Itt a november, itt az újborok főszezonja. Az első 2022-es borok ugyan már kora ősszel megjelentek a polcon, de a műfaj komolyabban vehető példányai inkább november környékén kerülnek forgalomba. A hétvégén én is belekóstoltam az idei kínálatba, a mai és a holnapi írások ezekről a friss élményekről szólnak majd. Ma a Pannonhalmi Főapátság St. Martinus névre keresztelt újborának aktuális évjárata lesz a téma.

Az utóbbi két év végére mindig jutott valamilyen nagyobb új-zélandi boros poszt, az idei sem lesz kivétel. Az elmúlt pár évben összegyűlt itthon egy csokorra való 2016-os új-zélandi pinot noir, Central Otago, Marlborough és Wairarapa borvidékekről. Az egy évvel ezelőtt tartott Burgundia - Új-Zéland kóstoló alapján úgy sejtettem, hogy a borok most remek formában lehetnek, és ahogy az őszi napok hűvösebbre fordultak, eljött az idő a kóstolásra. Terjedelmi okokból több részletben, borvidékenkénti bontásban fogyott el a sor, de kézenfekvő volt összefogni a jegyzeteket.

Februárban írtam már a három tokaji pincészet - Homoky Dorka, TR Művek, Zsirai Pincészet - által jegyzett Zsendülés-ről, ami tekinthető egyrészt egyfajta laza közösségének és eseménysorozatnak egyaránt. Februárban Budapesten indult az idei Zsendülés kóstolók sora, majd a kellemesebb idő beköszöntével a Tokaji borvidékre költöztek a rendezvények. Novemberben újra Budapesten lehetett találkozni a három borászattal és boraikkal, a Lumen Kávézóban.

(Homoky Dorka, Zsirai Kata és a TR Művek: Uliczki Dénes, Kada Anikó és Szamosujvári Pál egy korábbi rendezvényen - a fotót a Zsendülés instagram oldaláról kölcsönöztem)

Tar Ferenc a Carpe Diem működése alatt a külföldi szortimentből rendezett kóstolók mellett több alkalommal meghívott magyar borászokat is a borbárba, akik az aktuális boraik mellett gyakran régi, már nem elérhető tételekkel is kényeztették a közönséget. A kóstolók azóta átkerültek az N28-ba, de a tervek szerint a hagyomány megmarad: magyar borászokkal közösen is lesznek FineWines borestek. Az első ilyen alkalommal Szentesi József volt a díszvendég, bár tulajdonképpen hazai pályán mutatkozott be, hiszen az N28 részben éppen az ő nevéhez fűződik.

Szentesi Józsefről, küldetéséről, a pincéről és a régi magyar fajtákról többször írtunk már a blogon, most csak az este kóstolt borokról fogok írni, már csak terjedelmi okokból is. Nem kevesebb, mint 15 Szentesi tétel került ugyanis elénk az este folyamán, valószínűleg ez volt a leghosszabban elnyúló kóstoló az N28-as kóstolók sorában. Többségében az éppen forgalomban kapható vagy mostanában forgalomba kerülő tételek adták a terjedelmes sor gerincét, de a két házigazdának köszönhetően néhány régi palack is előkerült a pincék mélyéről. A vörösborokra fókuszáltunk, a borász szerint az eredetileg kiválasztott 10 fehér és 10 kék szőlőfajta közül is az utóbbiak borai aratnak nagyobb sikert (időközben két fehér fajta, a fehér balafánt és a kolontár ki is esett a választékból).

Tavaly tavasszal írtam a Gilberries & Wine nevű kis családi borászatról és két borukról, szerettem is mindkettőt. Gilbert Balázs és Lili a 2020-as évjáratú Woodoo Love-ból küldött is egy palackkal, de mivel a közös kóstolást sokáig nem tudtuk nyélbe ütni, a palack ungert borhűtőjében hánykolódott a kedvező alkalomra várva. Az ősz során végül sikerült összehozni a találkozót, a bor is elfogyott, ezúttal viszont a jegyzetek ragadtak be néhány hétig a fiókba. Most pótolom az elmaradást.

A neves osztrák borászokról szóló sorozat kivételesen két szereplős résszel bővül, kvázi egy borpárbajjal. Ezúttal ugyanis két olyan borászatról lesz szól akik kizárólag vagy majdnem kizárólag egy szőlőfajtával foglalkoznak, ez pedig a zöldveltelini.

Vannak olyan ikonikus borok - elsősorban vörösek -, amelyek kiemelkedő minőséget és stabilitást képviselnek és az évek során szinte már önálló márkanévvé váltak. Ahogy sok más bortermelő országban, úgy Magyarországon is kialakult egy ilyen elit mezőny, az utóbbi bő 20 évben több borvidék is kitermelte a maga állócsillagait. A villányi nagyágyúkkal kezdődött minden, majd utánuk Eger, Szekszárd, Dél-Balaton következett, és egészen biztos, hogy a Heimann Barbárnak bérelt helye van ezek között a nagy vörösek között. A mai írás a pince csúcsboráról fog szólni, több évjárat tükrében.
A Heimann család és a Bortársaság Borsuli ugyanis nem akármilyen kóstolót hirdetett meg november elejére, nem csoda, hogy az esemény villámgyorsan teltházas lett. A terjedelmes várólistán sorakozók szomjának enyhítésére megszervezték az ismétlést is, ezek a helyek is hamar beteltek. Heimannék a Barbárból hoztak magukkal egy vertikális sort, ami már önmagában különleges élményt vetített előre, de ezt még megfejelték azzal, hogy a régebbi évjáratok egy része magnum palackos kiszerelésben állt csatasorba. Egyben itt debütált a Barbár legújabb, 2019-es évjárata is, amit a birtokon egy Márton-napi borvacsorán mutatnak be. Az első kóstoló alkalmával Heimann Ágnes és ifj. Heimann Zoltán kísérte el a borokat a Borsuliba.

A legutóbbi nagy Heymann-Löwenstein parádé után újabb izgalmas riesling-es pince került a rivaldafénybe a legutóbbi FineWines.hu kóstoló, amelynek apropója, egy dupla évjáratbemutató, vagy ha úgy tetszik, évjárat-párbaj volt. 2018 és 2019 egyaránt kiváló évjáratnak lett kikiáltva Németországban, egyesek utóbbit egyenesen az évszázad legjobbjaként is emlegetik. A pfalz-i Weingut Georg Mosbacher 6+6 borának tükrében vizsgáltuk meg, hogy is néznek ki a két évjárat azonos dűlőkből származó borai egymás mellett.

Szilágyi László és a Gizella Pince neve először a Szil-völgy dűlővel fonódott össze elválaszthatatlanul, köszönhetően a több éves munkának, amelynek során az elvadult terület újjászületett és megjelentek róla az első referencia-borok a Gizella Pince égisze alatt. Mégis úgy alakult, hogy a pincészet talán legstabilabb támasza a tarcali Barát dűlő  lett. Amíg ugyanis a Szil-völgy terméséből az utóbbi években nem készült dűlős bor, a Barát Hárslevelű évek óta kiegyensúlyozottan teljesít. 2011 óta - 2020 kivételével - mindig elkészült ez a dűlős bor, az utóbbi években ráadásul számos hazai és nemzetközi elismeréshez is juttatta a borászatot. Most pedig mérföldkőhöz jutott a Gizella Pince és a Barát dűlő közös története, elkészült ugyanis az első Monopole tétel. Mára ugyanis a közel 5 hektáros dűlő minden parcellája a pincéhez tartozik, ami azt jelenti, hogy kizárólag a Gizella Pince tud forgalomba hozni tokaji bort innen, ezt jelzi a 2021-es tétel címkéjén megjelenő "Monopole" felirat.

Ausztriában folytatjuk a dűlőpárok sorozatot, a szomszédos ország legfontosabb fehér szőlő fajtájával, a zöldveltelinivel, egy korábban csodagyereknek titulált borásszal, Markus Huber-rel és természetesen a borvidékkel, ahol tevékenykedik: Traisental-lal. Két, egymással szomszédos falvakban található Erste Lage dűlős zöldveltelini mérkőzik meg egymással, a 2018-as évjáratból.

Amikor legutóbb a Bortársaság Borsuli "Borász a házban" eseménysorozatának keretében kóstoltam Oremus borokat, még 2016-ot írtunk és Bacsó András, valamint Ujfalussy Szabolcs képviselte a legendás tokaji pincészetet. Azóta eltelt hat és fél év, Bacsó András időközben nyugdíjba vonult, Ujfalussy Szabolcs jelenleg a Disznókő csapatát erősíti, az Oremus birtokot pedig új vezetőség irányítja. Bacsó András annak idején egy személyben volt birtokigazgató és főborász, távozásával a két pozíciót elválasztották egymástól. Ügyvezető igazgatóvá Kindl Róbertet nevezték ki, a borász pedig ifj. Bacsó András lett, aki már évek óta a pincénél dolgozott édesapja mellett. Az októberi Oremus boresten ő képviselte az Oremus-t, és mesélt generációváltásról, borstílusokról, portfólióról, szőlészeti kísérletekről.

Az őszi napok folyásának lassulásával nem túlzottan költséghatékony nosztalgiázásra adtam a fejemet: tekintettel arra, hogy a villányi Sauskákat egy bő évtizeddel korábban kifejezetten érdekesnek és kedvemre valónak tartottam, beszereztem néhány palackot a pincekínálat magasabb részére sorolt házasításaikból, hogy az időutazáson túl utánajárhassak annak is, merre tart a borvidék egyik legmodernebb pincéje.

A hetes sorszámmal rendelkező, siklósi területekről származó alapanyagból készülő bordeaux-i házasítás az emlékeimben a műfaj professzionális megtestesülésének mintapéldájaként élt, és a tizennyolcas évjárat megkóstolása sok-sok év kihagyás után is ezt a képet erősítette meg bennem. Azzal a különbséggel, hogy a hozzá társuló lelkesedésfaktorom jelentősen elhalványulni látszik.

Tavaly októberben, közel napra pontosan egy éve írtam először Szokolai Máté kis tállyai birtokáról, a Chateau Mate-ról. Az egyébként borkereskedelemmel is foglalkozó Szokolai Máté magasan árazott palackjai alaposan meghökkentették a hazai boros életet közelebbről figyelemmel követő közönséget, ahogy Magyarországon az sem mindennapos, hogy egy ilyen kicsi induló pincészet Jancis Robinson-hoz kötött pontszámokkal és értékelésekkel reklámozza magát.
Idén ősszel is meghívást kaptam egy Chateau Mate kóstolóra, amelynek ismét a Solid Borbár adott otthont. Ezúttal a borászat "Nature" fantázianévre keresztelt boraival ismerkedtünk meg, amelyek egészen más stílusban készülnek, mint a fő csapásirányt jelentő, hashtag-gel és számokkal jelzett tételek.

Itt az idei negyedik külföldi egyveleg is. Meglehetősen sok új-zélandi sauvignon blanc szerepel az aktuális válogatásban, a vörösborok közül pedig Burgenland vezet most, de akad itt angol pezsgő, portugál rosé, montenegrói vörös és sok minden más is.

A hétfőn megírt 2016-os szamorodnik előtt nyílt egy másik nagyon érdekesnek ígérkező sor is: az egyik kóstolótársunk 2009-es Szepsy furmintokat hozott magával. Régóta nem kóstoltam már érett Szepsy száraz borokat, 10 évnél idősebbeket pláne nem, arra pedig különösen ritkán nyílik alkalom, hogy egy régi évjáratból több dűlős tételt is megvizsgálhassunk egymás mellett. Nem csoda, hogy mindannyian izgatottan vártuk, mit mutatnak ezek a borok 13 évvel a szüret után. Már a bontás utáni pillanatok is örömre adtak okot: a dugók gond nélkül, egy darabban hagyták el a palackok nyakát, a TCA sem rontotta el bulit, de az igazi próba még előttünk volt.

A Vylyan Pincészet a közelmúltban új borcsaládot indított útnak "Variációk" gyűjtőnévvel, amelyet különféle kísérleti tételek, stílusgyakorlatok alkotnak. A 2020-as rosé-ról korábban itt írtam, ennek azóta már forgalomba került a 2021-es utódja is. A rosé-n kívül egy syrah és egy cabernet franc duó is helyet kapott ebben az új sorozatban, valamint a szimplán Vörös Variáció névre hallgató házasítás, amely a mai poszt főszereplője lesz. A bor alapanyagát amfórákban, és lélegző edényekben érlelt kékfrankos, csókaszőlő, syrah, valamint a Dobogó dűlőről szüretelt cabernet franc-t adja, majd a kész bort még acéltartályban érlelték. A cél a hordó mellőzésével a fajták egyedi aromatikájának, karakterének megőrzése volt.

A Carpe Diem borbár bezárásával nem szűntek meg a FineWines.hu kóstolói, csak a helyszín változott. Az őszi-téli szezonban az N28 ad otthont az eseményeknek, a múlt héten egy izgalmas rajnai rizlinges téma volt soron, Mosel egyik legjobb pincészetének boraival.
A Weingut Heymann-Löwenstein 1980-ban került megalapításra, de a Löwenstein család már 500 éve borászkodik Winningen településen. Reinhard Löwenstein és Cornelia Heymann-Löwenstein épp mostanában adták át a stafétabotot lányuknak, Sarah-nak, aki a borászfamília 14. generációját képviseli. A borászat 15 hektárnyi ültetvénnyel rendelkezik (98% riesling, 2% pinot noir), a szőlősorok a Winningen és Hatzenport települések feletti meredek hegyoldalakon kialakított teraszokon teremnek. A dűlőkön 7 különböző palavariáció található, a borok stílusát, minőségét döntően meghatározza a dűlők fekvése és a talaj. A száraz riesling-ek mellett palackos erjesztésű pezsgő, édesborok és a pinot noir-ból készült vörösbor alkotják a portfóliót. A borok saját élesztővel erjednek, a szőlőt ökológiai módon művelik.
A 2020-as évjárat az utolsó, amit még teljes egészében Reinhard Löwenstein készített. Egyben ez az első évjárat, amely teljes szélességében megjelent egy FineWines-os kóstolón, sőt, néhány régebbi tétellel ki is egészült a sor.