Burgundi borok sajnos sokkal ritkábban kerülnek a poharamba, mint szeretném - biztosan nem vagyok egyedül ezzel -, és ezek az alkalmak is leginkább szervezett kóstolókhoz kötődnek. A Bortársaság Burgundia Felsőpolc kóstolóján tavaly év végén jártam, most az "alapokat" néztem meg közelebbről a Burgundia est során, amelyre szintén izgalmas sort válogattak össze. A Burgundia gyorstalpalót most megspórolom, csak a borokról írok.

A kékfrankos - az olaszrizlinghez hasonlóan - igazi közép-európai szőlőfajta, a régió számos országában termesztik. Németországtól és Csehországtól Ausztrián, Szlovákián át egészen néhány volt Jugoszláv utódállamig mindenhol jelen van, de egy kevés kékfrankossal még Észak-Olaszországban és Spanyolországban is találkozhatunk, sőt, egy-két tengerentúli területen is. Bár a kékfrankos nemzetközi ismertségre - blaufränkisch-ként - inkább az osztrák borászoknak köszönhetően tett szert, valószínűleg sehol nem tudja annyi arcát megmutatni a fajta, mint nálunk, köszönhetően annak, hogy számos, egészen eltérő adottságokkal rendelkező borvidékünkön terem. A világ kékfrankossal betelepített területeinek nagyjából fele Magyarországon található, hazánkban ez a legnagyobb területen telepített szőlőfajta, szinte minden nem kifejezetten fehérboros borvidéken megjelenik értelmezhető mennyiségben. Egerben és Szekszárdon a bikavérek gerincét alkotja, de utóbbi borvidéken fajtaborként is kiemelt szerepet játszik, ahogy Sopronban is. Az utóbbi években a Balaton környékén és a Mátrában is egyre több kiváló kékfrankos készül. Villányban ugyan még mindig a bordeaux-i fajták fedik le a termőterület nagy részét, de a kékfrankos itt is fontos szereplő.

Balatoni, szekszárdi, mátrai, soproni kékfrankosokat gyakrabban kóstolok, de most fajta "délies", villányi arcát igyekeztem jobban megismerni három remek villányi kékfrankos prizmáján keresztül.