Böjték borsztoria '93-ban indult, noha a pince szélesebb körű, országosnak mondható érdeklődésre csak az utóbbi időben tett szert. Nem tudom, hogy korábban milyen irányba haladtak, de az biztos, hogy amióta követem őket, a letisztult dizájnt hasonlóan letisztult, kiváló stílusérzékkel készült egri vörös- és fehérborok egészítik ki. A bikavér, de az egri csillag is évről-évre stabil ajánlás, melyek messze az áruk által determinált kategóriájuk felett teljesítenek. Ezúttal a pince csúcsára helyezett kékfrankost kóstoltam meg, amely a borhűtőből kitúrva vitán felül töltött el a várt lelkesedéssel.

Van, hogy a kékfrankos könnyebb, már-már sillerszerű arcáért lelkendezünk, de itt nyilvánvalóan az ellenkező oldalról van szó: sűrű, sötét és tömör anyagnak tűnik már a színe alapján is. Az illat ennek ellenére kifejezetten friss és fűszeres. A hordó úgy hagyott rajta nyomot, hogy közben nem nyomta el a gyümölcsöt, ezáltal kifejezetten élénknek és fajtaazonosnak tűnik. Kóstolva zömök, a közepesnél nagyobb testet harmonikusan töltik ki az élénkebb savak és a finom tannin. A szesze kóstolva is moderált, utóízében inkább a fűszerek érvényesülnek, melyet hosszan töltik ki a szájat.

Több, mint jól elkészített házi feladat, érezni rajta az egyéniséget és a törekvést arra, hogy nagysága mellett is megőrizze a kékfrankos szerethető, vidám arcát. Eléri a 7 pontot, ebben a kontextusban pedig nem is rossz vétel. (4550 Ft, Bortársaság)