Az idei első borvidéki látogatásra indokolatlanul későn került sor, rövidre, de cserébe annál tartalmasabbra sikerült. 2017-ben jártam utoljára Gyöngyöspatán, a második Vulkanikus Borok Fesztiválján, legfőbb ideje volt már egy újabb látogatásnak. Az azóta eltelt 7 év nem múlt el nyomtalanul, időközben Gyöngyöspatán ugyanis párját ritkító borászközösség jött létre, akik Pata Bor-Pata Winemakers néven közös facebook-oldalt is működtetnek és a már hagyománnyá érett Vulkanikus Borok Fesztiválja mellett sok más eseménnyel is igyekeznek a Mátrai borvidékre csábítani a borkedvelőket. A kis klub gyakorlatilag kivétel nélkül első generációs borászokból áll, akik az ország más részéről, sőt akár külföldről érkeztek ide, hogy megalapítsák a saját kis borbirodalmukat. Találunk köztük borvidéki veteránt, borbloggert, korábbi hobbiborászt - sokukat még én is "előző életéből" ismerem. Vannak közöttük, akik elkötelezettek a lehető legnaturálisabb borkészítés mellett, mások ennél megengedőbbek, de mindegyikükben közös a borvidék és a természetközeli módszerek melletti elköteleződés.
További metszéspont, hogy a legtöbben dolgoznak kékfrankossal, amely remekül érzi magát a Mátrában, mondhatjuk, hogy ez Gyöngyöspata legfontosabb szőlőfajtája. Sokan kezdtek el régi magyar fajtákat is telepíteni, Szentesi József felbecsülhetetlen értékű munkáját folytatva. Az első ültetvények az utóbbi években fordultak termőre és bizony, az első szárnypróbálgatások visszaigazolták a kezdeti lelkesedést.
Mostanra összegyűlt annyi termelő és kész bor, hogy érdemes volt egy egész napos borfesztivált is a kékfrankosra és a régi magyar fajtákra építeni. A gyöngyöspatai borászok mellett vendég borászatok is színesítették a felhozatalt, valamint mesterkurzusok keretében is lehetett ismerkedni a borokkal és a borászokkal.

Itt az év utolsó magyar egyvelege, az ősszel és december elején kóstolt (és külön posztban nem szereplő) tételekkel. A szokásosnál kicsivel több a pezsgő és az édes bor, a fehérek és vörösek aránya - szokás szerint - előbbiek felé billen.

Idejét sem tudom már, mikor fogyasztottam utoljára Orsolya-kadarkát. A hosszúra nyúlt szünet nem a rossz tapasztalatokon alapul, inkább csak arról van szó, hogy a máshová helyzett fogyasztási fókuszom miatt se idő, se kapacitás nem jutott az egykor legendásan nagyratörő kadarkáiról híres pince aktuális próbálkozásaira.

Ez a bor viszont hosszú szünet után váratlanul erős visszatérés: céljait és stílusát tekintve nem izommal, hanem kifinomultsággal és részletgazdagsággal közelíti a nagyság fogalmát, miközben egyszerre tud hitelesen egri és kadarka is lenni.

Itt az idei utolsó magyar egyveleg, lényegesen több fehér-, mint vörösborral, a szokásosnál talán több édes tétellel. Még egy év végi kis vegyes azért várható december utolsó napjaiban, (remélhetőleg) komolyabb hazai és külföldi tételekkel.

Tavaly októberhez hasonlóan az Artizan borkereskedés idén is tartott egy kóstolót 8 borász részvételével az Arany János utcai My Wine Borbárban. A szakmai kóstoló délután kezdődött, a nagyközönség részére nyitott kóstoló csak este, és némelyik meghívott borász némileg eltérő tételekkel készült a két "félidőre". Én a szakmai szakasz vége felé tudtam beesni és maradtam az esti etap elejére, így viszont szinte mindent meg tudtam kóstolni, amit a meghívott kiállítók aznap kibontottak, és igyekeztem a beszélgetés mellett egy kicsit jegyzetelni is. 

Itt az újabb magyar egyveleg, kevés vörössel, annál több fehérrel. Többek között sok bor a Gourmet Fesztiválról (a Bortársaság standjának köszönhetően sok sauvignon blanc-nal), a Gourmet-n és máshol kóstolt sok tokaji (szokás szerint), és az Egytőről júniusi rendezvényének nem "Egytőről" címkét viselő borai és persze 1-1 borbár-látogatás termése.

Így cirka másfél hét pihenő után ideje lenne valamivel elindítani az évet a Borrajongón, úgyhogy egy laza egyveleg formájában ezt is meg teszem. Az előző év utolsó és az új esztendő első péntek estéje egyaránt a bor jegyében telt, van tehát miről írni. Az előző év utolsó péntek estéjén a MyWine-ban borozgattam baráti társasággal, január első péntekjén pedig Kézdy Dániel meghívására verődött össze egy kisebb kompánia a házigazda borbarátaiból. Mindkét alkalommal előkerültek érdekes borok és korábbi évjáratú palackok is. A két este "termését" kötöttem csokorba az idei első blogposztban.
 

Íme, itt az újabb magyar egyveleg is, jó széles merítéssel, szokás szerint változó részletességű jegyzetekkel. A mixben szerepelnek többek között az Artizan borkereskedés portfólió-bemutatóján megkóstolt borok, a Junibor Organic kóstolón szereplő tételek, és a megszokottnál több édes bor, köztük egy csokor 2012-es édes szamorodnival.

Kézdy Dániel, a Vinoport és a Furmint Február szellemi atyja mindig töri a fejét valamin, és bár a sok ötlet megvalósításához sok idő is kell, gyakorlatilag minden évben előrukkolt valamilyen újdonsággal, legyen az egy rendezvénysorozat (Hárslevelűk Éjszakája), egy könyv (Tokaj - Emberek és dűlők), vagy egy aszúkra koncentráló kereskedelmi projekt (Aszú Prime), most pedig egy még nagyobb fába vágták a fejszéjüket.
A Kézdy család 2018-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt budakalászi Kálvária-dombon a Kálvária Pincét, amely voltaképpen három pincét takar, amelyeknek a nevét három fontos hazai szőlőfajta, a kadarka, a kékfrankos és a furmint adta. A családi borkészlet tárolásán túl nem titkolt cél az értékteremtés és a különböző szakmai kóstolók szervezése. Dani azt is reméli, hogy lassan a többi pincébe is visszatér az élet és a helyi közösség is visszatalál a borhoz.
A szűkebb és tágabb körű nyitórendezvények után az első - húsvét hétfőre eső -  nyílt tematikus kóstoló témája a kadarka volt. 
  

Itt az első magyar egyveleg is nagyjából az év első napjától március első hetéig bezárólag kóstolt borokkal.

Időről időre előkerül az igény a Klubban egy kékfrankos-kóstolóra. Már egy pár éve nem volt, nekem meg szép lassan már eléggé be is szűkűlt a látóterem, így örömmel vettem, hogy régi motoros állandó társunk Szegediszomelijé bevállalta a szervezést.

A borokat full vakon kaptuk, 3 és 5 ezer Ft. közti kategóriában, zömmel 2013-asok néhány kivétellel.

Azt hiszem mindannyian vagyunk úgy bloggerek, hogy megkóstolunk egy csomó bort, amelyekről ilyen-olyan okok miatt aztán nem születik írás, vagy legfeljebb egy ömlesztett egyveleg (pont mint ez). Nem is baj ez, mindenről nem lehet írni, erre se idő, se energia, és sokszor hely sincs. Az utóbbi néhány hétben összegyűjtögettem azokat a tavalyi jegyzeteket (kb. februártól decemberig), amelyek ide nem kerültek ki, és a viszonylag érdekesebbnek tűnő borokat kiválogattam. Vannak köztük olyanok, amelyek a blogon nem, vagy csak ritkán szereplő pincészetektől érkeznek, de vannak itt régi ismerősök, visszatérők is. Ha más haszna nem is volt, legalább egy helyre kerültek a jegyzeteim. :)

Quo vadis, Budavári Borfesztivál?
Miközben Budapesten lassan minden hétvégére jut legalább egy boros rendezvény, a kisebb borfesztiválok, illetve nagyszabású tematikus kóstolók (mitiszol, Borjour Magnum, Furmint Február, Kékfrankos Most! és még sorolhatnám)  rendre nagy létszámú közönséget mozgatnak meg, a főváros legnagyobb boros rendezvénye körül sorakoznak a kérdőjelek. A 2014-es özönvíz alaposan elmosta a fesztivált, a látogatók csak lézengtek, a borászok, illetve képviselőik többnyire ráértek egymás borait kóstolgatni, szakmai eszmecserékbe merülni, az esőt átkozni, mind a szőlőben, mind a fesztiválon okozott veszteségek miatt. A tavalyi rendezvény után megjelent hivatalos sajtóközlemény is nehézségekről szólt, de valószínűleg mégis mindenki meglepődött volna, ha idén elmarad a rendezvény. Az ezévi fesztivált ugyan csak felerészben sújtotta a szeptember második hétvégéjére Budapestre lassan menetrendszerűen megérkező égi áldás, így a tavalyinál biztosan nagyobb volt a látogatottság és jobb volt a hangulat.
Nekem valahogy mégis volt egy kis hiányérzetem. Talán a tavalyi vízözön miatt, talán más okból (is), de mintha egyre kevesebb kiállító lenne jelen a fesztiválon. Az eddig minden évben külön korzót kapó Villányt például beköltöztették az Oroszlános Udvarba, helyüket néhány szellősen elszórt meleg ételes bódé foglalta el, ez néhány éve elképzelhetetlennek tűnt. Gyorsan feltűnt, hogy néhány nagy név is kihagyta idén a Borfesztivált, csak néhány a korábban rendszeresen megjelenő, de idén távol maradó nevek közül: Bolyki, Gál Lajos, Gál Tibor, Heimann, Légli Ottó, N.A.G., Oremus, Sebestyén Csaba, Vylyan. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy az idei hiányzók visszatérnek-e, vagy erősödik a jelenlegi tendencia.
Térjünk rá a pozitívumokra. Természetesen a kínálat még így is akkora, hogy azok is találnak bőven kóstolni való borokat, akik esetleg minden nap kilátogatnak a fesztiválra. Az elmaradó nagy nevekért cserébe egyre több kereskedő és borbár érkezett saját standdal, ami azzal az előnnyel jár, hogy egy bódénál akár több pincészet boraival ismerkedhet a nagyérdemű. Állítólag a gasztrós szekció is évről évre fejlődik, de erről megfelelő mennyiségű empirikus élmény alapján nem tudnék nyilatkozni.

Tokaj-fixációmat természetesen most sem tudtam levetkőzni, de igyekeztem más borvidék boraiból is csipegetni a három délután-este folyamán, amit a Várban töltöttem. Összességében véve sok jó bort kóstoltam, bár olyan újdonság, ami két vállra fektetett volna, elvétve akadt, ez persze mérsékelt kísérletezési kedvemnek is betudható.

Kis társaságunk részéről felmerült az igény egy syrah-fajtakóstolóra. Eredetileg még a hosszabb távon megvalósítandó kívánságok közé csúsztattam, de végül úgy alakult, hogy csak előbbre került, így kutyafuttában csak összedobtunk egy sort.

A koncepció nem bonyolult, legyenek külföldiek, hazaiak vegyesen, lehetőleg korban ne túlzottan eltérőek, illetve árban is nagyságrendileg hasonló polcról származzanak, hogy legyen létjogosultsága vakon megkóstolni őket.

Aztán a sor összeállításánál jött némi nehézség. Külföldi referenciának volt néhány Észak-Rhone vidéki tétel itthon, St. Cosme, Alain Voge, Ogier-tól egy St. Joseph, egy Cornas, egy Cote-Rotie nagyjából 20 és 40 Euro között abszolút ideálisnak hangzott. Csak magyar versenyzőket találni hozzájuk volt bonyolult. A „fair play” miatt szerettem volna olyan borokat válogatni, amelyek legalább ötezer Ft-ba kerülnek. Dél-Pannon vidékeinkről rögtön azzal kellett szembesülnöm, hogy ebben az árkategóriában csak olyan borok vannak melyeknek 15.5 az alkoholja. A 13 körüli franciákkal pedig elég meddőnek tűnt ezeket egy közös, vaksorba rakni. Az etalonnak tartott Kreinbacher-t pedig időközben visszavonta a Bortársaság. Egyik társunk, Szegediszomelijé segítségemre sietett a beszerzéseket tekintve. Végül úgy hozta a sors, hogy mindketten kizárólag Egerből választottuk ki a magyar mezőnyt, így a társaságnak Eger- Észak-Rhone syrah-párbajként hirdettem meg a kóstolót. Az esemény napján viszont a banda úgy döntött hagyjuk a vakkóstolót. Egyrészt stílusban elég heterogénnek ígérkezett a helyzet, másrészt valahogy nem sikerült annyira veretesnek hangzó magyar csapatot összekovácsolni, hogy feltétlen kíváncsiak legyünk , hogy mit dobna a vak „párbaj”, inkább tegyük őket sorba és kóstoljunk „ívet”.

A Budavári Borfesztivál... Magyarország legfontosabb boros eseménye vagy arra pár napra Magyarország legnagyobb kocsmája? A vélemények bizonyára megoszlanak. A borkóstolók nagy öregjei, akik valószínűleg a kezdetekben még nagyobb lelkesedéssel látogatták a rendezvényt, ma már inkább csak 1-2 napra (lehetőleg hétköznap vagy vasárnap és jellemzően a délutáni órákban) veszik nyakukba a Várat. A külföldiek aránya - legalábbis nekem úgy tűnik – viszont idén is nőtt, őket vonzza a helyszín, és valószínűleg az árakra is kevésbé érzékenyek. A borászati kiállítók létszáma mintha kissé megcsappant volna, de lehet, hogy csak az időjárás miatt lecsökkent látogatói létszám miatt tűnt így. Az viszont egészen biztos, hogy a kisebb családi pincészetek közül évről-évre kevesebben állítanak ki önállóan. A nagyobb borászatok fejei egyre inkább csak avatarjaikat küldik ki, sokszor hostessek képében. Ennél sokkal meglepőbb volt, hogy a legnagyobb magyarországi borkereskedő cég is kihagyta az idei fesztivált.

A Borjour Magnumon kóstolt bükki és mátrai borokról már írtam külön itt. Úgy gondolom, a többi bor is megérdemli, hogy megemlékezzek róluk, de ezt már nem szedném szét több posztra, elég terjedelmes egyveleg következik tehát. Mint említettem, vörösborokra nem nagyon jutott időm, cserébe viszont legalább szakítottam „majd a végén visszajövök megkóstolni az édeseket is” című történettel, mert ez idő hiányában sosem működött. Nem bántam meg.

Volt néhány bor, amelyet kóstoltam már idén, és írtam is róluk, ezeket feleslegesnek tartottam újra feltüntetni, egy kivétellel. Pontokat nem írtam, amelyik bor különösebben tetszett, csillagot kapott a neve mellé.

A természethű borkészítést zászlajára tűző Terra Hungarica az elmúlt szombaton harmadik alkalommal rendezte meg a Gerbeaud Házban a Borszalont, 30 magyar borász mellett több külföldi kiállítóval, több mint 150 borral. A rendezvény iránt mutatott komoly érdeklődést jelzi, hogy már elővételben elfogytak a jegyek, én jó előre megvettem a sajátomat. 

Már a kiállítók névsora is komoly színvonalat ígér évről-évre, amit az általam kóstolt borok igazoltak is. Természetesen most sem jutott rá elég idő, hogy mindenkinél kóstoljak, akinél eredetileg akartam, de a kitűzött terv nagy részét sikerült teljesíteni. Meglehetősen hullámzó részletességgel jegyzeteltem, úgyhogy aprólékos borleírások helyett inkább egy amolyan összefoglaló-féle következik.

Többször szóvá tettem már, hogy nem vagyok épp nagy rajongója a fajtának, de időről időre természetesen kötelező kör a klubban a témát ápolgatni. Idei sorunk összeállításának terhét ezúttal egyik törzstagunk és rendszeres hozzászólónk szegediszomelijé vállalta magára, köszönet néki ezúton is.

Az „Egyveleg” rovat következő epizódjával jelentkezem. Ismét mindenféle a kosárban. Meglepetések, csalódások, jó és rossz vásárok.

Március végével ismét sor került a Kézműves Borok Háza portfólió kóstolójára, amely bár szerény méretekben és körülmények között kerül megrendezésre, mégis az egyik legjobb hangulatú a hasonló bemutatók sorában. A baráti légkör kézzel fogható, jól láthatóan minden termelő és meghívott szívesen jön a rendezvényre. Hogy miért jó járni a „Szentesi Open” álnév alatt futó kultúrheppeningre? A válasz egyszerű. Ahogy az egyik, már a felső maligán-tartományba érkezett vendégtársam megfogalmazta: „Mert ide csak rendes embereket hívnak”. Bizonyára így is van. S a rendes emberek savak hajtotta étvágyát a Fény utcai piac kiemelkedő minőségű húsárukat kínáló sonkása – ezek szintén igen rendes emberek – próbálja évről évre kordában tartani.

Elsőre talán kicsit szedett-vedettnek ható kóstolót tartottunk. Úgy kezdődött, hogy egyik kedves állandó résztvevőnknek sikerült jónak mondott moldáv vöröseket szereznie, felajánlotta, hogy kóstoljuk meg őket, én meg felajánlottam, hogy teremtek köréjük kontextust. :) Lényegében annyi lett a koncepció, hogy bordói fajták legyenek vegyesen, akár önmagukban, akár házasítások formájában, és így első nekifutásra ne legyen a sorban 2009-esnél idősebb bor. Stílus, származási hely, ár tekintetében nem volt megkötés.

A legelső bort belövőnek hoztam, a többi tételt vakon kóstoltuk. A sor nagy részét másnap újra tudtam kóstolni, volt, hogy kicsit másmilyenek voltak akkor a tapasztalataim, ha így volt igyekeztem ezt jelezni a leírásoknál.

A kékfrankos egy olyan téma, ami magyar borisszaként szinte kötelező.  Ennek megfelelően évente egyszer biztos sorra kerítünk egy ilyen sort, de bevallom jelenleg van még egy kis szubjektív fenntartás bennem. Nem kell persze komolyan venni, kóstoltam már én is remek képviselőit a fajtának minden árkategóriában, talán csak a tavalyi sor nem túl acélos emléke él még bennem.

No mindegy, ne vészmadárkodjunk, nézzük a sort. Többféle árcédula, többféle évjárat, de mégis vakon kóstoltuk a tételeket. Talán azért, mert bennem volt a kisördög, hogy a csapatban nem mindenki ugyanolyan szinten rajong valamennyi résztvevő termelőért. :)

Íme:

A múlt heti burgundi kóstoló után még mindig pinot-lázban égek, azóta ismét egymás mellé tettem néhányat.

Légli Géza válogatására már régóta kíváncsi vagyok, másrészt Orsolyáék 2007-eséről vannak  szép emlékeim, így a jelenleg piacon levő 2009-es megismerése szintén aktuális lett. Referenciának pedig egy nagyon alap, de megbízható burgundi tételre gondoltam.

Íme:

A St. Andrea után az Orsolya Pincébe látogattunk el. Bevallom, ide is már évekkel ezelőtt el kellett volna jönni, de valahogy ez is mindig elmaradt. A szép hosszú hétvége azonban lehetőségek tárházát kínálja, kár lett volna ismét kihagyni Orsi és Zoli most már messze földön is híres pincéjét. Bevallom, a 2009-es Görbesoros Kadarka súlytalan koncentrációjával és tisztaságával nálam is könnyedén került be az igencsak szűk kadarka-pantheonba. Az Ostoros szélén található pince az egykori szobakonyhás pincelakásokat hasznosítva kúszik be az Arany János utca feletti tufavonulat alá. Azonnal látszik, hogy Orsolyáék semmit sem kaptak ingyen: nem EU-támogatások vagy befektetők finnyás pénze, hanem irtózatosan sok kétkezi munka hozta létre ezt az irigylésre méltó kis birodalmat.