Úgy tűnik, lassan hagyomány lesz, hogy az utolsó augusztusi napok egyikén teszek egy gyors délutáni kört a Balatonfüredi Borheteken, legalábbis 2019, 2020 és 2021 után idén is így alakult. A nyári szezon végét jelző augusztus 20-án már túl voltunk, az időjárás kellemesre hűlt, a napot többnyire eltakarták a felhőt, de még ennek ellenére is meglepően sok ember gyűlt össze kedd este a Tagore-sétányon. Kora délután kezdtem és kora este fejeztem be a kóstolást és most inkább az ismert nevek tételei közül válogattunk. A terv az volt, hogy a kiszemelt pincészetektől 1 fehér és 1 vörös tételt nézünk meg, ezt néhány kivétellel sikerült is tartani.

Társaságban borozgatva kevésbé ment az elemezgetés és jegyzetelés, a vörösökbe ráadásul éppen csak belekortyoltam, így kevésbé átgondolt és összeszedett leírások, pontszámok születtek.

Az idei első balatoni boros programomra egészen augusztus elejéig kellett várni, de akkor végre egy régi "adósságomat" törlesztettem. A Kékajtó Szőlőbirtokról még az első kékfrankosuk apropóján írtam 2019 nyarán, akkor meg is beszéltük Németh Miklóssal, hogy valamikor meglátogatom őket Kőröshegyen, de az a nyár eltelt, utána jött a COVID, közben elrepült még két nyár, idén viszont sikerült összehozni a találkozót. Annyi előnye mindenképpen volt a birtoklátogatás kényszerű elhalasztásának, hogy több bort tudtunk kóstolni, több év tapasztalatairól, apró előrelépésekről, és persze további tervekről is tudtunk beszélni. A délelőtt induló program észrevétlenül közel 5 órásra nyúlt, közben megnéztük a szőlőket, a készülő új és a korábbi feldolgozót, gyönyörködtünk a kilátásban, megkóstoltuk az elérhető palackos borokat, de szemléztük a hordó- és tartálymintákat is. Így valóban könnyedén repült az idő.

(Kilátás a teraszról a Tihanyi-félszigetre)

Idén augusztusban Ruppert Ákos és felesége, Katus voltak a Bortársaság Borsuli "Borász a Házban" eseménysorozatának vendégei. Nagyon kevésszer jártam a Villányi borvidéken, villányi borászokkal is ritkán találkozom, így aztán kapóra jött a lehetőség, hogy egy borász szinte házhoz jön. Bár itteni borokat természetesen szoktam kóstolni/inni, az előbb említett tényezők miatt sajnos csak részleges a rálátásom a borvidék kínálatára. Az eddigi tapasztalataim alapján azonban a Ruppert Borház mindenképpen a villányi élvonalba tartozik (ráadásul még a fehérboraikat is kedvelem), ami újabb érv volt a kóstoló mellett. Ruppert Ákos és Katus vidám, jó humorral megáldott pár,  akik néha egymás szavába vágva meséltek az kezdetekről, a borokról, az arculatról. Nyolc bort kóstoltunk, természetesen túlnyomórészben vöröseket, a friss gyöngyözőbortól eljutva a pince csúcsházasításáig.

Ismét egy kékfrankos, ezúttal egy etyeki székhelyű pincészettől, Sopronból. Az Etyeki Kúria soproni terjeszkedéséről még annak idején itt írtam, azóta több bort is kóstoltam az új soproni, egy ideje Kúria Sopron név alatt futó borcsaládból, és eddig nem okoztak csalódást. Ahogy az etyeki, úgy a soproni vörösborok piacra dobásával sem feltétlenül kapkodnak a Kúriánál, így némi palackérlelésen is átesik már a bor, mire a fogyasztóhoz jut. Ez a palack a hétfői főszereplő Homolával együtt nyílt ki (és fogyott el ugyanúgy 3 nap alatt), de úgy éreztem, hogy megér mindkét bor egy-egy külön írást.

Sajnos idén még nem sikerült eljutnom a Balatonfüred-csopaki borvidékre, pedig legalább egy balatonfüredi/csopaki/paloznaki látogatás mindig belefér a nyári programba. A tervek szerint augusztusban még pótolni fogom a lemaradást, addig is itthon bontogattam fel időnként egy-egy bort a régióból. Most egy régi kedvenc került sorra, nem először és talán még nem is utoljára.

A Homola Pincészet kékfrankosa - szerintem - ár/érték arányban és abszolút értékben is a magyar kékfrankos-élmezőnyben helyezkedik el, a 2013-as évjárattól kezdve rendszeresen visszatérő vásárló vagyok, ez pedig nagyon kevés magyar vörösbor esetében mondható el. Ahogy az is, hogy betáraztam belőle eleget és/vagy kóstoltam annyiszor, hogy részben vagy egészben végigkövessem az életútját. Az aktuálisan futó 2017-es kiadás már lassan 5 éves lesz, ha a szüret időpontjától nézzük, és legalább ennyiszer kóstoltam is. Szemfülesek számára jelenleg is elérhető és úgy tűnik, hogy még mindig remek formának örvend. A múlt héten kibontottam az utolsó(?) palackomat és egyúttal megkerestem a blogon szereplő korábbi jegyzeteket is, így összeállt egyfajta fejlődéstörténet az elmúlt bő 3 év távlatából.

Nem sok vörösbor nyílt ki itthon a nyáron, de az egyik hűvösebb napon egy könnyedebbre hangolt kékfrankoshoz megjött a kedvem. Az Aldi polcain a közelmúltban tűnt fel a 2021-es Lajvér Kékfrankos, akkor be is ugrott egy palack a kosárba, most pedig eljött a kóstolás ideje. A Lajvér eddig úgy él a fejemben, mint egy baráti áron korrekt minőségű borokat készítő pince, bíztam benne, hogy legalább ezt a szintet most is hozzák. Nem tudom, hogy ez a bor megegyezik-e a pincészet "normál" kékfrankosával, amelyeket a legtöbb hiperben meg lehet vásárolni, ez mindenesetre a hátcímkéjére kapott egy "Aldi" megjelölést, úgyhogy elképzelhető, hogy kizárólag az üzletlánc számára készített tételről van szó.

A dűlőpáros sorozat aktuális részében duplázunk, olaszrizlingek és kékfrankosok is szerepelnek a mai írásban. Több borvidékünkre jellemző a szőlőfajták valóságos kavalkádja, a Balaton északi partján azonban egyértelműen az olaszrizling az első számú fehér szőlőfajta. A dűlős olaszrizling pedig sehol sem bír akkora jelentőséggel, mint a Balatonfüredi-csopaki borvidéken, ahol számtalan különböző kitettségű, klimatikus és geológiai adottságú termőhely áll rendelkezésre. 

A Szent Donát az egyik legfontosabb helyi termelő és a Csopaki Kódex közösségének egyik oszlopa. Rendszeresen palackoznak dűlőszelektált tételeket és megtalálták az olaszrizling ideális kékszőlő-párját is, a kékfrankos képében. Három dűlős olaszrizlinget és két dűlős kékfrankost kóstoltam meg a pincészettől.

Szlovákia Kürt nevű községe földrajzi méreteinél nagyobb jelentőséggel bír Közép-Európa boréletében. A borvidéken többnyire magyarok készítenek jóféle, de legalábbis mindig érdekes borokat, többnyire természetazonosan. Ennek a lokális iskolának egyik, nem csak európai viszonylatokban jegyzett képviselője Sütő Zsolt, aki tizenkét hektárnyi szőlőjéből készít borokat a saját elképzelései és meggyőződése szerint. Róla, illetve borairól már többször is írtunk, így aki a részletesebb háttérre kíváncsi, kattintson az előbbi linkek valamelyikére.

Az ismerkedést ezúttal a régebb óta a borhűtőmben fekvő kékfrankossal folytattam 2018-ból, amely karakteres, autentikus lenyomata a stílusnak és a fajta egyediségének, ezáltal pedig méltó alanya is a hosszabbra nyúlt bloggerhallgatásom megtörésének is.

Európában az egyház és az egyházi birtokok a történelem során mindig fontos szerepet játszottak a szőlőművelés és a borkészítés terén. Magyarországon sem volt ez másként, ám a 2. világháború után hatalomra jutó kommunista rezsim igyekezett ellehetetleníteni az egyházak működését és elkobozta az egyházi birtokokat. A rendszerváltást követően megváltozott körülmények között már adott volt a lehetőség a pincészetek feltámasztására, ennek szép példája a Pannonhalmi Főapátság borászata. Most úgy tűnik, egy újabb egyházi tulajdonban álló szőlőbirtok születhet újjá: a Veszprémi Érsekségi Pincészet.

(Fotó: Benesch Antal)

A legtöbb villányi borászhoz hasonlóan Kiss Gábor is a bordeaux-i fajtákból készült borai révén vált ismertté és elismertté Villányi borász. 11 hektár szőlővel rendelkezik, kedvenc fajtája a cabernet franc, a területek felén ez a fajta terem. A legkevesebb területet a kékfrankos foglalja el az ültetvényeken, a mai tétel azonban éppen a fajtából készült. A Carte Blanche a pincészet új, kis palackszámban készülő, mondhatni kísérleti boraiból áll. Ez a 2021-es kékfrankos összesen 0,3 hektárról, 2200 tőkéről származik, általában a házasítások része, de kivételesen önállóan került letöltésre. Kádban, spontán erjedt, majd rövid időre két használt hordóba került.

Május elején a Sabar Borház és a borászat tulajdonosa, Ádám Gábor volt a Kálvária Pince borest-sorozatának vendége. Ugyanazon napon a Kálvária Pince adott otthont a Furmint Február sajtókóstolójának is, Kézdy Dániel pedig felajánlotta, hogy ha van kedvem maradni, a vendége vagyok az esti eseményre is. Volt kedvem... :)

A dűlőpáros sorozatban a Szekszárdon a sor, két dűlővel ismerkedünk meg a kékfrankos lencséjén keresztül. A dombokkal völgyekkel tagolt Szekszárdi borvidéken is fontos szerepet játszanak a különböző adottságokkal, mikroklímával rendelkező termőhelyek, egyre gyakrabban lehet találkozni a dűlők nevével is a boros palackokon. Általában a borvidék három zászlóshajója, a bikavér, a kadarka és a kékfrankos jelenik meg dűlőszelekcióként, de a bordeaux-i fajtákból készült borokból is készülnek dűlőválogatott tételek.

A Heimann Családi Birtok portfóliójában is előfordultak korábban dűlőszelektált tételek, de amennyire vissza tudok emlékezni, nem állandó jelleggel. A Heimann & Fiai borcsalád azonban éppen az egyes termőhelyek közötti különbségre koncentrált, így természetesen dűlős borok is vannak.

Folyamatosan kopó memóriám okán egészen tegnapig meg voltam győződve arról, hogy Vaskapu-bort eddig én még nem ittam. Az állítás helyességét igyekeztem gyorsan alátámasztani blogunk archívumának feltúrásával, amikor szembejött velem ez a 2003-as kadarka. Az akkori információk, valamint a mostani borásztörténet alapján az látszik, hogy bár ugyanarról a mohácsi birtokról beszélünk, de az évekkel ezelőtt kóstolt palack még nem Galán Géza kezei közül került ki.

A bejegyzésem tárgyát képező két vörös (birtok)házasítás viszont igen, és a sztorikat szükségesen szétválasztva, a korábbi élményeimhez még csak véletlenül sem viszonyítva ugrottam fejest a kóstolásba. Aki ismer, tudja, hogy nyitott vagyok a natúrboros kalandokra, és a helyzet az, hogy egy betegség miatti sokhetes kihagyás után most is pozitív benyomásokra tettem szert.

Az egész világot - így természetesen Magyarországot is - letaroló rosé divathullám egyik érdekes hazai leágazása a "komoly rosé". Szerencsére a tutti-fruttis tucatborok mellett egyre több valóban élvezetes magyar rosé is a polcokra kerül, de emellett az utóbbi néhány évben számos magyar borászat elkezdett kísérletezni egy komolyabb, testesebb rosé-stílussal. Későbbi szüretet, seprőfelkeverést, hordós erjesztést/érlelést vagy ezek kombinációját egyaránt bevetnek a kívánt eredmény elérése érdekében, az eddigi tapasztalataim alapján azonban többször sikerül átesni a ló túloldalára, mint megtalálni a kellő egyensúlyt, gyakran gyümölcstelen, rusztikus, hordóba és magas alkoholba fojtott borok kerülnek a palackba, az élvezeti értékhez - vagy éppen annak hiányához - képest túlzó áron.

A Vylyan jelenlegi és korábbi főborásza Tóth Sándor és Ipacs-Szabó István közösen alkotta meg a pincészet új, komoly rosé-ját, amely szerencsére a jól elsült kísérletek közé tartozik és meglepődnék, ha nem lenne folytatása.

Szemes József nevével boros szárnypróbálgatásaim kezdetén gyakrabban találkoztam, mint manapság, legyen szó akár a hazai bormédiáról, vagy az általam felbontott és elfogyasztott palackokról. A hajdani tapasztalatok alapján a Szemes Pincét magamban elkönyveltem, a villányi nagyok után következő tehetséges generáció egyik tagjaként, de azután valahogy eltűntek a radaromról. Többnyire jó ár-érték arányú, kellemes borok ugranak be a megkopott emlékezet ködfátyolán keresztül, mindazonáltal az emlékek régiek, én pedig évek óta nem kóstoltam a Szemes borokat. Az ok prózai: a széles villányi választékból többnyire a fővárosban is elérhető tételek közül vásárolgattam, máshol pedig egészen egyszerűen nem futottam beléjük. Tavaly aztán megtört a jég, a VinCE Gálán szembejött egy Szemes bor, és az egyik webshopos rendelésen is behúztam egyet. Utóbbit néhány hónapos - félig szándékos - palackos érlelés után most márciusban nyitottam ki, és megerősített abban, hogy érdemes lesz a pince borait gyakrabban kóstolgatni.

Az idei év első borpárbajos posztjában ezúttal hat borpár szerepel, szokás szerint magyar borok és külföldiek vegyesen. Rosé pezsgők, villányi fehérek, újvilági pinot gris-k, balatoni kékfrankosok, soproni merlot-k és priorat-i borok feszülnek egymásnak.

Január után ismét egy egri bikavér kerül górcső alá, ez a tétel azonban nem a prémium kategóriában igyekszik utat törni, inkább a mindennapok boraként pozicionálja magát, mind árban, mind minőségben. A küldetését hibátlanul be is teljesíti a Juhász Testvérek "alap bikája", jelentősebb megingásoktól és meglepetésektől mentes bor, nem kerül mellé felkiáltójel, de zárójelbe sem kell tenni. Ha minden belépő szintű bikavér ezt a minőséget képviselné és innen csak felfelé vezetne az út, nem lehetne okunk panaszra.

Aki otthonosan mozog a hazai borsajtó szűkös keretei között, vagy netán fogyasztott már Hoop Wines bort, annak Németi Zoltán neve ismerősen csenghet. Az időközben borászkodásba kezdett informatikus blogger első próbálkozását még a tavalyi év végén kóstoltuk, de azóta se időm, se lehetőségem nem volt arra, hogy beszámolóra ragadtassam magamat. Idáig. Négykezes poszt következik.

Az idei első legendás osztrák triót Wachau, Südsteiermark és Burgenland egy-egy híres borásza alkotja, tőlük hoztam 1-1 fajtabort.

A Böjt Borászat éppen akkor bukkant fel a radaromon, amikor egy időre kiszerettem az egri borokból a több pincét is sújtó tisztasági problémák miatt és kockázatkerülő módon a vásárlólistámról is kikoptak. Böjték azonban üde színfoltként tűntek fel az egri mezőnyben, letisztult választékkal, biztos kézzel készített, modern, precíz borokkal. A bikavérek és a csillagok azóta is rendszeresen megfordulnak a poharunkban, a blogon is megemlékeztünk róluk több alkalommal. Az eddigi legambiciózusabb boruknak eddig a 2015-ös Kékfrankos tűnt, most viszont a 2018-as Egri Bikavér Superior is pályázik erre a címre. A kereskedő úgy hirdeti a frissen forgalomba került tételt, hogy szerintük és a borász szerint is ez az eddigi legjobban sikerül Böjt bor, úgyhogy kíváncsian vártam a találkozást.

Az egyik év végi borozás alkalmával újabb régóta halogatott kóstolót sikerült lebonyolítani a szokásos karácsony előtti "hozz magaddal egy palack bort" jellegű estébe ágyazva. A ruszti Wenzel családnál még 2018 novemberében jártunk egy kis csapattal, és bár a kóstoló nem egy egészen egy szokványos pincelátogatás forgatókönyvét, biztosan sokáig emlékezetes marad számunkra. Természetesen távozás előtt vásároltunk is néhány palack bort, hogy az otthon nyugalmában együtt megvizsgáljuk, hogyan muzsikálnak a borok a hely szellemétől függetlenítve (én ettől függetlenül néhány tételt kóstoltam a pincétől időközben, és mindegyiket szerettem).
Ahogy az gyakran előfordul, a kóstolóra csak nem sikerült alkalmat keríteni, az elmúlt bő másfél évben pedig a már jól ismert okok is közbeszóltak, így végül jó három évvel a helyszíni szemle után ismét egy kisebb csokor Wenzel borral álltunk, ültünk szemben. Elég sok bor került elő az este folyamán, így csak rövidke jegyzetek és kevésbé átgondolt pontszámok születtek.

A kétszemélyes mátrai miniprojektnek tekinthető Hoop Wines széles közönség előtt bemutatkozó borairól tavaly tavasszal írtunk először. Az akkor debütált rozé, a pét-natok és a tizennyolcas kékfrankos is elégedettségre adtak okott a teljesítmény olyasfajta kontextusba helyezése nélkül is, mint amilyenre olykor a kezdeti próbálkozások során enyhítő körülményként szükség van. 

Bár úgy gondolom, hogy a két Zoltán közös munkája még a borkészítési útkeresés szakaszában van, a friss, 2019-es évjárat vörösei ékesen bizonyítják, hogy nem állnak távol a saját stílus megtalálásától a mátrai borvidék adta keretek között. Ezekről érkezik most négykezes beszámolónk.

Ismét hoztam három bort három híres osztrák pincészettől, a szokásosnak mondható két fehér-egy vörös felállásban. Három nagyon különböző, de remek bor nyílt ki ehhez a poszthoz.

Wachau legnagyobb borászata, egy ruszti családi borműhely, és a Fertő-tó vidékének egyik legjelentősebb kékfrankos-termelője kerül ma porondra. Véletlen egybeesés, de a három főszereplőből kettőnél jártam már kóstolni személyesen is (1, 2).

A fehér, buborékos és édes borok után, illetve a Jammertal Borbirtok mesterkurzus beszámolója előtt az idei Vince Gáláról szóló második írásban a vörösborokról lesz szó, kiegészítve a rosékkal és egy kis külföldi kitekintéssel.

A vörösboros mezőnyt kiegyensúlyozottabbnak éreztem, mint a fehérekét, de itt is ért egy-két meglepetés. Itt csak egy trió maradt ki: távozáskor jutott eszembe, hogy bizony a cabernet sauvignon-okat kihagytam. Cserébe lesz majd még szó néhány fehérborról, illetve buburékos tételről, hiszen az Auchan kínálatából is lehetett magyar és külföldi borokat kóstolni, illetve a Felix Kitchen & Bar is kapott egy külön standot, ahol Czinki Tamás Master Sommelier tolmácsolásában lehetett kóstolni az étterem komoly fine wine szelekciójából.