A Carpe Diem borbár bezárásával nem szűntek meg a FineWines.hu kóstolói, csak a helyszín változott. Az őszi-téli szezonban az N28 ad otthont az eseményeknek, a múlt héten egy izgalmas rajnai rizlinges téma volt soron, Mosel egyik legjobb pincészetének boraival.
A Weingut Heymann-Löwenstein 1980-ban került megalapításra, de a Löwenstein család már 500 éve borászkodik Winningen településen. Reinhard Löwenstein és Cornelia Heymann-Löwenstein épp mostanában adták át a stafétabotot lányuknak, Sarah-nak, aki a borászfamília 14. generációját képviseli. A borászat 15 hektárnyi ültetvénnyel rendelkezik (98% riesling, 2% pinot noir), a szőlősorok a Winningen és Hatzenport települések feletti meredek hegyoldalakon kialakított teraszokon teremnek. A dűlőkön 7 különböző palavariáció található, a borok stílusát, minőségét döntően meghatározza a dűlők fekvése és a talaj. A száraz riesling-ek mellett palackos erjesztésű pezsgő, édesborok és a pinot noir-ból készült vörösbor alkotják a portfóliót. A borok saját élesztővel erjednek, a szőlőt ökológiai módon művelik.
A 2020-as évjárat az utolsó, amit még teljes egészében Reinhard Löwenstein készített. Egyben ez az első évjárat, amely teljes szélességében megjelent egy FineWines-os kóstolón, sőt, néhány régebbi tétellel ki is egészült a sor.

A Bott Pince Exczellencziás névre hallgató birtokcsúcsborának megjelenése mindig nagy esemény a Bodó házaspár életében, hiszen csak a legjobb évjáratokban készül el, és mindössze pár száz palackot töltenek le belőle, ez a mennyiség pedig gyakorlatilag azonnal gazdára is lel. Bodóék elképzelése szerint a pince birtokborának kell a legkiválóbbnak lennie, ha ezen keresztül akarják megfogalmazni, hogy is képzelik ők el a száraz tokaji bort. Az is meglepő lehet, hogy az Exczellencziás fajta- és dűlőösszetétele közel sem állandó. Kezdetben mindig a Csontos furmintja adta az alapanyagot, de azóta nagyobb a változatosság. A 2019-es bor történetesen a Határi dűlő furmintjából készült.
A frissen forgalomba hozott 2019-es Excellencziást egy amolyan pop-up jellegű eseményen lehetett megkóstolni és megvásárolni, a Szűcs Ferenc (Szűcs Pincészet) és Czinege Tamás neve által fémjelzett Figi és Lipikében, ahol természetesen Bodó Judit és Bodó József személyesen is megjelent.

Toszkána legfontosabb szőlőfajtáját, a sangiovese-t az 1970-es évek óta házasítják francia szőlőfajtákkal, Antinori-ék Tignanello-ja volt az úttörő. A trend gyorsan elterjedt, ma már a legtöbb borászat készít sangiovese-ből és francia fajtákból álló házasításokat. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy a módszer szelidíti, befogadhatóbbá teszi, vagy kiheréli a sangiovese-t. Mindenesetre a szupertoszkán műfaj számos ikonbort kitermelt magából, a sangiovese és a francia fajták vegyítése pedig nem csupán a csúcsborok, hanem a szortiment minden szintjén bevált receptté vált. Innentől kezdve túlzás is minden ilyen jellegű házasítást szupertoszkánnak nevezni, hiszen már a belépő borok között is találunk bőven ilyen összetételű tételeket.

A dűlőpárok sorozatot Németországban folytatjuk, természetesen rajnai rizlingekkel. A német termelők előszeretettel készítenek dűlőszelektált riesling-eket, a termőhelyek klasszifikációja is nagy presztízzsel bír. Szinte bármelyik német borvidéket választhattam volna, végül Pfalz és egyik legjobb termelője, Georg Mosbacher két 2019-es évjáratú bora került egymás mellé.

Tíz évvel ezelőtt még aligha gondoltuk volna, hogy szekszárdi malbec-ekről lehet majd értekezni, de úgy tűnik, hogy a szekszárdi borászok - amellett, hogy a fókusz a kadarka, kékfrankos, bikavér hármason van - szívesen és sikeresen kísérleteznek a klasszikus világfajtákhoz képest kevésbé elterjedt nemzetközi szőlőfajtákkal, így a malbec-kel is. Nem Szekszárd az egyetlen borvidék, ahol megpróbálkoztak a fajtával, találunk erre példát a Balaton déli partján (Konyári), Zalában (Cezar Pincészet), Villányban (Bock), vagy Sopronban (Pfneiszl, Steigler) is. Szekszárdon talán a Mészáros Borház kezdett vele elsőként foglalkozni, a honlap szerint ők 2007-ben telepítettek a fajtából és először 2011-ben szüreteltek. Úgy tűnik, a malbec jól érzi magát a borvidéken, azóta a Bodri Pincészet és a Vesztergombi Pincészet is ültetett malbec-et és ők is palackoznak önálló tételt a fajtából.

A hétvégén Bodriék és Mészárosék malbec-jének aktuális évjáratát kóstoltam meg, és a maga kategóriájában szerintem mindkét bor jól teljesít.

A hőhullámokkal tarkított nyár után hirtelen beköszöntött az ősz, megérkeztek a hűvös, esős napok. Előkerültek "raktárból" a vörösborok. Három komolyabb syrah/shiraz sorakozott fel nemrég. Mindegyik bor a 2016-os évjáratból készült, hazánkat az Ikon Fekete Tulipán névre keresztelt tétele képviselte, "játszótársai" a Planeta Maroccoli-ja Szicília Menfi DOC körzetéből és a Casa Rojo Minami névre keresztelt, Jumilla-ból származó tétele.

Csehországba általában sörözni járnak az emberek, nem borozni, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi időben a borkultúra is egyre inkább erőre kap. Nem vagyok szabályt erősítő kivétel: két kéz valószínűleg elég hozzá, hogy megszámoljam, hány cseh bort kóstoltam életemben, az elfogyasztott cseh sörök listázása összehasonlíthatatlanul nagyobb feladat lenne. Az is pusztán a véletlennek köszönhető, hogy ez a mai cikk elkészülhetett. Történt ugyanis, hogy július végén egy brno-i kirándulás során a hirtelen lezúduló zivatar elől az utca túloldalán található kávézóba menekültünk és kifogtuk azon kevés helyek egyikét, ahol nem tartottak sört. Bort viszont igen, és ha már így hozta a sors, egy fehér és egy vörös tételt megkóstoltunk, a páros pedig pont passzolt a sorozat témájához.

A Kislaki (Bormanufaktúra) Matacs Chardonnay-jának aktuális, 2021-es évjáratáról már születtek a magyar online borsajtóban nagyon kedvező értékelések, és nincs mit tenni, most én is beállok a sorba. Bevallom, az utóbbi néhány évben több vörösbort kóstoltam Légli Gézától, mint fehéret, de lehet, hogy ezek után utóbbiakra is jobban odafigyelek, mert ez a bor bizony nagyon betalált, ráadásul az ára is igen kedvező. A bevezetőre nem is pazarolnám tovább a szavakat, nézzük meg közelebbről a bort.

Íme az aktuális magyar egyveleg, ami nagyrészt a nyár folyamán kóstolt/fogyasztott, külön posztban meg nem írt magyar borokat foglalja magába. Ennek megfelelően a fehérborok vannak túlsúlyban, az átlagnál több a rosé, kevesebb a vörös, és egy pár buborékos és édes bor teszi teljessé a képet.

A Budai Várnegyed és Budavári Palota az elmúlt évek során számos változáson ment és megy keresztül, de a Budapest Borfesztivál szeptemberben ugyanúgy megtölti borkedvelőkkel a palota udvarait, mint korábban. 2020-ban kihagytam a járvány miatt kivételesen csökkentett üzemmódban megrendezett fesztivált, de tavaly ismét ott voltam. Régebben több napon keresztül is pohárral a kézben róttam a köröket és kóstolgattam a legnagyobb fővárosi boros eseményen, de ahogy teltek az évek, alábbhagyott a lendület és a kíváncsiság. Így az utóbbi években egy napot szánok a fesztiválra, lehetőleg a kevésbé népszerű csütörtököt vagy a vasárnapot, optimális esetben kora délutáni érkezéssel és kora esti távozással. Idén az időjárás és az egyéb programok eléggé leszűkítették a lehetőségeimet, így kivételesen a szombati napon látogattam ki az eseményre. Általában nem szoktam előre megtervezni a "programot", de ezúttal elég határozott elképzeléssel érkeztem, és ezt sikerült is tartani. Mint a címből is látszik, két külföldi ország - USA és Ausztria - és egy hazai borvidék boraira koncentráltam, hozzájuk csatlakozott bónuszként egy dél-francia borászat is.

Magyar sauvignon blanc sorokról többször is írtunk már a blog hasábjain, tavaly két részletben (1., 2.), előtte 2017-ben és 2016-ban, és olykor vegyes hazai-nemzetközi merítésre is sor került. Most itt egy újabb magyar válogatás. Ennek a kóstolónak is késő tavasszal vagy nyáron lett volna inkább az ideje, de talán így szeptember elején sem túl késő még friss sauvignon blanc-okat kortyolgatni. Hét borvidék nyolc bora került egymás mellé a sorba, Szekszárdtól Tokajig.

Az idei harmadik külföldi boros egyveleget az osztrák borok uralják, ide kerültek ugyanis a nyári ausztriai kiruccanások során kóstolt, külön írásban nem szereplő borok. A nagy melegnek köszönhetően inkább a fehérborok fogytak, de néhány vörösbor is szerepel a válogatásban, főleg olasz és spanyol tételek.

A provence-i rosé árával, presztízsével és stílusával külön kategória a rosé-k között. A rosé szerte a világon töretlen népszerűségnek örvend, és bár utánozni sokan próbálják a francia Riviéráról világhódító útra indult borokat, de az üldözőboly messze lemaradva követi az eredeti trendteremtőt. Az inspiráció hatása viszont kétségtelen, egyre többen próbálkoznak sápadtabb színű, elegáns, visszafogott rosé-k készítésével. Ez adta az ötletet a mai témához: provence-i rosé-k és kihívók a nagyvilágból. A fokozódó nemzetközi helyzet mellett biztosan nem lesz rendszer ebből a kóstolóból, de az idei nyár lezárására tökéletes volt.

Amióta az egyik barátom a nyarak nagy részét családostul Badacsonytördemicen tölti, kézenfekvő és állandó program lett a Skizobor, illetve Sike Balázs Pincéjének meglátogatása (2019, 2020, 2021). Idén kicsit nehezen sikerült beilleszteni a badacsonyi kört a naptárba, de jobb későn, mint soha, augusztus végére összejött. Igaz, csak egy délutánt sikerült a tanúhegyek környékén tölteni, de egy kis borozgatás a Nefelejcsben azért belefért. A korábbi Nefelejcs kisvendéglőbe költöztette át ugyanis tavaly nyáron Sike Balázs és Velényi Réka a Skizo vendéglátó részét, ahogy a saját házuk leválasztott részében létrehozott borozót szép lassan kinőtték. A vendéglő korábbi nevét a hagyományőrzés jegyében megtartották, de az épületbe új életet leheltek, a tulajdonosok igyekeznek egy közösségi teret is létrehozni, így gyakran kiállításoknak vagy egyéb programoknak is otthont adnak. A Skizo és Sike Balázs borokat hideg és - hétvégén - meleg ételek kísérik, a fontosabb alapanyagokat igyekeznek a környékről beszerezni, az egyes fogásokhoz természetesen borajánlás is jár. A kovászos kenyér a Búzalelke pékségből, az olívabogyó pedig az igaziolivától érkezik, én most ezeket, és az aktuális pohárdesszertet teszteltem a nagy melegben hűs kis oázisként ható árnyékos kertben. Természetesen borok is kerültek a poharakba, elsősorban a Sike Balázs borcsaládból válogattam.
 

Meghoztam a nyári borpárokat, az évszakhoz igazodva inkább könnyedebbre hangolt fehér- és vörösborokat hazai pályáról, Új-Zélandról, Dél-Amerikából és Ausztriából.

Úgy tűnik, lassan hagyomány lesz, hogy az utolsó augusztusi napok egyikén teszek egy gyors délutáni kört a Balatonfüredi Borheteken, legalábbis 2019, 2020 és 2021 után idén is így alakult. A nyári szezon végét jelző augusztus 20-án már túl voltunk, az időjárás kellemesre hűlt, a napot többnyire eltakarták a felhőt, de még ennek ellenére is meglepően sok ember gyűlt össze kedd este a Tagore-sétányon. Kora délután kezdtem és kora este fejeztem be a kóstolást és most inkább az ismert nevek tételei közül válogattunk. A terv az volt, hogy a kiszemelt pincészetektől 1 fehér és 1 vörös tételt nézünk meg, ezt néhány kivétellel sikerült is tartani.

Társaságban borozgatva kevésbé ment az elemezgetés és jegyzetelés, a vörösökbe ráadásul éppen csak belekortyoltam, így kevésbé átgondolt és összeszedett leírások, pontszámok születtek.

A dűlőpárok sorozatot az év hátralévő részében külföldi borokkal és termőhelyekkel folytatom. Talán meglepő módon Új-Zélandon kezdünk, a Blank Canvas borászat két pinot noir-jával.

A Blank Canvas Sophie Parker-Thomson (Master of Wine) és Matt Thomson 2013-ban alapított családi borászata. Több borvidéken - Marlborough, Hawke's Bay, Central Otago - dolgoznak együtt hosszú távú együttműködés keretében különböző szőlőtermesztőkkel és a vásárolt szőlőből készítik dűlőszelektált boraikat. Két borvidékről - Marlborough és Central Otago - is készítenek pinot noir-t, én most két marlborough-i bort kóstoltam meg.

Borkedvelő körökben viszonylag szélesebb körben ismert tény, hogy Bécs fontos bortermelő város, sőt, a világ legnagyobb bortermelő városa, már ami az egy településhez tartozó szőlőterületek nagyságát illeti. Aki több időt eltölt az osztrák fővárosban, jó eséllyel beleszalad egy helyi borba, vagy esetleg el is zarándokol Grinzing városrészbe, valamelyik bécsi Heuriger-be vagy Buschensachank-ba. Az már kevésbé közismert tény, hogy Ausztria második legnagyobb városa, Graz korábban szintén fontos bortermelő város volt. A Graz-hoz tartozó szőlőhegyeken dokumentáltan a 12. századtól folyt a szőlőtermesztés, amikor az Admonti Apátságnak adományozták az itteni földeket. Egy 1925-ös étlap szerint a Kehlberg-en nem kevesebb, mint 21 Buschenschank (borkimérő) várta a vendégeket. Nem is csoda, hogy a környéket Kleingrinzing-ként, kis Grinzing-ként ismerték. A következő évtizedekben azonban a szőlő- és borkultúra gyors hanyatlásnak indult, az utolsó szüretet 1967-ben tartották.

Mintegy 50 év elteltével Hannes Sabathi dél-stájer sztárborász igyekszik újjáéleszteni a Graz melletti Kehlberg dűlő szőlőtermesztési és borkészítési hagyományait és létrehozta a Falter Ego Grazer Stadtwein borcsaládot. Az évtizedek alatt elvadult területeket kitisztította és újratelepítette. Az ültetvények a Kehlberg déli kitettségű meredek lejtőin 420-520 méter magasságban helyezkednek el. A dolomit alapú agyagos talaj magas mésztartalmának köszönhetően szépen megmaradnak a savak, míg a város felől áramló melegebb légtömegek az aromák kialakulásának kedveznek. A borász szerint a helyi geológiai és a klimatikus adottságok a szőlőtermesztésnek ideális termőterületet eredményeznek, ráadásul hasonló dolomitos kőzet Hannes Sabathi szűkebb "hazájában", Südsteiermark-ban nem található.
Graz város borai a Falter Ego név alatt kerülnek forgalomba, a legtöbb bor Weststeiermark DAC eredetvédelmi megjelölést is kapott. A fantázianév egyrészt utalás a dél-stájer illetőségű borász graz-i, azaz nyugat-stájerországi másik énjére, alteregójára, valamint a Kehlberg-en honos védett lepkefajra (németül Falter), amelynek stilizált rajza a címkéket is díszíti. Hatféle bor készült eddig a sorozatban: egy fehér cuvée, egy sárgamuskotály, egy sauvignon blanc, egy dűlős sauvignon blanc, egy dűlős pinot blanc és egy merlot. A borcsalád saját honlapot és webshopot is kapott. Nyár végén és ősszel kóstolással összekötött bortúrákat is szerveznek a városból a hegyre, idővel talán a bécsihez hasonló borutat is érdemes lesz létrehozni.

Augusztus elején Graz-ban töltöttem egy hétvégét és bár a hőség leginkább a vízivásnak kedvezett, este azért borozni is maradt kedv és idő. A Grazer Stadtwein borcsalád egyes tagjait természetesen több helyen is meg lehet kóstolni, én két fehér fajtaborral és a fehér házasítással ismerkedtem meg 1-1 pohár erejéig.

Az idei első balatoni boros programomra egészen augusztus elejéig kellett várni, de akkor végre egy régi "adósságomat" törlesztettem. A Kékajtó Szőlőbirtokról még az első kékfrankosuk apropóján írtam 2019 nyarán, akkor meg is beszéltük Németh Miklóssal, hogy valamikor meglátogatom őket Kőröshegyen, de az a nyár eltelt, utána jött a COVID, közben elrepült még két nyár, idén viszont sikerült összehozni a találkozót. Annyi előnye mindenképpen volt a birtoklátogatás kényszerű elhalasztásának, hogy több bort tudtunk kóstolni, több év tapasztalatairól, apró előrelépésekről, és persze további tervekről is tudtunk beszélni. A délelőtt induló program észrevétlenül közel 5 órásra nyúlt, közben megnéztük a szőlőket, a készülő új és a korábbi feldolgozót, gyönyörködtünk a kilátásban, megkóstoltuk az elérhető palackos borokat, de szemléztük a hordó- és tartálymintákat is. Így valóban könnyedén repült az idő.

(Kilátás a teraszról a Tihanyi-félszigetre)

Idén augusztusban Ruppert Ákos és felesége, Katus voltak a Bortársaság Borsuli "Borász a Házban" eseménysorozatának vendégei. Nagyon kevésszer jártam a Villányi borvidéken, villányi borászokkal is ritkán találkozom, így aztán kapóra jött a lehetőség, hogy egy borász szinte házhoz jön. Bár itteni borokat természetesen szoktam kóstolni/inni, az előbb említett tényezők miatt sajnos csak részleges a rálátásom a borvidék kínálatára. Az eddigi tapasztalataim alapján azonban a Ruppert Borház mindenképpen a villányi élvonalba tartozik (ráadásul még a fehérboraikat is kedvelem), ami újabb érv volt a kóstoló mellett. Ruppert Ákos és Katus vidám, jó humorral megáldott pár,  akik néha egymás szavába vágva meséltek az kezdetekről, a borokról, az arculatról. Nyolc bort kóstoltunk, természetesen túlnyomórészben vöröseket, a friss gyöngyözőbortól eljutva a pince csúcsházasításáig.

Ismét egy kékfrankos, ezúttal egy etyeki székhelyű pincészettől, Sopronból. Az Etyeki Kúria soproni terjeszkedéséről még annak idején itt írtam, azóta több bort is kóstoltam az új soproni, egy ideje Kúria Sopron név alatt futó borcsaládból, és eddig nem okoztak csalódást. Ahogy az etyeki, úgy a soproni vörösborok piacra dobásával sem feltétlenül kapkodnak a Kúriánál, így némi palackérlelésen is átesik már a bor, mire a fogyasztóhoz jut. Ez a palack a hétfői főszereplő Homolával együtt nyílt ki (és fogyott el ugyanúgy 3 nap alatt), de úgy éreztem, hogy megér mindkét bor egy-egy külön írást.

Sajnos idén még nem sikerült eljutnom a Balatonfüred-csopaki borvidékre, pedig legalább egy balatonfüredi/csopaki/paloznaki látogatás mindig belefér a nyári programba. A tervek szerint augusztusban még pótolni fogom a lemaradást, addig is itthon bontogattam fel időnként egy-egy bort a régióból. Most egy régi kedvenc került sorra, nem először és talán még nem is utoljára.

A Homola Pincészet kékfrankosa - szerintem - ár/érték arányban és abszolút értékben is a magyar kékfrankos-élmezőnyben helyezkedik el, a 2013-as évjárattól kezdve rendszeresen visszatérő vásárló vagyok, ez pedig nagyon kevés magyar vörösbor esetében mondható el. Ahogy az is, hogy betáraztam belőle eleget és/vagy kóstoltam annyiszor, hogy részben vagy egészben végigkövessem az életútját. Az aktuálisan futó 2017-es kiadás már lassan 5 éves lesz, ha a szüret időpontjától nézzük, és legalább ennyiszer kóstoltam is. Szemfülesek számára jelenleg is elérhető és úgy tűnik, hogy még mindig remek formának örvend. A múlt héten kibontottam az utolsó(?) palackomat és egyúttal megkerestem a blogon szereplő korábbi jegyzeteket is, így összeállt egyfajta fejlődéstörténet az elmúlt bő 3 év távlatából.

A mai témát egy új-zélandi sziget, a szigetország "borszigete", Waiheke Island, azaz a Waiheke-sziget szolgáltatja. Waiheke Island a több izgalmas régiót magába foglaló Auckland borvidékhez tartozik, de azon belül is egyéniség. A kicsi sziget a sauvignon blanc-ról és pinot noir-ról híressé vált Új-Zélandon belül érdekes színfolt, ugyanis itt inkább a vörösborok, a bordeaux-i házasítások és a syrah-k törtek vezető szerepre. A Man O' War Vineyards a sziget egyik legjelentősebb termelője.