Bussay borokkal az utóbbi években inkább csak futólag találkoztam, nagyobb sétáló kóstolók keretében, kivéve ezt a csodát, amit az utóbbi két évben kétszer is kóstolhattam Kézdy Dániel jóvoltából és mindkét alkalommal lenyűgözött. Bussay László sajnálatos halála óta sok minden történt a zalai birtok háza táján. Először a legendás borász lányai vitték tovább a birtokot, majd miután Bussay Dorottya történetesen egy borászhoz ment feleségül, a Somlói Vándor, Kis Tamás is a Bussay történet részesévé vált és tevékenyen kiveszi a részét a birtok életéből. A múltkor egy internetes rendelés során egy Bussay bor is bekerült a kosárba, egy dűlős szürkebarátot választottam a pincétől.

Nagyon ritkán iszom 15 éves borokat. Sem a tárolókapacitás, sem a bátorság nincs meg hozzá, hogy ilyen hosszú évekig fektessek palackokat, kockázatkerülő énem pedig attól is eltántorít, hogy gyűjteményekben kutakodjak korosabb borok után. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy szeretem, amikor még van a borokban több-kevesebb frissesség is. Szóval ritkán iszom 15 éves borokat, de néha rám mosolyog a szerencse és egy-egy remek formának örvendő palackot tol elém.
Így történt ez nemrég a Kálvária Pincében is, ahol Furmint Február sajtókóstoló után, Sabar kóstoló előtt a házigazda Kézdy Dániel felajánlotta, hogy nézzünk ki egy tételt a pincéből és nézzük meg közösen. Nem én választottam ki a palackot - Hatvani Szabolcsé az érdem -, azt sem állítanám, hogy a fentebb taglalt okok miatt nem volt bennem előzetesen némi félelem, de szerencsénkre az egyetlen problémát a dugó eltávolítása okozta, a bor mindenkit elvarázsolt.

2010 ezerszer elátkozott évjárat a modern kori magyar borászat történetében, de néhány gyöngyszemet azért ez az év is "kitermelt". Ha volt fajta, amelyből - legalábbis ahogy több forgalomba került tétel és számomra legutóbb az itt megörökített kóstoló is igazolta - sikerült 2010-ben időtálló és klasszis borokat kihozni itthon, az a rajnai rizling.
Egyik nagy kedvencem a fajta, de kis hazánkból egyelőre elenyészően kevés bor közelít a nagy osztrák, német vagy akár elzászi rieslingek szintjéhez. Sőt, úgy igazán "rajnais rajnai" sem feltétlenül sok akad, ha már itt tartunk. Persze már csak az eltérő természeti adottságok miatt is aligha várható el, hogy a honi rajnai rizlingek úgy általában wachaui vagy moseli stílusjegyeket hordozzanak, de ezer más dolog is közrejátszhat még. A 2010-es év borai mégis megvillantottak valamit abból, hogy készülhet komoly bor a fajtából a Kárpát-medencében is. De mint tudjuk, egy fecske nem csinál nyarat... 2010 előtt és után is palackoztak jó rajnai rizlinget ezeknél a pincéknél (is), de az eddigi tapasztalataim alapján ezt a kivételes produkciót legtöbbjüknek azóta nem sikerült megismételni, és őszintén szólva azt is kétlem, hogy a jövőben gyakran borulunk le áhítattal egy-egy magyar rajnai, pláne egy egész évjáratos rajnai sor előtt.
A termelőkkel folytatott beszélgetésekből és a hírekből mindenesetre tűnik, hogy egyre többen látnak fantáziát a rajnai rizlingben Magyarországon. Badacsonyban szép számmal akadnak ilyen borászok, de ott van még pl. Szentesi József, Miklós Csabi, Losonci Bálint, Légli Ottó, Bukolyi Marcell, Bősz Adrián, hogy rögtön 6 másik borvidék képviselőjét felsoroljam, sőt, már Tokajban is kacérkodnak a gondolattal. Kérdés, hogy a fajta és az utóbbi években tapasztalható szélsőséges időjárás - a hőség, az aszály, vagy éppen az esős ősz - milyen extra kihívások elé állítják itthon a szőlészeket, borászokat. Én mindenesetre szívesen innék még sok ilyen jó magyar rajnait, mint a múlt vasárnap, úgyhogy szurkolok, ezen ne múljon.

Jó dolog, ha vannak biztos pontok az ember életében, akár a borok terén is, nos, számomra a Bussay Esküvé valami ilyesmi. Nem tudnám 100%-os biztonsággal visszaidézni, hogy melyik volt az első évjárat, amelyikkel találkoztam, mert akkoriban még messze nem jegyzeteltem borokról... valószínűleg a 2009-es, vagy talán már a 2008-as lehetett. Az viszont egészen biztos, hogy 2009 óta minden évjáratban veszek belőle és sosem okoz csalódást. Bár ez a pincészet egyik legolcsóbb bora - és amennyire tudom, az egyetlen házasítás, amit készítenek - sohasem éreztem úgy, hogy alárendelt szerepet játszana a fajtaborok mellett, sőt...

Az már biztos, hogy dr. Bussay László öröksége szerencsére nem vész el: felesége, Ágnes, és lányai, Bianka és Dorottya folytatják az apjuk által megkezdett munkát. Dorottya a háziorvosi praxist is tovább viszi, míg a jogász végzettségű Bianka jelenleg borásznak tanul. A lányok régóta kiveszik részüket a szőlőben és a pincében végzett munkálatokból, és a pincénél évek óta dolgozó alkalmazottjuk és a szőlőben dolgozó két állandó segítőjük a továbbiakban is velük marad, tehát fennmarad a folytonosság. A Bussay Pince a közvetlen környéken elterülő 5,5 hektárnyi területről készíti a borait, amelyek változatlanul fajélesztő nélkül, tölgyfahordókban erjednek. A 2013-as évjárat borai szép lassan, apránként kerülnek forgalomba. A minap az erősen limitált palackszámban (700 db) készült muskotályukat kóstoltam.

A hazai szürkebarát olyan, hogy jobb esetben sincs több árnyalata kettőnél. Nem reprezentatív ivómúltamból többnyire alapanyag-napoztatással savtalanított, súlyos és terebélyes borok rémlenek fel – volt idő, amikor örömmel mozdultam rá erre a stílusra, ma már más idők járnak. Friss tapasztalat, de az átlagnál körültekintőbb kezelés és egy kifejezetten rossz évjárat együttállása egészen meglepő, sőt, kiváló végeredményt produkálhat. Ludányi Balázs ’14-ese például ilyen. Még mielőtt a kelleténél messzebbre mennék a bejegyzés tervezett tárgyától, leszögezném, hogy Bussay László nem a könnyűre hangolt szürkebarátok elkészítésén munkálkodott. Határozottan emlékszem, hogy két évvel ezelőtt egy házibuliba cipeltem el magammal egy palackot a tízesből, és bár a körülményeknek és az elfogyasztott rövideknek köszönhetően nem emlékszem minden paraméterére, de hogy súlyos volt és zseniális, ahhoz kétség sem fér. Az aktuális évjárat az előzmények nyomdokain haladt tovább, bizonyítva, hogy nem célszerű visszakézből elutasítani a fajtát, még akkor sem, ha az analitika az ingerküszöböt megütően szélsőséges.

Néhány fiatal etyeki borász fejéből pattant ki az ötlet, hogy érdemes lenne időnként egy-egy tematikus kóstolóra összeülniük, a helyi közösség építése és a kóstolási tapasztalatok gyarapítása érdekében. Az első alkalomra július közepén került sor és a szervezők meghívtak még a körbe néhány „külsős” borkedvelő ismerőst is, így kerültem én is Etyekre. A borokkal kapcsolatban annyi kikötés volt, hogy rajnai rizlingeket kóstolunk - amennyire lehet, főleg németeket -, de nem volt kötelezően leszűkítve a kör, mindenki hozta, amit akart. Végül a meghívottak jó része nem tudott eljönni, így hatan gyűltünk össze az EtyekM lakásétterem hangulatos teraszán, tizenhat (plusz egy) palack borral.

A Kerkaborum Bussay László, Heimann Zoltán és Sz. Kis László közös borászati vállalkozása. Az ültetvények - 80% furmint, 20% hárslevelű - az ország nyugati szélén, a horvát és a szlovén határ közelében helyezkednek el, 5 hektáron, a Mura folyóra néző Vörcsöki-hegy déli lejtőjén. A birtok a domb alatt kanyargó Kerka-patakról kapta a nevét.

Általában nem igazán nagy kedvencem az olaszrizling. Nem rajongok különösebben a primer zamataiért, vannak sokkal gazdagabban aromás fajták. Ugyanakkor azt se érzem, hogy struktúra szempontjából igazán nagy bort adó fajta lenne, nem látom a tömör, mély,  precíz, acélosan beleköthetetlen „szerkezeti borok” képviselőit sem.  Ritkán ideális a savszerkezet, ha érett az alapanyag, akkor sokszor laposak, leülősek a savak, ha meg nem elég érett, akkor vékony és nem igazán tartalmas a bor. Persze vannak remek tételek, illetve leginkább még  gyerekcipőben jár a tudás a fajtában rejlő lehetőségekről. Én mindenestre azok táborát erősítem, akik szerint jelenleg a tokaji furmint előrébb áll a száraz fehérek „világranglistáján” , mint általában az olaszrizling.