Ahogy bő 1 hónapja ígértem, itt is van a következő külföldi boros egyveleg. Osztrák borokból lesz a legtöbb ebben a válogatásban, olasz és spanyol tételből is került a válogatásba jó néhány, köztük életem legjobb Tignanello-ja is. Ausztrál bort viszonylag ritkán kóstolok, de ebben a válogatásban most éppen három is szerepel majd, míg a kuriózumokat bolgár és kínai bor jelenti. 
Osztrák legendák VIII. - Bründlmayer, Wieninger, Ernst Triebaumer
A sorozat idei első részében ismét három osztrák borászat kerül a fókuszba, három különböző borvidék ismert és elismert termelői, Kamptal-ból, a fővárosból és a Fertő-tó partjáról.
Kamptal-t a Weingut Bründlmayer képviseli egy zöldveltelinivel, Bécs/Wien borvidékéről egy Wieninger bort hoztam, természetesen egy Gemischter Satz formájában, míg Ernst Triebaumer-től egy dűlős kékfrankost választottam. Ezúttal inkább a belépő kategória környékéről válogattam.
Ami tavalyról kimaradt - külföldi egyveleg - fehérek
A múltkori magyar egyveleg mintájára jöjjenek a külföldiek, először a fehérek, a pontszám mögött zárójelben a kóstolás hónapjával.
Kékfrankos MOST! - gyorsszemle a sétáló kóstolón
A Winelovers csapata 2014 után másodjára is megszervezte a Kékfrankos MOST! rendezvénysorozatot, amelynek keretében áprilisban számos, a fajtához kapcsolódó programot szerveztek a kezdeményezéshez csatlakozó pincészetek, borbárok, borboltok. A kékfrankos itthoni kiemelt szerepe még viszonylag újkeletű történet, pedig azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kékfrankos Magyarország nem csupán legelterjedtebb, de legfontosabb kék szőlő fajtája. Vagy legalábbis a legfontosabb lehetne/kellene lennie, de a Bordeaux-i fajtáknak és a pinot noir-nak valószínűleg hazánkban is nagyobb presztízse van. A kékfrankos amellett, hogy mennyiségileg az élen jár, az ország környezeti adottságainak is valószínűleg jobban megfelel, mint a rosszabb években rendesen be sem érő cabernet sauvignon, vagy az itthon a legtöbb borvidéken valódi arcát kevésbé találó pinot noir. (Egy elcsípett beszélgetésből úgy hallottam, hogy a Tőkések mesterkurzuson hangzott el valami olyasmi, hogy a Kárpát-medencében a kékfrankos inkább képes egy burgundi stílusra emlékeztető bort adni, mint a pinot noir... aligha húzható ez rá általánosságban az összes magyar kékfrankosra, de azért van benne valami.)
Kékfrankost az országban a legnagyobb területen a Soproni Borvidéken termesztenek, de kiemelt jelentőségű fajta Egerben és Szekszárdon is, hiszen mindkét borvidéken a bikavér gerincét képezi. A fajta a rosétól a testes komplex vörösborokig nagyon széles spektrumon képes sokféleképpen megmutatni magát, gyakorlatilag minden borvidéken képes más és más arcot ölteni. Egységes stílusról tehát aligha beszélhetünk, viszont a változatosság gyönyörködtet alapon jó eséllyel mindenki megtalálhatja a kedvenc kékfrankosát. Több év tapasztalata alapján azt mondanám, hogy a színvonal is egyenletesebb, azaz ár-érték arányban - és azt leszámítva is - sokkal nagyobb eséllyel találni jó magyar kékfrankost a polcokon, mint más magyar vörös fajtabort, és a komolyabb csalódás esélye is jóval kisebb. Az elmúlt évek fejleményei alapján úgy tűnik, hogy lassan azért a magyar borászok is egyre jobban elismerik és ennek megfelelően kezelik a fajtát, és a közönség pedig egyre inkább felfedezi magának a kékfrankost. Drukkolok, hogy a lendület ne törjön meg.
Három páros
Szép vörös sort terveztem már mutatni egy ideje hűséges „klubtársaimnak”. Kicsit nehezen állt össze a tematika, illetve nem állt rendelkezésre elég anyag egy megfelelő nívójú, összefüggő fajta-kóstolóra, így egy vegyes sort komponáltam.
Röviden a kóstoló felépítéséről: hat bort néztünk, három egymással össze nem függő, viszont árban egyre magasabb kategóriát képviselő párost. A párok alkotói persze lehetőség szerint hasonló stílusúak, jól összemérhetőek kellett, hogy legyenek, mindig egy magyar, egy külföldi. Így először egy 10 euros kékfrankos-duóval kezdtünk, majd egy 20 euros syrah párossal folytattuk végül egy-egy 30 Euro-környéki vörös házasítással zártunk.
Íme: