Az idei harmadik külföldi egyvelegben ezúttal lényegesen több fehérbor kapott helyet, mint vörös. Óvilági és újvilági tételek, nemzetközi és helyi fajták egyaránt szerepelnek, míg a buborékos szekcióban egy ikonikus Champagne is feltűnik.
Az idei harmadik külföldi egyvelegben ezúttal lényegesen több fehérbor kapott helyet, mint vörös. Óvilági és újvilági tételek, nemzetközi és helyi fajták egyaránt szerepelnek, míg a buborékos szekcióban egy ikonikus Champagne is feltűnik.
Megint sikerült egy régóta húzódó kóstoló lebonyolításának kálváriájára pontot tenni. Mielőtt beköszönt az igazi hőség, még egy utolsó nagyobb volumenű vörösboros sort kibontottunk: Marlborough-i pinot noir-okat kóstoltunk a 2018-as évjáratból. Marlborough-ban ez nem volt egy könnyű évjárat, a meleg nyarat egy esővel tarkított szüreti időszak követte, a hozam a szokásosnál valamivel kisebb lett. Jól ismert pincészetek pinot-it kóstoltuk, a nagyobb meglepetések elmaradtak, de ezzel együtt is érdekes kóstoló volt.
Meghoztam az év utolsó külföldi egyvelegét is, bár év végén szokás szerint csokorba gyűjtöm majd az ünnepi időszakban kóstolt/fogyasztott borokat is, ha minden igaz, terjedelmi okokból két részletben. A jelenlegi válogatásban elég nagy hangsúlyt kapnak az új-zélandi, azon belül is Marlborough-ból származó fehérborok, a szokásosnál több lesz a spanyol fehérbor is. Vörösben szintén erős lesz a spanyol túlsúly, de lesz 1-2 olasz, francia, osztrák és újvilági tétel is, a végére még egy Beaujolais is becsúszott.
Új-Zélandot és legismertebb borvidékét, Marlborough-t a sauvignon blanc tette fel a nemzetközi bortérképre az 1980-as években, sőt, mondhatjuk, hogy a Franciaországból származó fajta egy új hazát is lelt a szigetországban. Az új-zélandi sauvignon blanc-ok kirobbanó intenzitásukkal, gazdag aromáikkal, friss savaikkal sok rajongót szereztek szerte a világban, és ma a fajta legalább annyira otthon érzi itt magát, mint eredeti bölcsőjében.
Marlborough több szempontból is Új-Zéland legfontosabb borvidéke, hiszen ez a régió adja az ország bortermelésének több, mint kétharmadát és borexportjának 85%-át, valamint itt találhatjuk a szőlőültetvények 70%-át is. Marlborough a Déli-sziget északkeleti részén helyezkedik el. Természetesen a sauvignon blanc a vezető fajta, amely több, mint 22.000 hektáron terem Marlborough-ban, és a termőterület továbbra folyamatosan növekszik.
A borvidék három nagyobb alrégióra tagolható. Wairau Valley-ben hűvösebb szárazföldi és a tengeri szél által befolyásolt partközeli területeket is találunk, a völgyön belül sok különböző mezoklíma alakult ki. A talaj általában kavicsos, üledékes. Az innen származó borok általában testesebbek, bujábbak, gyümölcsösebbek. A Southern Valleys alrégió szintén változatos klimatikus és talajviszonyokat mutat, de általában kötöttebb, agyagosabb a talaj, a lösz is gyakori. Awatere Valley jellemzően hűvösebb, szárazabb, szelesebb, magasabban fekvő részekkel, itt alacsonyabb terméshozamok jellemzőek. Ennek megfelelően szikárabb, inkább citrusos, növényi jegyeket hordozó borokat ad a terület. Sok borászat több területről, több időpontban szüretelt tételekből állítja össze a borait, de már a dűlőszelektált borok sem ritkák.
A sauvignon blanc-sorozattal most - egy nelson-i trió után - visszakanyarodok Új-Zélandra, a tavalyi terjedelmes Marlborough-sor után egy még szélesebb merítésű mezőnnyel.
Az aktuális külföldi egyvelegben meglehetősen sok lesz az új-zélandi bor, a sauvignon blanc és a pinot noir, főleg az ezekből sok tételt felvonultató augusztusi BorJour Miksz-nek köszönhetően. Nem lesz hiány azért spanyol, német, osztrák borokból sem, a többi borország most legfeljebb csak epizódszereplő lesz.
A Fill The WineBox csapata úgy gondolta, hogy a nyár sem telhet el "MiniVino" nélkül, úgyhogy július elejére ismét összegyűjtöttek egy csokorra való bort különböző országokból. A Ferenc téren található borbárban ezúttal - a nyári hőséghez igazodva - főleg sauvignon blanc-okat lehetett kóstolni itthonról és külföldről egyaránt, de természetesen más fajták is képviseltették magukat. Nem maradhattak el az állandó résztvevő spanyol és portugál borok sem, ráadásul köztük volt az ikonikus Clos Mogador egyik bora is.
(A címlapfotót a borbár facebook-oldaláról vettem kölcsön, fotó: Hubai Orsi)
A budavári Borfesztiválról, mint rendezvényről az elmúlt években már azt hiszem, mindent leírtam, amit le lehetett. Most nem is szaporítom a szót feleslegesen, inkább egy gyors egyveleg-szerű tudósítás keretében beszámolnék a fesztivál csütörtöki és pénteki napján kóstolt borokról.
A közel két és fél éve lezongorázott 2011-es pinot noir-kóstoló után adta magát az ismétlés lehetősége és igény, de sajnos az alkalom tovább váratott magára, mint szerettem volna, és nem is egészen úgy zajlott le, ahogy terveztem.
Az eredeti koncepció egy igen széles merítéssel dolgozó és hosszú 2012-es pinot sor volt, de szokás szerint herkulesi vállalkozásnak bizonyult a kóstoló időpontjának kiválasztása, így már lélekben kezdtem letenni az egészről. "Bánatomban" elkezdtem a párosával elkortyolgatni a borokat, a nem új-zélandi és nem francia versenyzőkkel kezdve, titokban arra bazírozva, hogy legalább a sor nagyobb részét kitevő két ország boraira sikerülhet egy külön alkalmat találni. Csodák csodája, sikerült is, így viszont az a faramuci helyzet állt elő, hogy a sor egy részét több részletben fogyasztottam el, míg a kb. kétharmadnyi részt képező francia és új-zélandi versenyzők egy külön alkalommal vakkóstoló formájában mérkőztek meg egymással egy nagyobb kompánia előtt.
Ki tudja, esetleg valamelyest módosulhattak volna a pontszámok, ha a korábban elfogyasztott magyar, felvidéki, német, osztrák és chilei borok a vakon kóstolt sorban kapnak helyet, de ez most így alakult. Talán illett volna a körülményekre tekintettel szétszedni a sort, mégis úgy éreztem, egyszerűbb, ha egy posztba öntve írom meg a tapasztalatokat.
A Free Pub Budapest első és egyetlen motoros borbárjaként hirdeti magát, és valószínűleg ilyen borbárból a világon sem sok létezik (bár amennyit én motoros-boros szubkultúrával érintkezem, még akár létezhet is). A tulajdonos dr. Kovács Péter, aki egyben a hercegkúti Obzidián Bormanufaktúra tulajdonosa is, eleinte inkább csak a baráti körnek nyitva álló klubhelyiséget tervezett kialakítani, de végül úgy döntött, hogy a tágabb közönség felé is nyitni szeretne, ennek az eredményeként nyílt meg idén ősszel a Free Pub. A borokat több kereskedő portfóliójából állították össze. Természetesen az Obzidián Bormanufaktúra teljes választéka elérhető és kóstolható a borbárban, emellett azonban széles körű nemzetközi merítés is rendelkezésre áll. A cél a finom, jól iható, elérhető áru borokból álló kínálat kialakítása volt, több külföldi borvidéket is érintve, ez tulajdonképpen sikerült is. A magyar borok frontján az Obzidián szortimentet néhány más borvidékről származó rosé és vörösbor egészíti ki, és itt - úgy tűnik - némi kompromisszumot is kellett kötni.
Az októberi nyitást követően néhány hetente kóstolókkal is igyekeznek népszerűsíteni a helyet, amelyeken a borbár kínálatát szemlézheti végig a nagyérdemű. A (néhány magyarral kiegészített) nemzetközi fehér- és vörösborok seregszemléjén én is ott ültem, az ott szerzett benyomásokat osztanám most meg.
A múltkori nyárzáró sauvignon blanc-kóstoló második felvonására többet kellett várni, mint gondoltam, kicsit elfelejtődött ez a sor, de a tavasz végére megérkező meleg, napsütéses időjáráshoz pont a legjobbkor került elő. Az első rész után most Új-Zéland került a górcső alá.
Ritkán kapom magam azon, hogy kifejezetten chardonnay-t kóstolnék, még ha ez a késztetés az utóbbi pár évben gyakrabban is tört rám, mint korábban. Hogy miért? A hazai mezőny - eddigi tapasztalataim szerint - ingoványos terület, Burgundia drága móka és a vastagabb pénztárca mellett tapasztalatot is igényel a buktatók elkerülése végett, Európa többi országa szintén vegyes felhozatalt mutat és az Újvilágot illetően sem árthat mélyebben a zsebbe nyúlni, hogy potenciálisan meghatározó élmény érje az embert. Olcsón persze sok iható, de kellemesen unalmas darabba futhatunk bele, de ezekre kóstolót nem érdemes építeni. Azért van az a kivétel, ami erősíti a szabályt, egy ideje gyűlik már egy méretesebb sor, ami egyrészt a fajta több arcát volt hivatott megvillantani, másrészt bíztam benne, hogy több élvezetes bort is kóstolunk majd.
Sauvignon blanc-kedvelőként eleinte gyakran meglepődtem, mennyire megosztja ez a fajta a közönséget. Pedig a borkészítési eljárás, a termőhely és az évjárat tükrében a sauvignon blanc is számtalan arcát mutathatja. Valahogy én a marlborough-itól a stájerországin keresztül a Loire-völgyből érkező tételekig, a hiperintenzív fajélesztős aromabombáktól a visszafogottabb, zöldes jegyeket alig mutató neutrálisabb borokig szinte mindig találok a hangulatomhoz illőt. Ezt a sokoldalúságot próbáltam megvillantani egy kóstolósorral, így tavaszköszöntés címén barátokkal nemrég a nyakára hágtunk egy komolyabb kollekciónak a 2013-as évjáratból.
Egy ideje vágytam már egy terjedelmesebb pinot noir-sorra, de egy ideig csak az alapanyag gyűlt, de a kóstoló még mindig váratott magára. Február végén aztán a tettek mezejére lépve előástam a jó ideje sorsukra váró palackokat - néhány új beszerzéssel kiegészítve -, hogy egy fehérborokban gazdag hónap végére vörösekkel tegyek pontot.
A mezőny kis hazánkat képviselő tagjai az ország különböző borvidékeiről (+a Felvidékről) érkeztek. Itt talán a két tokaji pinot jelentette a legnagyobb kuriózumot, hiszen néhány "renegát" hegyaljai pince évek óta foglalkozik a fajtával.
Nemzetközi kitekintés gyanánt 2-2 bort helyeztünk a sorba Sancerre-ből, Burgundiából, illetve Új-Zélandról, azon belül Marlborough-ból. Utóbbi két terület régi ismerős lehet a fajta rajongóinak. Sancerre viszont nem vörösborairól híres, holott az éves termés 1/5-ét a pinot noir teszi ki, Sancerre Rouge megjelöléssel pedig kizárólag pinot noir-ból készült bor hozható forgalomba. Ismeretlen vidékek felfedezésével is kecsegtetett tehát a kóstolósor. A várakozásoknak megfelelően érdekes mezőny volt, sok különböző karakterrel.
Ennek a posztnak a története annyi, hogy az egy évvel ezelőtti sauvignon blanc-kóstolón néhány tétel végül nem került felbontásra, ezek mellé összegyűlt még sok-sok - főleg marlborough-i - bor. Végül igen tekintélyes sor állt össze, ezen "szaladtunk" végig, majd néhány pinot noirral fejeltük meg az egészet. A 2 chilei borral kezdtünk, utána Új-Zéland és azon belül is Marlborough következett 11 tételen keresztül. A bónuszként megkóstolt négy pinot noir már négy különböző országból érkezett.
Az ünnepekhez közeledve bőven nyílt alkalom a borozásra: születésnapok, Drop Shop ünnepi hét, karácsony, majd a két ünnep között még egy „mindenki hoz egy bort” kóstoló. Össze is jött egy nagy csokor kóstolójegyzet a bő egy hetes időszak alatt. Megfordultak a poharamban magyar borok is szép számmal, de először a külföldi tételekből állítottam össze egy kiadós egyveleget. Sikerült kipipálni néhány klasszikust és sok érdekességgel is találkoztam. Különösebb koncepciót nem kell keresni (leszámítva öt együtt kóstolt borpárt), így aztán ömlesztve, többé-kevésbé a kóstolás sorrendjében következnek a borok. Bocsánat: maraton, cserébe akadnak referencia-borok és érdekességek is.
Sok-sok borral telt a húsvét, különösen, ha a péntek estét is hozzácsapom. Kóstoltam (ittam) bort barátokkal, családdal... étel előtt, mellett, után, nélkül... egy pohárral, több pohárral... többnyire magyarokat, de két újvilági is a poharamba került... Viszonylag széleskörű merítés jött össze a 4 nap alatt, gondoltam ez most egy különösebb koncepciót nélkülöző egyveleg-posztot megér.
Hegyaljai borászok kis csoportja gyűlt össze az egyik szerencsi pince kóstoló helyiségében egy márciusi péntek délután. Az összejövetel apropóját tájidegen borok szolgáltatták: sauvignon blanc-ok kerültek a poharakba szerte a világból.
A kóstoló ötlete már régen megszületett, de eredetileg még csak a találkozónak helyet adó család - erősen sauvignon blanc-rajongó - új generációjával beszélgettünk róla, hogy amikor egyszer a fővárosban járnak, megkóstolhatnánk néhány Loire-völgyi és új-zélandi tételt együtt. Telt-múlt az idő, a kóstoló sehogy sem akart összejönni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy a helyszínt áttesszük Tokaj-Hegyaljára, és végül „kicsit” kibővítettük mind a résztvevők, mind az áldozatnak szánt borok körét is.
Egyveleg rovatunkkal jelentkezem az év utolsó előtti napján. Kaptam hideget is, meleget is, előbbit főképpen a magyar borászoktól. Szekszárd kiváltképp gyengén teljesített, a két forró év egyértelműen cserbenhagyta déli borvidékünket. Önkéntelenül eszembe jut az elmúlt napok vitája arról, mit is kellene innia és miről is kellene írnia a magyar borbloggernek. De ez legyen az én problémám.
Prémium sauvignon blanc fajtakóstolónk egyik-másik bora ma is élénken előttem van. Ezt megelőzően nem tudtam elképzelni, hogy ebből a játékosnak kikiáltott fajtából is létezhet olyan fajsúlyos darab, amire biztosan még jó ideig fogok emlékezni. Meg sem kísérelnék egy Didier Dagueneau vagy egy-egy komolyabb bordeaux-i tétel befogására, csupán a kóstoló „farvízén” két klasszikus borvidékről két alap sauvignon blanc-t vizsgálok meg.