Szekszárd után Eger. A sorrend ugyan önkényes, de a borválasztással ezúttal keveset kockáztattam. Az alapoknál feljebb nem merészkedtem, de túl nagy kockázatot sem akartam vállalni, erre pedig kiváló választás Böjték bikavére, amely évről-évre bizonyítja még a reményvesztett közönségnek is, hogy lehet izgalmas, finom és szerethető bikavért készíteni az egri borvidéken is a tízeurós árlépőcső alatt. Az előzményekről is írtunk, nem is egyszer, hanem legalább kétszer.

Jó hír, hogy a történet folytatódik: a kettőezer-tizenhetes évjárat stabilan hozza azt a modern, szerethető karaktert, amely miatt ezt a bort gyakorlatilag minden évjáratban érdemes megkóstolni, aztán pedig lendületből meginni.

Ez a bor ugyanis úgy tud hitelesen hű maradni a borvidéki hagyományokhoz, hogy közben egyszerre letisztult, modern és áramvonalasított is. Kékfrankosból, cabernet sauvignonból, blauburgerből és zweigeltből szűrték, de a végeredményt egyik fajta alapkaraktere sem dominálja: egyszerre lendületes és érett, tartalmas és könnyű.

Orrban tisztán gyümölcsös, amit sok-sok friss, élénk fűszer támogat meg úgy, hogy a direkt hordóhatás szinte észrevehetetlen. Szájban egyensúlyos, karakteres savak viszik előre, de úgy, hogy közben egy pillanatra sem merül fel az éretlenség gyanúja.

Egy könnyűre hangolt, mégis tartalmas egri vörösbor született, amely méltó az elődévjáratokhoz is. Az ilyesfajta megbízhatóság pedig mindig örömmel tölt el. Masszív 5 pont. (2890 Ft, Borfalu)