, a pinceajtónál rendszerint kisebb-nagyobb sort szükséges állni, hogy borhoz jusson a hétvégi betevőért zarándokoló alkesz, történik mindez díjtól függetlenül már évek óta.

Kevés olyan téma van, amely képes egyetlen nap alatt ronggyá csépelődni. A Szovjetszkoje Igrisztoje története bizony ilyen. A szaporafosást is megszégyenítő sebességgel tört utat a sajtón, hogy a magyarított "szovjet" pezsgő előállítója, az izsáki székhelyű Royalsekt Zrt. méretes GVH büntetést kapott. A Versenyhivatal szerint a Royalsekt hamis marketinggel tévesztette meg a fogyasztókat, apellálva a Szovjetszkoje Igrisztoje pezsgő államszocializmusban gyökerező népszerűségére. Az alföldi vállalkozás ugyanis minden erejével azon volt, hogy a fogyasztókkal elhitesse: az olcsó palackokba töltött alföldi itallal a Szovjetunió lehelete tért vissza. Természetesen a dolognak itt még nem volt vége, hiszen a bűnösnek kikiáltott Royalsekt nem hagyhatta annyiban. Jócskán überelve a Varga-féle "marketing osztály" apokaliptikus sajtóközleményeit, a pezsgőgyár ellenkampánya pillanatok alatt mozgásba lendült, hogy védelmébe vegye a magyar csodát, avagy a szovjet mértéket.

 ....és végül (talán) az utolsó részlet következzék:

 Folytatódik a tudósítás a szegedi borfesztiválról. Kattintás után olvasható még egy halom kóstolási jegyzet. Helyenként ismét lesz kábé-pont mellékelve, helyenként meg nem.

Az Óév búcsúztatása már Karácsonykor megkezdődik, de valójában csak a kiadós Szilveszterrel és a másnapi fejfájásos kínlódással kerülhet pont az elmúlt év végére. Kis társaságunk tengernyi borral, tűzijátékkal, tintahallal és sült malaccal próbálta elfeledni a múló év fáradságait és viszontagságait. Legérdekesebb szilveszteri boraink megérdemlik, hogy e hasábokon is megemlékezzünk róluk. Csak így egyszerűen.

A borfeszten, mint látható sok bor jön szembe rövid idő alatt, így tényleg csak futó benyomásokat lehet rögzíteni.

Kedd esti kóstolások jegyzetei következnek. A végére itt is elfáradtam, nem igazán tudtam az utolsó tételekre koncentrálni.

A blog indulása óta, szégyen-gyalázat, de nem írtam még alföldi borról, pedig alföldi ember volnék. Ritkán szoktam keresni ezeket a borokat, nagyképűség ide-oda, általában ha megnyitok egy palack bort, akkor az azért történik, mert izgalmakra és élményekre vágyom.

Pedig ez öreg hiba! Sok bonyolultabb szétszálazásra váró bor között, nagyon feldobó élmény tud lenni egy mindenféle sallangoktól mentes, egyszerűbb, alacsony alkoholtartalmú bor, ami nem akarja rám erőltetni az egyéniségét, hanem csak itatni magát. Bár általában nem nyújtanak kiemelkedő értékeket, de mentesek azon tényezőktől is, melyek gátolják a könnyen fogyaszthatóságot, és amelyeket olykor kénytelenek vagyunk nagyobb boroknál kissé "elnézni" az egyéb értékek jelenléte végett.

A következő borral már találkoztam szülővárosom idei borfesztiválján, és meglátásom szerint egy igen jó alföldi fehérbor.

Első nap rendesen belehúztam. Kb. 50 bort sikerült kóstolni, és gyors benyomásokat rögzíteni. Vannak persze az ilyen kóstolásoknak hátulütői, nem a leghitelesebb képet adják a borokról, de mit tegyek, ha éhes vagyok az új élményekre:)

Következzen az este teljes jegyzete: