A Wineporn nemzetközi nagyágyúkat felvonultató kóstolóinak sorában ismét egy komolyabb traktus következett, amely ezúttal a világ talán leghíresebb, legnagyobb presztízsű édes borának megtapasztalására adott alkalmat. A világ különböző pontjairól származó, köztük természetesen Tokaj-Hegyalja elmaradhatatlan tételeivel felépített sor a sauternes-i legenda, a Château d'Yquem 2001-es évjáratát prezentálta az érdeklődők számára. Persze senki sem sejthette előre, hogy a várt orgazmus helyett hirtelen megindul majd alattunk a vörös szőnyeg, hogy aztán a lépcső alján egy óriásit kapjunk az arcunkba. De ne szaladjunk ennyire előre!

Mi jutott eszembe az Alföldről, még nem oly régen? Kb. ugyanaz, mint neked, ó nyájas olvasó. Homoki lőrék, tablettás borok, zörgős műanyagkannák, jövedéki csalás és társai. A hatalmas területen, a pest megyei Csepeltől le délre a szerb határig, keleten pedig a Tiszáig terpeszkedő Kunsági borvidék még ezen belül is műfajteremtő. Csengőd falu határában járunk, amely éppen csak kívül esik az aranyháromszögként elhíresült Soltvadkert, Kiskőrös és Kecel által határolt vidéken. Egyesek bizton állítják, a kis régió jómódúsága az elnevezés oka, mások szerint a Bermuda-háromszög sem tudna annyi szőkítésre váró fűtőolajat és jótékony kristálycukrot elnyelni, amennyi a kilencvenes években ide beáramlott. Nehéz helyzetben van az alföldi bor, ez nem is kérdés és az elmúlt húsz évben vajmi kevés történt, hogy reálisan értékelt helyét a fejekben újra elfoglalja. Hiába tömték ki a soltvadkerti Frittmann Jánost (2007), majd a csepeli Gálné Dignisz Évát (2013) a naftalinszagú „Év Bortermelője” díjjal, ez maximum csak rajtuk segített, az alföldi bor kereke tovább pörög a homokban. Pedig nagy tévúton jár az, aki szerint az Alföldön csak az alapszükségletet lehet kielégíteni. De a megoldás létezik, egyúttal kézenfekvő is: nem a homoktenger, hanem tán a gazda akarata és képessége a nyitja. Csengődnél messzebbre sem kell menni, ahol Köpcös félreeső tanyája az alföldi bortenger váratlan szingularitása. Nem élvez ez semmiben sem kiváltságos előnyöket, mert a puszta ugyanúgy kegyetlen itt is, mint máshol. De míg sokan egyhelyben állnak, itt az alkotó energia kitörni látszik és egyszerre számlálatlan dimenzióban mozog…

Piroska Tibor és felesége 2010-ben vásárolták első területeiket a Gyöngyöspata környéki szőlőkben. Mindketten közgazdászként végeztek és dolgoztak Budapesten, aztán úgy döntöttek inkább valami olyasmit csinálnának, ami lemondással jár ugyan, de legalább szeretik. Így kötöttek ki a Mátrában, budapesti lakásukat egy patai parasztházra cserélték és ráléptek a birtoképítés kőkemény ösvényére.

Szégyen, de nem sok magyar bort ittam a kilencvenes évekből. Nem lehetett ekkor még nagyon nagy mennyiség az úgynevezett „csúcsborokból”, így gondolom aztán hamar el is fogytak. Szinte ujjonghatott az igényesebb magyarja, hisz végre felfedezhette a borkombináton túli élet rejtekeit, ahol a savanyú, éretlen lőrén onnan valami igencsak szokatlan dologba meríthette eleddig tétova mézlopóit. Na most, amikor én borozni kezdtem és eljutottam Villányba, akkor éppen a millenniumi évjárattal domborítottak, ritkán mutattak valamit, ami tipikusan az 1999-es vagy 1997-es rendszámot viselte. Sosem késő alapon, Németh Gábort, a talán legismertebb hazai borgyűjtőt és kóstolót kértem meg, hogy kis társaságunk számára prezentáljon egy kiadós sort a kilencvenes évek nagyra tartott magyar boraiból.

Azt hiszem a blog olvasóinak, vagy egyáltalán komolyabb borkedvelőknek nem szükséges nagyon bemutatni a Frauenkirchenben található Umathum pincészetet. Az ikonikus, világszerte ismert osztrák borászattól maga Josef Umathum érkezett Budapestre, hogy egy rendhagyó mesterkurzus keretei között megismertessen bennünket a sankt laurent szőlőfajtával. A legnagyobb jóindulattal is C-kategóriás szőlőfajtának tartott sankt laurent azt kell, hogy mondjam helyenként igen meglepte kis közönségünket, hiszen senki sem gondolta volna, hogy negyedszázados darabok is nagyon köszönik, de életben vannak. Ez azonban csak a sankt laurent egyik oldala, de tud még sok minden mást is…

Nos, ez az olcsó chilei cabernet sauvignon, ez a kis spórias klasszikus annyira felizgatott, hogy olyan cikket írtam, ami esetleg egyeseket sértett volna. Össze is hívtam a Borrajongó szerkesztői bizottságát, hogy véleményezze az irományt. Amúgy ilyen bizottságunk nincs, nem is volt és soha nem is lesz, de most kikértem a véleményét. Szóval, az eredeti pamflet arról szólt, hogy ha én magyar tömegborász volnék, és 369Ft-os csúcsteljesítményeket állítanék elő (bármelyik magyar borvidéken), és megkóstolnám ezt a döbbenetes palackszámban előállított chilei bort, akkor rohadtul elfogna a páni félelem. Ha ugyanis lenne elég eszem, hamar rájönnék, hogy ott állok egy szánalmas fizetéssel, egy szaros gumicsizmában, tornyosuló raktárkészlettel és egyre csak csökkenő bevételekkel. Leesne ugyanis, hogy valaki a nyakamra hajt és teszi ezt máris olyan behozhatatlan előnnyel, amit az életem végéig se tudnék ledolgozni. És ha érezzük, ha látjuk, hogy valaki a saját sírunkat ássa, az bizony rossz érzés, senkinek sem kívánom. Itt pedig éppen ez történik.

Ahogy Piemont felé elindultunk, csak mellékszálnak gondoltuk az egyéjszakás megállót Alto Adige-ben. Nagyon vártuk már, hogy a hosszú út után kiszállhassunk végre a mikrobuszból, megmozgassuk fáradt csülkeinket és némi evés-ivás sem jött volna rosszul. Egyikünk sem várta azonban, hogy Alois Lagedernél ekkora adagot kapunk Alto Adige furcsán érdekes világából, ahol az ember a lapos almaföldekről indul, és ha nem vigyáz, könnyen az égben találja magát. Südtirol hangadás következik Lageder borosüvegein keresztül.

Bott Frigyesnek olyan évjárata volt a '13-as, amiről sok borász egy életen át csak álmodozik. Szinte minden fajta és házasítás klasszis szintig jutott, nem is emlékszem arra, hogy valakinek egy azon évből fehérből, vörösből egyaránt ilyen lenyűgöző palettája lenne. A tavalyi kedvenc listánkban mindenkinél szerepelt legalább egy bor ebből az évjáratból. Sajnos a hegycsúcs után általában a lejtő jön, vagy akár lehet a csúcson is maradni, bár a 14-es évjárat hatása miatt ez felettébb meglepő lenne. A minőség apadása majdhogynem borítékolható, bizakodásra adhat okot, hogy ilyen kaliberű borászoktól egyre több szép ‘14-es borral találkoztam már. Az új évjárat borai már elkezdtek szállingózni, egyelőre, a kevésbé nagy anyagok jöttek ki, a ‘sima’ Granum, a sauvignon és a tramini. Ebből az elsőt és az utolsót 3 napon át fogyasztottam felváltva. Traminivel kezdtem, a Bortársaság honlapja szerint a borász nagyon szerette ebben az évben ezt a fajtát: „Nem nagyon kedvelem a traminit, de ez végre olyan lett, amilyet én is szeretek, nálam ez az évjárat nagy nyertese.”
Ezt olvasva és az első néhány korty után, azt gondoltam volna, hogy Bott Frigyes szerint a Tramini akkor jó, ha olyan mint a sauvignon blanc. A nyitás utáni első percekben döbbenetes volt a hasonlóság az említett fajtához. Vegetális zöld aromák, abszolút savakra épülő szerkezet, még aromatikailag is minden klappolt. Ez szerintem egyértelműen az évjárat hatás számlájára írandó, a nehézkes, gyakran vastag traminiből filigrán kis bort faragott. Egy kis szellőzéssel aztán elképesztően tiszta nyári virágos illatával vett le a lábamról. Bár a fajta jegyei itt is inkább orrban jelentek meg hangsúlyosan. Akik engem olvasnak már régebb óta, tudják, hogy nálam, a traminiben az SAP az etalon, második helyen viszont a Györgykovács féle letisztult és sallangmentes tramini interpretációi állnak. Ez sokkal közelebb áll a második változathoz. A fajta kedvelőinek kifejezett ajánlható, simán meg is van a 6 pont (88/100). A Granum a címke szerint, idén nem tartalmaz olaszrizlinget, bár a tavalyin sem volt feltüntetve, mégis úgy emlékszem hogy volt néhány százaléknyi benne. Tramini, sauvignon és pinot bianco házasítás, egy kicsit nagyobb testtel mint a tramini, viszont orrban és szájban is elég matt, nagyon neutrális, talán a mandulát emelném ki mint meghatározó ízjegyet. Ennél a bornál egyértelműen lehet érezni a visszalépést a tavalyihoz de még a ‘12-eshez képest is, de még így is egy becsületes ár/érték aránnyal büszkélkedhet. 6 pont (87/100)

Nagy konzekvenciák levonására nem mernék, egy ilyen kis mintavételből, remélem a holnapi furmint februáron bemutatásra kerül az új évjárat furmintja és a korszakos kedvenc Super Granum is. Ígérem utána még visszatérek a témára.

Ismét egy kiváló rendezvény, ismét egy kiemelkedő nemzetközi arc a Drop Shopban, ezúttal egy vidám októberi délutánon. John Hancock, az Új-zélandi Trinity Hill borászat alapítója/borásza/elnöke/arca/résztulajdonosa látogatott el Budapestre, hogy személyesen mutassa be a Hawke’s Bay-ben, azon belül a híres Gimblett Gravels régióban tevékenykedő pince borait. A rendezvény után volt szerencsém Johnnal egy asztalhoz ülni, egy jót beszélgettünk, amelynek leiratát – exkluzív interjú gyanánt – hamarosan itt a blogon el is olvashatjátok.

A Tokaj Grand talán legizgalmasabb felvonásának a Disznókő 5 puttonyos Aszú vertikális ígérkezett. Már előre fentem rá a fogam, ritka alkalom ugyanis a kilencvenes évek aszúiból kóstolni, és amikor a múltban mégis lehetett, én menetrendszerűen maradtam le róla. A mesterkurzust Mészáros László főborász és birtokigazgató, illetve Kovács Zoltán borász és termelési vezető celebrálták.

Történt vala, úgy a szüretet követő időszakban, hogy mehetnékem támadt Etyekre borozni. Ha már lesz egy kis saját lőre, legalább jó volna megismerkedni néhány termelővel, beszélgetni velük, mit és hogy gondolnak-csinálnak, merre megy a világ Etyeken. Lett is társam, Furmintfan és Octopus egyaránt csatlakoztak és együtt szondáztuk a pincéket. Miközben ezzel foglalatoskodtunk, megszületett egy etyeki pinot noir kóstoló ötlete. Milyen jó volna meghívni a termelőket, együtt kóstolni, és kapni egy képet arról, miképp áll a pinot szénája a vidéken. A felvetés mindenkinek tetszett, így hozzá is láttunk a szervezéshez. Imre Ádám és Hofmann Tibor (Szépvölgyön ÁT) hathatós segítségével sikerült megközelíteni a szereplőket. Mindenki érdeklődött, nyitottnak mutatkozott a közös eszmecserére, szóval örömmel néztünk a december elejére kitűzött kóstoló elébe. A pozitív visszajelzések ellenére sem számítottunk azonban arra, hogy alig férünk majd be a rendezvénynek helyt adó Etyek M lakásétterembe. Beszámoló következik az etyeki „szakcsoport” első közös kóstolójáról.

Július idusán érkezünk Tain-l'Hermitage barátságos kisvárosába. Rendkívül takaros és kellemes kultúrhelynek tűnik, mint a vidéki Franciaország úgy általában. A turizmus fősodra most messze elkerül innen, zavaró tényező a fasorban sincs. Egy nappal korábban még a Szent Bernát-hágón olvadozó hóbuckákat és a lomhán gurgulázó mormotákat csodáltuk. Itt „lent” azért elég meleg van, a dél már finoman próbálkozik, miközben még az Alpok hatása is érvényesül. Az egész települést az időtlenül legendás Hermitage domb brutális, kézzelfogható gránittömbje uralja. A mintegy 140 hektáros Hermitage Franciaország egyik leghíresebb termőhelye, a syrah fajta abszolút cru-je. Egyetlen szempillantással felmérhető, hogy az egész történet nem csak az altalajról, a kavicsokról meg a vízelvezetésről, hanem a tökéletes kitettségről szól. A nagy értékű termőhely az érett syrah apoteózisa, amely nem feltétlenül egyértelmű itt északon.