Magyar vörösborokból nem tartottam még otthon vertikális kóstolót, általában külön-külön nyíltak ki a hosszabb érlelésre szánt palackok is, de az első alkalomnak megadtuk a módját. Ráadásul egyből dupláztunk, ugyanis két komoly tételből is összegyűlt 4-4 évjárat, kézenfekvőnek tűnt, hogy egymás mellett nézzük meg a két mini vertikális sort. A Heimann Barbár és a Pannonhalmi Főapátság Infusio került a górcső alá az 2016, 2017, 2018 és 2019 évjáratok tükrében.

Vannak olyan ikonikus borok - elsősorban vörösek -, amelyek kiemelkedő minőséget és stabilitást képviselnek és az évek során szinte már önálló márkanévvé váltak. Ahogy sok más bortermelő országban, úgy Magyarországon is kialakult egy ilyen elit mezőny, az utóbbi bő 20 évben több borvidék is kitermelte a maga állócsillagait. A villányi nagyágyúkkal kezdődött minden, majd utánuk Eger, Szekszárd, Dél-Balaton következett, és egészen biztos, hogy a Heimann Barbárnak bérelt helye van ezek között a nagy vörösek között. A mai írás a pince csúcsboráról fog szólni, több évjárat tükrében.
A Heimann család és a Bortársaság Borsuli ugyanis nem akármilyen kóstolót hirdetett meg november elejére, nem csoda, hogy az esemény villámgyorsan teltházas lett. A terjedelmes várólistán sorakozók szomjának enyhítésére megszervezték az ismétlést is, ezek a helyek is hamar beteltek. Heimannék a Barbárból hoztak magukkal egy vertikális sort, ami már önmagában különleges élményt vetített előre, de ezt még megfejelték azzal, hogy a régebbi évjáratok egy része magnum palackos kiszerelésben állt csatasorba. Egyben itt debütált a Barbár legújabb, 2019-es évjárata is, amit a birtokon egy Márton-napi borvacsorán mutatnak be. Az első kóstoló alkalmával Heimann Ágnes és ifj. Heimann Zoltán kísérte el a borokat a Borsuliba.

Pünkösd vasárnapján hosszú idő óta először ültünk össze újra barátilag-borblogilag rszabi és ungert társaságában, igyekeztünk ehhez méltó módon ütős sort összehozni a találkozóra. Azt találtuk ki, hogy a Heimann Családi Birtok három ikonikus vörösborát bontjuk ki a jeles alkalomból. Sokáig gondolkoztam, mi lenne a megfelelő felvezetés a három vörös nagyágyú előtt, a válasz közben az otthoni készletben lapult. Mi más is lehetne az ideális kezdés, mint a pince fehérborának aktuális évjárata?
Így a vasárnap esténk négy üveg Heimann-bor társaságában telt, lássuk, mit rejtettek a palackok.

A múlt hétvégi - a fotók alapján - valóságos utcabáli jeleneteket produkáló terasznyitás estéje szerencsére nem a budapesti belvárosban ért, mi egy szűk körű grillezéssel nyitottuk meg a szezont egy kedves barátomék kis teraszán, Szentendrén. Az ünnepi alkalomra persze az ételek mellé előkerült több üveg bor, a házigazda két régóta őrizgetett kincset is elővarázsolt a gyűjteményből. A 10 évesnél is idősebb palackok tartalma szerencsére a nem teljesen ideális tárolási körülmények ellenére is szépen dacolt az idő vasfogával és duplán kellemes meglepetésként koronázták meg az estét. Én pedig úgy gondoltam, hogy egy külön posztot csak megérdemel ez a két remek bor.

Az ünnepi asztalra ünnepi bor dukál. Mi nemrég - külön-külön - két olyan magyar vörösbort kóstoltunk, amelyek méltó kíséretül szolgálhatnak a karácsonyi vacsora mellé, talán még nem késtünk el az ajánlással. Egy-egy neves egri, illetve szekszárdi pincészet csúcsboráról lesz szó, amelyek az évek során felzárkóztak a rendszerváltás után elsőként kiemelkedő villányi ikonborok mellé és szinte önálló márkanévvé váltak.

Merengő 2002-ben készült először a St. Andrea Szőlőbirtokon, a Heimann Barbár első évjárata a 2006-os volt. Azóta mindkét pincészet rendszeresen elkészíti ikonikus csúcsborát, amennyiben az adott évjárat ezt lehetővé teszi. 2017 szerencsére ilyen év volt, mi pedig most három év elteltével kóstolhatjuk a palackba zárt végeredményt.

Többféle ürügy kínálkozhat egy közepesen nagyobb palackmennyiség borhűtőből történő kisöprésére. A legkézenfekvőbb természetesen a felmerült helyigény kielégítésének okán összetrombitált fosztókóstoló lenne, de ezúttal mégsem ez történt. Véletlenszerűség helyett ugyanis az elmúlt két évben félkomoly koncepció mentén összeszedtünk néhány nagyobb hazai vörösbort kettőezer-kilencből, hogy aztán azokat nem túl hosszú ideig tartó szándékos szem elől tévesztés után idén ősszel egyszerre, egymás mellett lékeljük meg.

Nem oly rég írtam egy elég jó kis spanyol sorról, ahol egy dugós 1996-os Unico borzolta a kedélyeket. Még tisztán emlékszem arra a 8-10 buta arcra az asztal körül, nem akartuk elhinni, hogy pont a főszereplő megy a levesbe. Nos, a Bortársaság – innen származott őkelme – a régi vásárlás és a blokk nemléte ellenére volt oly szíves és kicserélte. Ugyan az 1996-os már nem volt raktáron, de a kurrens kiadást azért megkaphattuk, amelyet ezúton is nagyon köszönünk. Szóval, ha már Unico, megpróbáltunk valami kontextust kreálni köréje és melegen reméltük, nem kerülünk vele megint egy végzetes dugóhúzóba…