Tar Ferenc a Carpe Diem működése alatt a külföldi szortimentből rendezett kóstolók mellett több alkalommal meghívott magyar borászokat is a borbárba, akik az aktuális boraik mellett gyakran régi, már nem elérhető tételekkel is kényeztették a közönséget. A kóstolók azóta átkerültek az N28-ba, de a tervek szerint a hagyomány megmarad: magyar borászokkal közösen is lesznek FineWines borestek. Az első ilyen alkalommal Szentesi József volt a díszvendég, bár tulajdonképpen hazai pályán mutatkozott be, hiszen az N28 részben éppen az ő nevéhez fűződik.

Szentesi Józsefről, küldetéséről, a pincéről és a régi magyar fajtákról többször írtunk már a blogon, most csak az este kóstolt borokról fogok írni, már csak terjedelmi okokból is. Nem kevesebb, mint 15 Szentesi tétel került ugyanis elénk az este folyamán, valószínűleg ez volt a leghosszabban elnyúló kóstoló az N28-as kóstolók sorában. Többségében az éppen forgalomban kapható vagy mostanában forgalomba kerülő tételek adták a terjedelmes sor gerincét, de a két házigazdának köszönhetően néhány régi palack is előkerült a pincék mélyéről. A vörösborokra fókuszáltunk, a borász szerint az eredetileg kiválasztott 10 fehér és 10 kék szőlőfajta közül is az utóbbiak borai aratnak nagyobb sikert (időközben két fehér fajta, a fehér balafánt és a kolontár ki is esett a választékból).

A legutóbbi nagy Heymann-Löwenstein parádé után újabb izgalmas riesling-es pince került a rivaldafénybe a legutóbbi FineWines.hu kóstoló, amelynek apropója, egy dupla évjáratbemutató, vagy ha úgy tetszik, évjárat-párbaj volt. 2018 és 2019 egyaránt kiváló évjáratnak lett kikiáltva Németországban, egyesek utóbbit egyenesen az évszázad legjobbjaként is emlegetik. A pfalz-i Weingut Georg Mosbacher 6+6 borának tükrében vizsgáltuk meg, hogy is néznek ki a két évjárat azonos dűlőkből származó borai egymás mellett.

A Carpe Diem borbár bezárásával nem szűntek meg a FineWines.hu kóstolói, csak a helyszín változott. Az őszi-téli szezonban az N28 ad otthont az eseményeknek, a múlt héten egy izgalmas rajnai rizlinges téma volt soron, Mosel egyik legjobb pincészetének boraival.
A Weingut Heymann-Löwenstein 1980-ban került megalapításra, de a Löwenstein család már 500 éve borászkodik Winningen településen. Reinhard Löwenstein és Cornelia Heymann-Löwenstein épp mostanában adták át a stafétabotot lányuknak, Sarah-nak, aki a borászfamília 14. generációját képviseli. A borászat 15 hektárnyi ültetvénnyel rendelkezik (98% riesling, 2% pinot noir), a szőlősorok a Winningen és Hatzenport települések feletti meredek hegyoldalakon kialakított teraszokon teremnek. A dűlőkön 7 különböző palavariáció található, a borok stílusát, minőségét döntően meghatározza a dűlők fekvése és a talaj. A száraz riesling-ek mellett palackos erjesztésű pezsgő, édesborok és a pinot noir-ból készült vörösbor alkotják a portfóliót. A borok saját élesztővel erjednek, a szőlőt ökológiai módon művelik.
A 2020-as évjárat az utolsó, amit még teljes egészében Reinhard Löwenstein készített. Egyben ez az első évjárat, amely teljes szélességében megjelent egy FineWines-os kóstolón, sőt, néhány régebbi tétellel ki is egészült a sor.

Csehországba általában sörözni járnak az emberek, nem borozni, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi időben a borkultúra is egyre inkább erőre kap. Nem vagyok szabályt erősítő kivétel: két kéz valószínűleg elég hozzá, hogy megszámoljam, hány cseh bort kóstoltam életemben, az elfogyasztott cseh sörök listázása összehasonlíthatatlanul nagyobb feladat lenne. Az is pusztán a véletlennek köszönhető, hogy ez a mai cikk elkészülhetett. Történt ugyanis, hogy július végén egy brno-i kirándulás során a hirtelen lezúduló zivatar elől az utca túloldalán található kávézóba menekültünk és kifogtuk azon kevés helyek egyikét, ahol nem tartottak sört. Bort viszont igen, és ha már így hozta a sors, egy fehér és egy vörös tételt megkóstoltunk, a páros pedig pont passzolt a sorozat témájához.

Meghoztam a nyári borpárokat, az évszakhoz igazodva inkább könnyedebbre hangolt fehér- és vörösborokat hazai pályáról, Új-Zélandról, Dél-Amerikából és Ausztriából.

Úgy tűnik, lassan hagyomány lesz, hogy az utolsó augusztusi napok egyikén teszek egy gyors délutáni kört a Balatonfüredi Borheteken, legalábbis 2019, 2020 és 2021 után idén is így alakult. A nyári szezon végét jelző augusztus 20-án már túl voltunk, az időjárás kellemesre hűlt, a napot többnyire eltakarták a felhőt, de még ennek ellenére is meglepően sok ember gyűlt össze kedd este a Tagore-sétányon. Kora délután kezdtem és kora este fejeztem be a kóstolást és most inkább az ismert nevek tételei közül válogattunk. A terv az volt, hogy a kiszemelt pincészetektől 1 fehér és 1 vörös tételt nézünk meg, ezt néhány kivétellel sikerült is tartani.

Társaságban borozgatva kevésbé ment az elemezgetés és jegyzetelés, a vörösökbe ráadásul éppen csak belekortyoltam, így kevésbé átgondolt és összeszedett leírások, pontszámok születtek.

Májusban számoltam be a Bortársaság Borsuli nagy nemzetközi vörösborokat felvonultató (egyébként még áprilisban tartott) borestjéről, kézenfekvő volt, hogy az időjárás melegebbre fordultával a kóstoló fehérboros párja következzen. Igazság szerint korábban is volt már egy nagy fehérboros esemény a Borsuliban, de annak már majdnem 5 éve és egyszeri alkalom volt, ideje volt egy újabbnak. A vörösboros kóstolón elhangzott szempontok alapján magas presztízzsel rendelkező borvidékek, bevált szőlőfajtáiból készült, komplex, érlelhető, bizonyítottan kiváló minőségű borok szerepeltek a kóstolón. A számos borvidéket, fajtát és borstílust felvonultató sorban francia, német, olasz, új-zélandi borok kaptak helyet (francia túlsúllyal), de ezúttal hazai nevezett is volt: egy mádi furmint képviselte hazánkat, a borvidék legismertebb termelőjétől és egyik ikonikus dűlőjéből.

Európában az egyház és az egyházi birtokok a történelem során mindig fontos szerepet játszottak a szőlőművelés és a borkészítés terén. Magyarországon sem volt ez másként, ám a 2. világháború után hatalomra jutó kommunista rezsim igyekezett ellehetetleníteni az egyházak működését és elkobozta az egyházi birtokokat. A rendszerváltást követően megváltozott körülmények között már adott volt a lehetőség a pincészetek feltámasztására, ennek szép példája a Pannonhalmi Főapátság borászata. Most úgy tűnik, egy újabb egyházi tulajdonban álló szőlőbirtok születhet újjá: a Veszprémi Érsekségi Pincészet.

(Fotó: Benesch Antal)

A tavaly megkezdett rajnai rizling sorozatot folytatva most pannonhalmi rajnai rizlingek következnek. A Pannonhalmi borvidéken jellemzően elég sok szőlőfajtával foglalkoznak a pincészetek, főleg világfajtákkal. 2017-ben néhány borász itt is összefogott, hogy létrehozzanak egy közös borvidéki bormárkát, ez lett a PH-érték, amely ugyan egy fehér házasítás, de a szabályozás szerint legalább fele részben rajnai rizling alkotja, az összefogás résztvevői szerint ugyanis ez a fajta remekül érzi magát a borvidéken. A legtöbb helyi pincészet önállóan is palackoz rajnait, volt már nekem is szerencsém néhány szép példányhoz a borvidékről, adta magát az ötlet, hogy összekóstoljam néhány pannonhalmi borászat rajnaiját, május egyik hétvégéjén nyílt is rá alkalom. Négy pince öt bora került egymás mellé, mindegyik a 2020-as évjáratból.

Május elején a Sabar Borház és a borászat tulajdonosa, Ádám Gábor volt a Kálvária Pince borest-sorozatának vendége. Ugyanazon napon a Kálvária Pince adott otthont a Furmint Február sajtókóstolójának is, Kézdy Dániel pedig felajánlotta, hogy ha van kedvem maradni, a vendége vagyok az esti eseményre is. Volt kedvem... :)

A maradékcukor áldásos hatását nagyon szeretem, ha savban gazdag fajtákból készült fehérborokról - mondjuk rajnai rizlingről vagy furmintról - van szó, száraz-félszáraz kategóriában és édes borokban egyaránt, de valahogy a félédes borokkal mintha nem tudnék mit kezdeni. Száraznak nem elég szárazak, édesnek nem elég édesek, ázsiai ételek kísérőjeként kétségtelenül jól működnek, de ez önmagában kevés indok ahhoz, hogy egy bort szívből szeretni tudjak. Most a kezembe került egy német riesling debütáló évjárata, amiben maradéktalanul megtaláltam a számításomat.

Egy év kihagyás után idén tavasszal ismét badacsonyi bortermelők és borkedvelők töltötték meg a budapesti New York-palotát. A 2021-es kényszerszünetet követően ebben az évben az "Életre hívunk" szlogennel tért vissza a rendezvény, több, mint 30 borászat és mintegy 10 turisztikai kiállító fogadta a vendégeket. Úgy tűnik, a borkedvelők is nagyon várták, hogy Badacsony visszatérjen a New York-palotába, mert már a szakmai meghívottak számára fenntartott első két órában igen komoly létszámban jelentek meg a látogatók, és a nagyközönség még csak ezután érkezett.

A 2021-ben megkezdett 2019-es rajnai rizlinges sorozat sajnos két magyar (I., II.) és egy német forduló után félbeszakadt, pedig csőre töltve várakozott egy osztrák sor, de az sajnos tavaly már dobozban maradt. Március végén elérkezettnek láttam az időt, hogy végre bepótoljam a lemaradást. Kilenc osztrák bor sorakozott fel különböző borvidékekről, leginkább az alap-középkategóriából válogattam, így leginkább településszintű borok kerültek a sorba.

Hétvégén visszatér a New York Palotába a Badacsonyi borvidék színe-java a kényszerű COVID-szünet után. A tavasz és a megújulás jegyében az idei Badacsony New Yorkban szlogenje "Életre hívunk". Közel 50 kiállító, köztük 34 borászat várja a majd a badacsonyi borok kedvelőit.
A hétvégén ráhangolódásként én is badacsonyi borokat bontottam, a rajnai rizling-specialista Villa Sandahl-tól. Tavaly nyáron jártam a pincénél, nagy sétákat tettem a szőlőben és két részletben végig is kóstoltam szinte a teljes szortimentet. Ahogy akkor is írtam, a badacsonyi klímán termett rajnai rizlingtől nem lehet mosel-i vagy wachau-i stílusjegyeket elvárni, ezzel együtt a Villa Sandahl Magyarország egyik legjobb rajnai rizlinges pincéje. Miután alaposabb betekintést kaptam a pince szortimentjébe, a végkövetkeztetés az lett, hogy hozzám a hűvösebb évjáratok borai közelebb állnak - itt valószínűleg visszaköszön a német-osztrák mérce -, így főleg a 2016-os évjárat boraiból táraztam be itthonra. Ha minden igaz, négy bor készült a pincénél abban az évben, és mindegyikből volt is itthon egy-egy palack, úgyhogy teljes évjáratkörkép következik öt és fél év távlatából.

A múlt héten egy zárt körű riesling-kóstolóra kaptam meghívást, ahol amolyan stílusgyakorlatok jelleggel különböző rajnai rizlingeket kóstoltunk a fajta néhány fontosabb termőhelyéről, hazánkból és a nagyvilágból egyaránt. Nem feltétlenül átfogó kép alkotása, vagy csúcsdöntögetés volt a cél, inkább csak szemezgetés fontosabb riesling termőhelyekről, néhány - valamilyen szempontból - meglepő tétellel.

(Rajnai rizling sorok a Villa Sandahl birtokán)

Az idei első legendás osztrák triót Wachau, Südsteiermark és Burgenland egy-egy híres borásza alkotja, tőlük hoztam 1-1 fajtabort.

Az év végi elmaradások bepótolása során most egy régi adósságomat törlesztem. Ritkán fordul elő, hogy hónapokat kések egy kóstoló megírásával, most félig meddig mégis ez a helyzet. Szóval ez a kóstoló még a nyár végén, egészen pontosan augusztus 31-én volt, de az ősz elején feltorlódtak a megírásra váró dolgok, utána egy darabig úgy terveztem, hogy majd az idei második külföldi egyvelegbe olvasztom be, aztán kiderült, hogy annak a kereteit szétfeszítené... Végül némi késéssel, de mégis önálló posztban jelenik meg ez a kóstoló és az alábbi hat bor.

A téma tehát Tar Ferenc legkedvesebb szőlőfajtája, a rajnai rizling. Feri a világ minden tájáról válogatott egy kicsit, és amolyan stílusgyakorlatok jelleggel hat eltérő stílusú riesling-ből állította össze az alábbi érdekes kóstolósort.

Az őszi borpárbajos poszt ezúttal 8x2 bort foglal magába. Vörösben is, fehérben is lesznek magyar és külföldi borpárok, köztük két remek osztrák Gemischter Satz, két izgalmas hárslevelű, pinot noir-ok itthonról és az USA-ból, a végére pedig két gyönyörű szamorodni 1-1 mádi, illetve tállyai dűlőről.

A Villa Tolnay Tavasz névre keresztelt fajtabor-szériája a kezdetektől igazi best buy csokorként vonult be a borkedvelők kézikönyvébe. A pincészet formai megújulása után az egykori Tavasz-széria az 1 csillaggal jelölt fajtaborok formájában képezi a szortiment stabil bázisát. A minőség változatlan, ritkán találkozni itthon ilyen jól felépített választékkal rendelkező és konzekvens minőséget - elsősorban - fehérboros pincészettel. Az "alap" borok még mindig barátságos áron, sokszor a kategórián túlmutató erényekkel bírnak és általában gyorsan el is fogynak.
Még valamikor a nyár folyamán szereztem be sorban a 2020-as borokból 1-1 üveggel, hogy majd együtt megkóstolva jól levonjam a konzekvenciát, mennyire is építkezik szilárd alapokra a csobánci pince. Végül azonban úgy alakult, hogy a dugók csak novemberben repültek ki a palackokból, mire a tételek nagy része ki is futott. Így a jelen poszt beszerzési szempontból erősen megkésettnek tekinthető, ettől függetlenül célszerűnek találtam egy külön írás keretében megosztani a tapasztalatokat.

Ismét hoztam három bort három híres osztrák pincészettől, a szokásosnak mondható két fehér-egy vörös felállásban. Három nagyon különböző, de remek bor nyílt ki ehhez a poszthoz.

Wachau legnagyobb borászata, egy ruszti családi borműhely, és a Fertő-tó vidékének egyik legjelentősebb kékfrankos-termelője kerül ma porondra. Véletlen egybeesés, de a három főszereplőből kettőnél jártam már kóstolni személyesen is (1, 2).

A Vince Magazin évről évre díjazza a hazai borkultúra legjobbjait, idén először azonban a közönség is szavazhatott a kedvenceire, több kategóriában. A díjazható borok listáját a hazai gasztronómiai és italkultúra szakértői és támogatói állították össze. A díjátadóra és a sétáló kóstolót is magában foglaló két napos gálára november első hétvégéjén került sor a Marriott Hotel dísztermében. A rendezvényen természetesen a különféle díjkategóriák döntőseit és díjazottjait is meg lehetett kóstolni, de további kiállítók is megjelentek, valamint mesterkurzusok keretében a Bock, a Jammertal Borbirtok és a Patricius Borház különleges boraival is meg lehetett ismerkedni.

Két külön posztban írok a gálán kóstolt fehér- illetve vörösborokról, valamint érkezik majd egy rövid beszámoló a Jammertal Borbirtok mesterkurzusáról is. A fehérboros kategóriák versenyzőivel nyitom meg a sort, kategóriánként beosztva a tételeket. Nem kóstoltam meg minden bort (az Irsai Olivér, sauvignon blanc, sárgamuskotály, egyéb buborékos sor kimaradt, ahogy a legjobb borcímkés stand borai is), de a mezőny nagy részét azért igen. Rövidke jegyzetek, gyors benyomás alapján generált pontszámok következnek.

Tokaj a hazai boros körökben különböző témák számos vitát generál, ezek közül egy, kevésbé felszínen lévő diskurzus a fajtákról szól. A borvidéken hat engedélyezett fajtából készülhet tokaji eredetmegjelöléssel bor, ezek pedig a furmint, hárslevelű, kabar, kövérszőlő, sárgamuskotály, zéta. Vannak borászok, akik szerint felesleges összezavarni a képet nemzetközi fajtákkal, bőven elég a hat engedélyezett fajta, általában a furmint kiemelésével, míg mások inkább szabad teret adnának a kísérletező kedvnek.
Néhány hegyaljai borászat már hosszú évekkel ezelőtt elkezdett játszani nemzetközi fajtákkal is, részben azért, mert úgy találták, hogy az akkor nemzetközi fronton még kevésbé ismert furmint (és hárslevelű) helyett ezekkel a már jól ismert szőlőfajtákkal könnyebb lehet megszólítani és bevonzani a külföldi fogyasztókat. Leginkább a chardonnay, sauvignon blanc és pinot noir hármasból készült fajtaborokkal lehet találkozni egyes pincészetek választékában, de készült már a borvidéken syrah, kékfrankos, rosé, vagy régi magyar fajták felhasználásával házasított bor, sőt nemzetközi fajta és tokaji fajta házasítása is. Csepp a tengerben a véleményem, de szerintem egyrészt az a kevés nemzetközi, vagy más, nem tokaji fajtából készült bor mennyiségileg aligha zavarja a borvidék furmint és hárslevelű dominálta össztermelését, az édes boros mezőnyben amúgy sincs szerepük, cserébe viszont kifejezetten izgalmas és jól sikerült borokat is lehet kóstolni a nemzetközi fajták és a borvidék együttállásából.
Balassa István, a tokaji termőhelyek egyik feketeöves vallatója 2018-ban döntött úgy, hogy ideje más utakon is elindítania a kutatást és a tapasztalatszerzést arról, hogyan tudja még jobban kihasználni a Tokaji borvidék adottságait. De mi jöhet még a dűlő- és parcella-szelektált furmintok, hárslevelűk és szamorodnik után? Nos, valami egészen más.

A borász kedvenc fajtája a rajnai rizling, így 2018-ban osztrák riesling oltványokból is telepített egy keveset Mád ikonikus dűlőjére, a Szent Tamásra, amely elsősorban dűlőszelektált száraz furmintjairól vált nevezetessé az elmúlt években, de kiváló dűlős aszúk is készültek már innen. A viszontagságos 2020-as évjáratból érkezik az első bor a fiatal ültetvényről, mindössze 494 palack került letöltésre. Balassa István szerint elképesztő harc dúl a palackban a termőhely és a fajta között, érdekes látni és összehasonlítani a párhuzamokat, valamint az eltéréseket, valamint a bor érését is érdemes lesz ilyen szempontból figyelni. 2020, de valószínűleg 2021 sem szerepel majd a legjobb tokaji évjáratok emlékkönyvében, de a borász elvárásai szerint az ültetvény korának előrehaladtával jó évjáratokban egészen kivételes borok születhetnek majd itt. A kísérlet-sorozatnak lesz újabb elágazása is, hamarosan egy újabb szőlőfajta és termőhely találkozásával (is) folytatódik.

A tizedik résszel zárom a júniusban indult "Badacsonyi nyár" sorozatot, amelyhez szervesen kapcsolódik a májusi élményeket felidéző négy részes "Badacsonyi nyárelő" minisorozat is. Az ezt megelőző 13 írás rengeteg kóstolójegyzetet tartalmazott, de távolról sem került említésre minden bor. Eddig.