Az egy héttel ezelőtti írásban megörökített Finewines fieszta után rögtön másnap egy másik nagyobb lélegzetű boros eseményen is részt vettem, ezen viszont a magyar boroké volt a főszerep.
A Szabadság tér jól bevált szabadtéri rendezvényhelyszín Budapest szívében, elég csak a Belvárosi Fesztiválra, a Belvárosi Sörfesztiválokra gondolni. Utóbbi szervezői idén összefogtak a Junibor Egyesülettel és közösen hívták életre a Belvárosi Bor és Pezsgő Fesztivált, amely tekinthető akár a Junibor Ünnep folytatásának is. A pünkösdi hosszú hétvégére szervezett, idén debütáló, és a szervezők reményei szerint minden évben visszatérő fesztiválon a Junibor tagjai adták a kiállítók zömét, melléjük csatlakozott néhány borkereskedés pezsgőkínálata, 1-2 sörös stand és street food kocsik.

Íme, itt van 2021 első borpárbajos posztja, a szokásos hét darab borpárral, főleg magyar szereplőkkel, kis külföldi kitekintéssel. A szokásos átlagnál több a magyar bor, ezúttal csak "másfél pár" külhoni tétel jutott a válogatásba. A hétből négy magyar párost (chardonnay-k, furmintok, bikavérek, cabernet sauvignon-ok) ezúttal egy zoom-os borkóstoló keretében fogyasztottunk el barátokkal, így hosszas elemzésre, másnapi minőség-ellenőrzésre ezek esetében nem volt lehetőségem.

Itt az idei utolsó magyar egyveleg, lényegesen több fehér-, mint vörösborral, a szokásosnál talán több édes tétellel. Még egy év végi kis vegyes azért várható december utolsó napjaiban, (remélhetőleg) komolyabb hazai és külföldi tételekkel.

Itt az aktuális magyar egyveleg, egyben az utolsó ebben az évben. Van benne minden pezsgőtől az édesig, ami csak szembejött szeptembertől decemberig, és nem szerepelt más írás keretein belül. Mivel idén úgy alakult, hogy a Budavári Borfesztiválon is csak rövid időt töltöttem, így az ott kóstolt borokat is ide gyűjtöttem ki, külön megemlékezésnek nem láttam értelmét.

Év végére itt az utolsó magyar egyveleg, szokás szerint sok a borok között a száraz tokaji, de ez már csak így marad. :)

A Junibor - Fiatal Borászok Egyesülete - immár negyedik éve vette birtokba a budapesti Szent István teret, hogy a főváros egyik legszebb helyszínén mutassa be - elsősorban a fiatalabb korosztályt megcélozva - azegyesület tagjai - a juniborászok - által képviselt pincészetek válogatott borait. A Junibor tagjainak száma minden évben bővül néhány taggal, így idén már 32 borászat több mint 100 borából lehetett válogatni a négynapos rendezvényen. Szombaton a hagyománnyá érett "Kedvenceink" kóstolón minden pincészettől 1-1 kiválasztott tételt lehetett megkóstolni. Természetesen nem feltétlenül az adott borászat legjobb vagy a borász igazi kedvenc tételéről van ilyen esetekben szó, lényeg, hogy a borokból színes körkép álljon össze és szinte mindenféle borkategória bemutatásra kerüljön. Így aztán könnyed gyöngyöző rosétól a különféle fehér-, rosé és vörösborokon át egészen édes szamorodniig lehetett eljutni. Sok újdonságot hoztak magukkal a borászok, de néhányan jól bevált nagyágyúkat vetettek be.

A hagyományokhoz híven idén is március 14-én "lőtték fel" az új Egri Csillag borokat Egerben (a szabályozás szerint az Egri Csillag a szüretet követő év március 15-én kerülhet először a polcokra), ennek apropóján megnéztem, mit tud az eddigi talán két legmagasabb árú Egri Csillag (közben találtam drágább Grand Superior Csillagot is, Thummererék 2013-asát). Mindkét bor Egri Csillag Grand Superior; egyikük egy vezető egri pincészet bora 2013-ból, a másik pedig öt ismert egri borász közös munkájának eredménye, egyben az első Egri Csillag Grand Superior

A tavalyihoz hasonlóan idén is megrendezésre került a lassan-lassan hagyományossá váló Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj. Az eseménynek a Corinthia Hotel grandiőz bálterme adott otthont, ahol a legjelentősebb bikavér termelők sorakoztak fel, hogy szalonkörülmények között adjanak számot a bikavér jelenbeli állapotairól. Furmintfannal jártunk a rendezvényen, hogy képben legyünk bikavérben.

Azt hiszem mindannyian vagyunk úgy bloggerek, hogy megkóstolunk egy csomó bort, amelyekről ilyen-olyan okok miatt aztán nem születik írás, vagy legfeljebb egy ömlesztett egyveleg (pont mint ez). Nem is baj ez, mindenről nem lehet írni, erre se idő, se energia, és sokszor hely sincs. Az utóbbi néhány hétben összegyűjtögettem azokat a tavalyi jegyzeteket (kb. februártól decemberig), amelyek ide nem kerültek ki, és a viszonylag érdekesebbnek tűnő borokat kiválogattam. Vannak köztük olyanok, amelyek a blogon nem, vagy csak ritkán szereplő pincészetektől érkeznek, de vannak itt régi ismerősök, visszatérők is. Ha más haszna nem is volt, legalább egy helyre kerültek a jegyzeteim. :)

Pinot-egyveleggel zártam a blogon az óévet, és most egyveleggel nyitom az újat is. Az év végi írással ellentétben a mai "szösszenet" mögött nincs semmiféle szorosabb átfogó koncepció, azon túl, hogy az utóbbi néhány hónapban gyakran kóstoltam párban magyar borokat, és most összegyűjtöttem az ezekről készült jegyzeteket. A duók tagjait természetesen valami összekötötte - a minden pároson belül azonos évjáraton kívül -, többnyire a fajták terén, illetve sokszor a borvidékeket illetően is. Viszonylag gyakran bontok így párban borokat, sokszor ez számomra érdekesebb, tanulságosabb, mint egy tételt szálazgatni, viszont kevésbé fárasztó és kevesebb előkészítést igényel, mint egy komolyabb sor végigmustrálása. Kvázi kontextusba helyezik egymást a borok, össze lehet hasonlítani őket akár több napon keresztül is, mégsem kell egy 8-10-12 tagú soron végigküzdeni magam.

(A képet innen metszettem)

A bikavér sok szempontból megtestesíteni látszik a magyar borivó és a magyar bor egymáshoz való ambivalens viszonyát, annak minden pozitívumával és negatívumával. Hogy is állunk a bikavérrel? Mondhatni klasszikus bormárka, ennek ellenére nincs, vagy legalábbis sokáig nem volt igazán kiforrott, egységes stílusa. Ismeri mindenki, de mégis kevesen tudják igazából, miről is akar szólni. Népszerű, ünnepi alkalmakra kiemelt bor, de valahogy mégis sok a fanyalgás vele kapcsolatban.

Azt persze nem kell részletesen taglalni, hogy a kommunizmus ideje alatti tömegtermelés sikeresen lejáratta a bikavér nevet, azóta azonban az egri és szekszárdi borászok egyre aktívabban dolgoznak a bikavér presztízsének visszaállításán. Szekszárdon több neves borász is csak az utóbbi években kezdett bikavért palackozni (pl. Heimann Zoltán, Vida Péter), ami mindenképpen pozitív jel, mutatva, hogy ezek a termelők is úgy érzik, itt az ideje a bikavér mellé állni, és hozzájárulni a márka építéséhez.

2015 februárjában immár 13 egri és 13 szekszárdi borászat gyűlt össze a budapesti Corinthia Grand Hotelben, hogy az Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj keretében megmutassa a nagyközönségnek, hogy is képzelik el ők a bikavért. Ahogy Heimann Zoltán nyitóbeszédében megemlítette, Eger és Szekszárd a versengés helyett egymást segítve, a brandet közösen csiszolva dolgozik azon, hogy az Egri Bikavér és a Szekszárdi Bikavér megint jól csengő márkanevek legyenek. 

A Junibor Ünnep a „Kedvenceink” kóstolón kívül is bőven tartogatott ízlelni valót az egyes borászatok standjainál és a DiVino mobil egységénél, amely szintén a Szent István téren kapott helyet. Utóbbi helyszínen a négy nap alatt több borász is „fogadóórát” tartott, így az általuk bemutatott borok kóstolása során azokról első kézből kaphatott információkat a közönség. Most a "kint" kóstolt borokról papírra vetett hevenyészett jegyzeteim és nem túl mélyen átgondolt pontszámaim következnek.

A Junibor – Fiatal Borászok Egyesülete – idén ismét Budapesten, a Szent István Bazilika előtt tartotta immár hagyományos nyárzáró kóstolóját. Az eseményt korábban Etyeken rendezték meg, de tavaly a fővárosba költözött át a rendezvény és egyben átalakult több napos fiesztává. Az előző évhez képest is történt néhány változás: a Junibor Ünnep már csütörtöktől vasárnapig tartott, a borászok pedig késő délutáni-kora esti „fogadóórák” keretében mutatták be az általuk választott tételeket, míg a nevükkel fémjelzett standok déltől éjfélig nyitva állnak, de immár a borászok állandó jelenléte nélkül. Szombat délután a DiVino Bazilikában egy szűkebb körű kóstolóra is sor került, ahova minden borász kedvenc tételét küldte el, és sokan személyesen is megjelentek. A Junibor elnöke, Árvay Angelika nyitotta meg a kóstolót és rövid beszédében egy szép gesztussal a nemrég elhunyt Bussay Lászlóról is megemlékezett. Kihirdették az Év Juniborásza díj idei nyertesét is: Sebestyén Csabáé lett az elismerés.

A Budavári Borfesztivál... Magyarország legfontosabb boros eseménye vagy arra pár napra Magyarország legnagyobb kocsmája? A vélemények bizonyára megoszlanak. A borkóstolók nagy öregjei, akik valószínűleg a kezdetekben még nagyobb lelkesedéssel látogatták a rendezvényt, ma már inkább csak 1-2 napra (lehetőleg hétköznap vagy vasárnap és jellemzően a délutáni órákban) veszik nyakukba a Várat. A külföldiek aránya - legalábbis nekem úgy tűnik – viszont idén is nőtt, őket vonzza a helyszín, és valószínűleg az árakra is kevésbé érzékenyek. A borászati kiállítók létszáma mintha kissé megcsappant volna, de lehet, hogy csak az időjárás miatt lecsökkent látogatói létszám miatt tűnt így. Az viszont egészen biztos, hogy a kisebb családi pincészetek közül évről-évre kevesebben állítanak ki önállóan. A nagyobb borászatok fejei egyre inkább csak avatarjaikat küldik ki, sokszor hostessek képében. Ennél sokkal meglepőbb volt, hogy a legnagyobb magyarországi borkereskedő cég is kihagyta az idei fesztivált.

A korábbi Kezes-Lábost és Pincefesztivált felváltó, minden évszakban egy-egy alkalommal megrendezett Etyeki Piknik gyorsan az elődökhöz hasonló népszerűségre tett szert. Több mint egy év távlatából a vendégborászok listája is stabilnak tűnik. A rendezvénysorozat - úgy tűnik - elérte célját: tényleg - legalább évszakonként egyszer - állandó programmá vált Etyekre járni. A pünkösdi hétvége szombati napján a kora nyári melegben szépen megteltek mind az településre közlekedő buszok, mind az Újhegy pincéi. 

Én nem is annyira kóstolni, mint inkább ismerősökkel találkozni, beszélgetni, lazulni ruccantam át a fővárosból, szombat délután  de négy pince szortimentjét még így is végignéztem. Haladjunk hát szép sorban…

Sötét múlt, bizonytalan jelen, fényes jövő  – nagyjából ez a közszájon forgó legoptimistább állásfoglalás egy olyan brand-ről, amelynek több, mint húsz év alatt sem sikerült kimásznia a rendszerváltás előtti esztendők mély és sáros gödréből. „Idejön a vendég, és keresi rajtunk az egri bikavért” – panaszkodik a szekszárdi borász, noha odaát sem könnyebb: millió palacknyi, ezer forint alatti alsópolcos hulladékkal kell szembeszállnia annak az egri termelőnek, aki pénzt, marketinget és nem mellesleg kiváló alapanyagot invesztál bikavér-pezsdítésre. És hogy mi mit látunk ebből? Egységes, megbízható minőségű, jól körülhatárolható stílusú márkát még biztosan nem. Nem csoda, ha ezek után az alkalmi fogyasztó feladja és csendben tovább is áll, pedig tényleg érdemes körülnézni, hogy mi a helyzet bikavér-fronton; az úton-útfélen elégedetleneknek is, legalább azért, hogy tudja, mire alapozza a véleményét.
A „hogy is állunk most?” felmérésére pedig nem is kínálkozhatott jobb alkalom, mint a furmintgőzös február végén, idén második alkalommal megrendezett Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj, ahol a két borvidék legfontosabb termelői igyekezték bemutatni a bika-brand jelenét.

A cím második feléből és a blog fő témájából adódóan itt mégsem egészen az olasz futball-bajnokság másodosztályának legutóbbi fordulójáról lesz szó, hanem négy palack 2011-es olaszrizlingről. Az olaszrizling – mint valószínűleg sokan tudják – kis hazánk legnagyobb területen termelt fehérszőlő-fajtája (~ 4660 ha, az abszolút győztes egyébként a kékfrankos, ~ 8000 ha). Olaszrizlingből szinte mindenféle árkategória elérhető egészen a több ezer forintos dűlős csodákig. Én most inkább a piramis alja környékén keresgéltem.
A kóstolt borok árát 1500,- Ft köré igyekeztem belőni, bár némi kilengést azért megengedtem felfelé egy tételnél. Fontos árkategória ez, valószínűleg sokan osztják a véleményemet, hogy 1000-1500 körüli „alapborokkal” kell az egyszeri fogyasztót először megfogni, és ha sikerül, az egyszeri fogyasztó remélhetőleg végleg lemond a 2 literes PET-palackos alsópolcos gyomormosás-serkentők és a borospalackba zárt borutánzatok fogyasztásáról, és még a fröccsbevalót is jobban megválogatja. Aztán a többi majd elválik.
A négy borból korábban csak egyet kóstoltam, azt is legalább egy éve, így aztán próbálgattam őket mindenféle sorrendben. Az eredmény maradt ugyanaz.

A márciusi egri bortúra eszembe juttatta, hogy itt volna az ideje egy jó kis bikavér-mustrának. Fura egy állat ez, gondoltam, hiszen a bika vére a borvidék zászlóshajója (sic!), mégis a legtöbbször csak fáradt gőz az eredmény. Akárhogy is számolgatok, igen-igen kevés magas minőségű egri bikavér férhető hozzá a piacon. Nincs könnyű dolga az embernek, amikor egy komolyabb bika-sor összeállítása a cél. Igaz, az egri bikavér szabályozása mára – legalábbis összehasonlítva a szekszárdi bikavérrel – kialakultnak mondható. A borvidékhez köthető minőségi bortermelést azonban még mindig csak egy igen szűk kör gyakorolja. A turisták továbbra is a Szépasszony-völgybe áramlanak, lépten-nyomon a tömegtermelés jelei mutatkoznak és még mindig ügy a hamisított származási bizonyítvánnyal behurcolt alapanyag. A helyzet sajnos sokkal lassabban fejlődik, mint azt egy évtizeddel ezelőtt gondoltuk.

A hosszú hétvégén Egerben jártunk családilag. Mint így, ez nem a borokról szólt, a hangsúly a családon és a kiránduláson volt.

Ám voltak olyan periódusok, amikor akadt egy kis szabadidő a szabadidőmben. :) Gyerek nagyszülőkkel kisvasúton a Szalajka-völgyben, nejem türelmesen rója a ruha-üzleteket, én pedig kicsit beültem a Dobó téren a Bikavér Borozóba.

Egész tisztességes kínálatból lehet ott poharazni.

Ezeket kóstoltam:

Idén hatalmasodott el rajtam az érzés, hogy talán van már pár olaszrizling-referencia ebben a kis országban. Borblogger kollégáink tollából számos fajtakóstolóról olvashattunk az idén, sőt az év elején Jásdi István csopaki termelő még valamiféle olaszrizling-konferenciát is szervezett. Ehhez képest a Pannon Bormustrán bíráló – számomra egyébként igen nagyra becsült és igazodási pontot jelentő – Matt Kramer lehűtötte a lelkesedésemet, kijelentette ugyanis, hogy az olaszrizling egy lúzer fajta, amit sürgősen el kellene felejtenünk. Képzavarunk eloszlatásához a fenti „jelenségek” farvízén ültünk össze, hogy vakon ránézzünk pár kiemelkedőnek tartott olaszrizlingre.

Általában nem igazán nagy kedvencem az olaszrizling. Nem rajongok különösebben a primer zamataiért, vannak sokkal gazdagabban aromás fajták. Ugyanakkor azt se érzem, hogy struktúra szempontjából igazán nagy bort adó fajta lenne, nem látom a tömör, mély,  precíz, acélosan beleköthetetlen „szerkezeti borok” képviselőit sem.  Ritkán ideális a savszerkezet, ha érett az alapanyag, akkor sokszor laposak, leülősek a savak, ha meg nem elég érett, akkor vékony és nem igazán tartalmas a bor. Persze vannak remek tételek, illetve leginkább még  gyerekcipőben jár a tudás a fajtában rejlő lehetőségekről. Én mindenestre azok táborát erősítem, akik szerint jelenleg a tokaji furmint előrébb áll a száraz fehérek „világranglistáján” , mint általában az olaszrizling.

      Egy hosszabb egri fehérsor végén került kibontásra ez a bor, és mivel az egyik legszebb általam kóstolt olaszrizlingnek gondolom, mindenképpen írok róla. Gál Lajossal még sosem találkoztam személyesen, de enélkül is valószínűsíthető, hogy nagyon szereti az olaszrizlinget és Egerben a fajta specialistája. Általában több variáns is készül belőle egy-egy évjáratból és a maga nemében mindegyik nagyon szerethető. A Kántor Tag dűlőválogatás a piramis csúcsán helyezkedik el. Közepes citromszínű. Komótos mozgású, ránézésre is testes bor. Közepesen intenzív illata kifejezetten gazdag: mezei virágok, száraz széna, lédús őszibarack és trópusi gyümölcsök (papaja, ananász). Ezen felül érzékelhető egy visszafogott, elegáns ásványos jegy. Kóstolva egy testes, öblös bort kapunk, sok aromával és mély zamatokkal, kiváló hordóhasználattal. A minerális karakter felerősödik, a virágok és gyümölcsök inkább csak díszítőelemekként vannak jelen. Közepes mennyiségű, éppen elegendőnek bizonyuló, csiszolt savval rendelkezik. Hosszú, elegáns lecsengés. Remek bor. Erős 7 pont.