Az őszi napok folyásának lassulásával nem túlzottan költséghatékony nosztalgiázásra adtam a fejemet: tekintettel arra, hogy a villányi Sauskákat egy bő évtizeddel korábban kifejezetten érdekesnek és kedvemre valónak tartottam, beszereztem néhány palackot a pincekínálat magasabb részére sorolt házasításaikból, hogy az időutazáson túl utánajárhassak annak is, merre tart a borvidék egyik legmodernebb pincéje.

A hetes sorszámmal rendelkező, siklósi területekről származó alapanyagból készülő bordeaux-i házasítás az emlékeimben a műfaj professzionális megtestesülésének mintapéldájaként élt, és a tizennyolcas évjárat megkóstolása sok-sok év kihagyás után is ezt a képet erősítette meg bennem. Azzal a különbséggel, hogy a hozzá társuló lelkesedésfaktorom jelentősen elhalványulni látszik.

Pedig a friss évjárat szinte hibamentesen hozza azt dinamikusabb, nagyobb szesze és teste ellenére is jól iható karaktert, amelynek okán a bor méretesebb dimenziói ellenére is már-már friss, de legalábbis élvezhető marad. Illatban és ízben is hibátlanra faragták: töményen piros gyümölcsös, de nem hajlik lekvárba, intenzíven hordós, de még nem úgy, hogy elfedje szőlő-eredetét. Szájban a nagyobb test mellett meglepően friss savak is feltűnnek, a tizennégyes szesz pedig szinte teljesen észrevétlen marad. Nagy, de nem tömít el.

Hibái nincsenek, de sajnos túl sok izgalmat és egyediséget sem találtam benne. Ügyesen kifizeti a professzionalizmus árát a karakternélküliséggel, és azt gondolom, hogy ez sokaknak lesz sokkal kevésbé terhére, mint nekem. Értettem, de nem kifejezetten szerettem. 6 pont. (9750 Ft, Bortársaság)