Néhány héttel ezelőtt érkezett a lehetőség, hogy a BorBázis Borkereskedés zöldkampányának jóvoltából megkóstolhassunk egymás mellett három zöldveltelinit, ezzel támogatva a kereskedő és az Ihatóbb Magyarország közös kampányát a környezettudatos szeszhulladék-kezeléssel kapcsolatban. A sor kétharmados sikert mutatott, erről számolunk be most, alább.

Több szempontból is támadható döntést hoztam, amikor múlthét szombaton leemeltem Gálék tizenkilences olaszrizlingjét az egyik nagybolt italosztályának polcáról. Egyrészről feltételezhető, hogy közvetlenül a pincénél már a kétezer-húszas évjárat fut, amely frissességéből fakadóan szebb arcát mutathatja, mint a bizonytalanul hosszú ideje hiperkörülmények között nevelkedett elődje, másrészt az a reduktív iskola, amelyben Gálék jellemzően utazni szoktak, körülményfüggetlenül élményszerűbb a tárgyévet követő háromszázhatvanöt napban, mint azután.

Nagy baj viszont mégsem történt: ez az olaszrizling bizony még így is áll, mint a cövek. És a neveltetésén belül éppen olyan, amilyennek lennie kell: friss és ropogós, igazi tavaszi bor, bár az érzékszervi benyomásaim alapján meg vagyok győződve arról, hogy tulajdonképpen bármilyen más fajtából is elkészülhetett volna.

Szeretem, amikor egy spontán elhatározásból és kíváncsiságból választott bor végül elismerő bólogatást vagy önfeledt mosolyt vált ki. Ez a mai bor ilyen. Elvárások teljesítéséről vagy túlszárnyalásáról azért nem lehet szó, mert fogalmam sem volt, hogy mit várjak ettől a bortól. Életemben talán háromszor kóstoltam ezt megelőzően generosát, ezek közül kettő egy könnyű, tartályos erjesztésű, érlelésű ropogós borocska volt, a harmadik meg egy feltehetően későn szüretelt alapanyagból készült - tudatosan vagy szerencsésen, mindenesetre jól eltalált - chardonnay-epigon. Szóval nem igazán tudtam, hogy mire számíthatok ettől a Frittmann bortól, de tettem vele egy próbát.

Gálék szigetcsépi tevékenységét már évek óta igyekszem a helyén kezelve méltatni, tősgyökeres dél-pestiként ugyanis kézenfekvő lokálpatriotizmus a Kunság közelebbi felének borpróbálkozásait rendszeresen tesztelni és fogyasztani. Mindezt lassan már tíz éve teszem rendületlenül, rendre hasonló tapasztalatokkal. Bár a Kunság sosem lesz a világ borkoordináta-rendszerének origója, a mennyiségi igények minőségi kielégítése mégis okot ad az örömre és az elismerésre. A Gál-család esetében pedig éppen valami ilyesmiről van szó.

Azt nem tudom, hogy az utóbbi időszak krízisszerű körülményei mennyire viselték meg az alapvetően visszatérő fogyasztók lokális beszerzésére építő borászatot, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet mostanában arrafelé, ezért szombaton autóba ültem, és beszereztem néhány tételt az aktuálisak közül. Közöttük az ország egyik első újborát. Meg is kóstoltam őket azon hidegében, és mivel kifejezetten tetszettek, nem esett nehezemre röviden beszámolni is róluk.

Kicsit talán megkésve jelentkezem ezzel a magyar rosé-körképpel, méghozzá annak is az első részével (bár a másodikban a többnyire hordóval is megküldött, komolyabb és feltehetően nem egynyári tételek szerepelnek majd), de egyrészt jó munkához idő kellett, másrészt meg bízzunk benne, hogy lesz még idén is bőven alkalom és lehetőség rosét szürcsölgetni, mielőtt beköszönt a zordabb, hidegebb idő, hogy más, kellemetlenebb tényezők fennforgásáról ne is beszéljek.
Természetesen a bőség zavarában lehetetlen vállalkozás átfogó képet adni a magyar választékról, hiszen annyi pince készít már rosét, sokan egy évjáratban akár többfélét is, de azért egy szűk keresztmetszetet talán sikerült kialakítani a nyár során. A hazai mezőny nagy része még mindig felejthető tucatbor, de úgy tűnik, hogy néhányan itthon is igyekeznek komolyabban venni a műfajt, és ennek jegyében valamilyen borként is értelmezhető anyagot a palackba zárni, én pedig igyekeztem inkább ezekből szelektálni.
Igyekeztem a válogatás során akár a idei/korábbi évjáratok, akár az adott pincébe vetett bizalom alapján gondosan válogatni. Került a sorba évek óta kiegyensúlyozottan teljesítő, megbízható rosé (pl. Konyári,  Pannonhalmi Apátsági Pincészet, Sauska), újabban felfedezett trónkövetelő vagy kedvenc (Hoop Wines, Pátzay, Ruppert), illetve előzetes tapasztalatok hiányában fekete ló is (Böjt, Hangyál, Takler). Próbáltam a legtöbb rosé-releváns borvidékről legalább egy bort beemelni, azt azonban nem állítanám, hogy törekedtem a tökéletes kiegyensúlyozottságra ilyen téren (nem is sikerült, ugyanis a Balaton környékéről érkező borok tették ki végül a mezőny közel felét).

Mi jutott eszembe az Alföldről, még nem oly régen? Kb. ugyanaz, mint neked, ó nyájas olvasó. Homoki lőrék, tablettás borok, zörgős műanyagkannák, jövedéki csalás és társai. A hatalmas területen, a pest megyei Csepeltől le délre a szerb határig, keleten pedig a Tiszáig terpeszkedő Kunsági borvidék még ezen belül is műfajteremtő. Csengőd falu határában járunk, amely éppen csak kívül esik az aranyháromszögként elhíresült Soltvadkert, Kiskőrös és Kecel által határolt vidéken. Egyesek bizton állítják, a kis régió jómódúsága az elnevezés oka, mások szerint a Bermuda-háromszög sem tudna annyi szőkítésre váró fűtőolajat és jótékony kristálycukrot elnyelni, amennyi a kilencvenes években ide beáramlott. Nehéz helyzetben van az alföldi bor, ez nem is kérdés és az elmúlt húsz évben vajmi kevés történt, hogy reálisan értékelt helyét a fejekben újra elfoglalja. Hiába tömték ki a soltvadkerti Frittmann Jánost (2007), majd a csepeli Gálné Dignisz Évát (2013) a naftalinszagú „Év Bortermelője” díjjal, ez maximum csak rajtuk segített, az alföldi bor kereke tovább pörög a homokban. Pedig nagy tévúton jár az, aki szerint az Alföldön csak az alapszükségletet lehet kielégíteni. De a megoldás létezik, egyúttal kézenfekvő is: nem a homoktenger, hanem tán a gazda akarata és képessége a nyitja. Csengődnél messzebbre sem kell menni, ahol Köpcös félreeső tanyája az alföldi bortenger váratlan szingularitása. Nem élvez ez semmiben sem kiváltságos előnyöket, mert a puszta ugyanúgy kegyetlen itt is, mint máshol. De míg sokan egyhelyben állnak, itt az alkotó energia kitörni látszik és egyszerre számlálatlan dimenzióban mozog…

A Frittmann Borászatot aligha kell bemutatni, nyugodtan mondhatjuk, hogy egyrészt a borfogyasztó közönség szélesebb rétegeiben is ismert pincéről van szó, másrészt pedig a Kunság, de nagyobb területre kitekintve, az egész Alföld talán legnevesebb borászatáról, nem véletlenül, hiszen róluk még a Bëlga is megemlékezett a "Boros" című számban. A Frittmann János és Frittmann István testvérpár által fémjelzett pincészet székhelye Soltvadkerten található, 45 hektár saját területtel rendelkeznek és további 70 hektárról vásárolnak fel szőlőt. Számos fehér és kék szőlőfajtával foglalkoznak, a szortiment is nagyon széles: a gyöngyözőbortól a palackos erjesztésű pezsgőig, a könnyed fehérektől és rosén át a testesebb vörösborokig terjed.

A generosa egy magyar nemesítésű szőlőfajta, Bíró Károly (bár Hajdú Edit nevét is olvastam, hol nemesítőként, hol a fajta felszaporítójaként) az ezerjó és a piros tramini keresztezésével hozta létre 1951-ben. A nemesítés célja egy illatosabb, könnyebben termeszthető ezerjó-alternatíva létrehozása volt. A generosa viszonylag ellenálló fajta, kevés zöldmunkát igényel, bőtermő, cudarabb években is kiegyenlített borminőséget képes adni. Frittmannék 2004-ben telepítettek két hektárt a fajtából, először a 2011-es évjárat borát hozták kereskedelmi forgalomba, egyedi, feltűnő címkével. Az Alföld-hét jegyében én a 2015-ös kiadást kóstoltam meg.

Kozmetikázhatatlan tény, hogy az Alföld a múlt zavaros huszonhat éve alatt sem tudott az újmagyar borrevolúció bizonytalan alapokra épült várának ékes bástyájává lenni. A szerteágazó indokrendszer visszafejtése helyett inkább tapasztalati alapokon osztom meg a tényt, miszerint műértő körökben az Alföld-hátrány nem fikció, sokkal inkább létező sztereotípia, amely rendszerint a homoki borok előzetes megmagyarázkodását, mentegetését eredményezi. Miképpen a legtöbb előítélet-rendszer, nyilván ez is alapul bizonyos valóság-tényeken, de számtalan termelő és sok, sőt, egyre több bor mutatja, hogy a homoki bortermelés sem fekete-fehér. Bár nem vagyok tudományos alapokon elhelyezkedő szakértője a borvidék-témának, az "Alföld"-fogalom kapcsán elsősorban a mennyiségi szemlélet, az oxigénmentes körülmények között, irányított módon érő-erjedő könnyű fehérborok és rozék kerülnek a mindenféle képzeletbeli tekintetek elé, melyek jobb esetben képesek ügyesen, hovatovább szórakoztatóan kiszolgálni az honi-magyar folyóigényeket. Egy-egy vörös kivétellel. Inkább kérdés, mintsem állítás, miszerint akad-e kiút a jelen homoki borainak korlátaiból, vagy a borvidéki adottságokból felhúzott üvegplafon átüthetetlen. Mi mindenesetre – mintegy összcsapatilag – arra vállalkoztunk, hogy egy hétig figyelemközéppontba tereljük az Alföld-témát, ezzel adva teret azoknak a boroknak és termelőknek, melyekről egyébként sokszor méltatlanul, hovatovább indokolatlanul hallgat a szak- és szakbarbár-sajtó.

 ....és végül (talán) az utolsó részlet következzék:

   Régóta készülök írni egy olyan borász borairól, akit méltatlanul, de mégis érthetően viszonylag kevesen ismernek hazánkban borissza berkekben. Méltatlanul, mert az általam ismert alföldi vörösborok közül messze a legjobbakat készíti, ugyanakkor érthetően, mert borainak születési helye, Tiszakürt, valljuk be, nem egy frekventált helye hazánknak. Ráadásul (tudtommal) semmiféle marketingtevékenység nem próbálja felhívni a figyelmet a kis tiszazugi pincére.

A blog indulása óta, szégyen-gyalázat, de nem írtam még alföldi borról, pedig alföldi ember volnék. Ritkán szoktam keresni ezeket a borokat, nagyképűség ide-oda, általában ha megnyitok egy palack bort, akkor az azért történik, mert izgalmakra és élményekre vágyom.

Pedig ez öreg hiba! Sok bonyolultabb szétszálazásra váró bor között, nagyon feldobó élmény tud lenni egy mindenféle sallangoktól mentes, egyszerűbb, alacsony alkoholtartalmú bor, ami nem akarja rám erőltetni az egyéniségét, hanem csak itatni magát. Bár általában nem nyújtanak kiemelkedő értékeket, de mentesek azon tényezőktől is, melyek gátolják a könnyen fogyaszthatóságot, és amelyeket olykor kénytelenek vagyunk nagyobb boroknál kissé "elnézni" az egyéb értékek jelenléte végett.

A következő borral már találkoztam szülővárosom idei borfesztiválján, és meglátásom szerint egy igen jó alföldi fehérbor.