Sopron a kékfrankos fővárosa, mint tudjuk, én mai témaként mégis egy merlot-t választottam innen. Ritkán írok mostanában célzottan soproni borról, az utóbbi időben a borvidék kicsit perifériára szorult nálam. Kevesebb bort kóstolok innen, mint régebben, és még kevesebb az olyat, ami mentes a hibáktól és mutat valami izgalmasat, ami miatt érdemes lenne hozzá visszatérni. És itt jön a képbe Luka Enikő…
Az utóbbi néhány évben számomra Luka Enikő kis családi birtoka tűnt a legmegbízhatóbb választásnak, ha soproni borról volt szó, hozzátéve, hogy a fentebb ismertetett okokból korántsem tekinthető reprezentatívnak a mintavétel. Többnyire sétáló kóstolók vagy fesztiválok, esetleg vakkóstolók alkalmával szoktam találkozni a fertőrákosi pince boraival, olyankor viszont szinte kivétel nélkül jól vizsgáznak, és egyben még túl fiatalnak tűnnek. Szinte mindig a jól ismert "de jó lenne ezt megkóstolni x év múlva" érzéssel távoztam a standtól, ami azért nem egyenlő a teljes elégedettséggel. Komplett palackok tartalmát sajnos ritkábban nyílt alkalmam elemezgetni, amikor rá is szántam magam a vásárlásra, többnyire azzal szembesültem, hogy a kiszemelt bor már kifutott a polcokról. Luka Enikő borai ugyanis egyáltalán nem olcsóak, viszont nagyon fiatalon kerülnek a piacra és hamar elfogynak.
Márciusban a nőnapi "Gyengébb? Nem!" kóstolón megint volt alkalmam egy kicsit ismerkedni Luka Enikő aktuális tételeivel, és volt annyira meggyőző az élmény, hogy ezúttal ne halogassam a vásárlást. Sejtettem ugyan, hogy korai lesz még májusban a 2018-as vörösborokat kóstolni, de hajtott a kíváncsiság, úgyhogy a három különböző tételből végül ezt a palackot felbontottam.

A nagy koronavírusos forgatag közepette a fiókban maradt egy poszt, egy korábban elfogyasztott, de eddig megíratlanul maradt spanyol sor, jobban ismert - történetesen kivétel nélkül "R"-betűvel kezdődő :) - borvidékek boraival. Íme!

Az utóbbi szűk három hónapban kizárólag magyar borokat boncolgató "tegnap ittam" posztok után most kivételesen ismét egy külföldi bor kerül a nagyító alá, de így sem maradunk magyar vonatkozás nélkül.
Az 1995-ben alapított, azóta is családi tulajdonban álló Planeta az egyik legnagyobb és legismertebb szicíliai pincészet, amely a sziget öt tájegységén is rendelkezik szőlőültetvényekkel és borászattal (Menfi, Vittoria, Noto, Etna, Capo Milazzo). A család 17 generációra és kb. 500 évre tudja visszavezetni Szicíliában folytatott mezőgazdasági tevékenységét. Korábban is foglalkoztak borászkodással, de a 20. század végén három unokatestvér, Alessio, Francesca és Santi úgy döntött, hogy korábbi tömegtermelést ideje felváltani a csúcsminőségű borok készítésével. Bejött a terv, ma a Planeta már több száz hektáron gazdálkodik és szerte a világba exportálják boraikat.

A Planeta Allemanda névre keresztelt noto-i száraz muskotálya a 2012-es évjárattal debütált, én most a 2018-asból nyitottam fel egy palackot.

Az a helyzet, hogy a begubozó életmóddal az jár együtt, hogy az általam fogyasztott borok 90 százalékát webshopokból rendelem. Valahogy úgy hozta a sors, hogy ezek erős zömmel külföldieket takarnak, most viszont úgy éreztem, hogy van egy sor hazai/kárpát-medencei termelő akinek rég ittam a borait. Így most a Mitiszolra esett a választás. Rendeltem tőlük egy hatos kartonnyi nem olcsó bort, íme a tapasztalatok, csak még egy kis kitérő. :)

Kicsit az értékeléseimről, ha már "visszatértem", mert lehet egyesek furcsának találják majd a mostani pontokat, vagy épp a hiányukat. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már úgyis képtelenség törekedni teljes objektivitásra, akkor törekedjünk teljes szubjektivitásra.:) Így ha egy bor jobban tetszik magasabb pontot kap, ha mérsékelten, akkor meg alacsonyabbat, ha nem ittam meg, akkor meg el is tekintek a pontozásától. Ilyen egyszerű.  Nem lesz szerkezetivás, nem lesz egyensúly mérlegelés meg utóízhossz-méricskélés. Csak szimplán, zsigerből, amilyen érzemet kivált.

Tekintettel arra, hogy az elmúlt hétvége a megszokottnál hosszabb volt, előszedtem az itthoni készletem mélyéről egy pár furmintot, hogy háromnapos érzékszervi vizságlat alá vethessem őket. Annak ellenére is, hogy a fajta és az árazás kapcsolódási pontjain kívül kevés közös vonást találni közöttük. Még a koncepció sem egyezik, hiszen egy birtokbort engedtem össze egy dűlőválogatással. Tanulság ezúttal sincs, az viszont megerősítést nyert, hogy a termőhelyszelektív kivitelezés nem feltétlenül eredményez jobb és érdekesebb végeredményt.

Ha kapacitáshiány miatt mélyebbre nem is ások a pincekínálatban, az biztos, hogy Losonci Bálint kékfrankosból szűrt alapborát az elkészítésének összes évjáratában kötelezően el szoktam fogyasztani. Van az úgy, hogy többször is. Azért, mert szeretem. És azért is, mert ritkán találni itthon hasonló filozófia mentén elkészülő vörösbort. Ez a sztori ugyanis nincs túlgondolva: egy egyszerű, gyümölcscentrikus örömbor képét mutatja évről-évre, amely elsősorban a direkt élményekről, mintsem a komoly elmélyülésekről szól. Mindezt ráadásul szokatalnul professzionálisan kivitelezve. Az aktuális évjárat pedig ezt a zászlót viszi most tovább, ügyesen.

Bott Frigyesék borkínálata jelentős dizájnbeli átalakuláson esett át azóta, hogy három évvel ezelőtt csoportan betekintést kaptunk az akkori aktualitásokba. Az idő múlása, valamint a garammentiség koncepciójának előtérbe helyezése feltételezésem szerint sokat csiszolt a pincekínálat üzenetének egységességén, ezért az elmúlt hónapokban vásároltam néhány Bott-fehéret, hogy felmérjem, tetszik-e ez nekem egyáltalán. Először a sauvignon blanc-ból csúszott ki a dugó, a kétnapnyi fogyasztási tapasztalataim alapján pedig a helyzet az, hogy nagyon is tetszik.

Az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a bezártság jelenében a hazai borásztársadalom egyike a fulladozó gazdasági helyzet veszteseinek. Az éttermek zárva, a kóstolók, rendezvények törölve, személyes kontaktusra pedig minimális a lehetőség, ez pedig számokban aligha kifejezhető mértékben akadályozza a terjesztést és terjeszkedést.

A fenti indokok mentén keresett meg minket néhány héttel ezelőtt Péter Ákos, aki tokaji pincéjének reprezentációs borkeretéből ajánlott fel egy csokornyit blogunknak további szíves felhasználás céljából. Mi pedig éltünk a lehetőséggel, mégpedig úgy, hogy a sort először én, aztán pedig másnapi átszállítás után furmintfan is megkóstolta. Így állt össze ez a külön-külön négykezes, ami gyakorlatilag a Péter Pince aktuális szortimentjét hivatott lefedni.

Ez pedig különösen kedves volt a számomra, hiszen minimális előismeretek birtokában voltam a pincét illetően, így pedig sikerült egy közel teljes képet kapnom arról, hogyan néz ki a borvidék a Péter Pince szemüvegén keresztül.

Tavaly már feltűnt egy-egy horvát borvidék és pincészet a sorozatban, terveim szerint idén szerepel majd kettő is. Most mindjárt itt is van az egyikük, ezúttal azonban az ország tengertől távolabbi részéről, Szlavóniából választottam ki egy pincét. Az általában szokásos kettő helyett megint három bort kóstoltam, lássuk, honnan és miket.

Figula Mihály boraihoz közel tízéves borfogyasztói pályafutásom több fontos, emlékezetes pillanata fűződik. Kezdjük egyből az olaszrizlinggel, a fajta komolyabb, sűrűbb arcát ugyanis az Arácsi név alatt futó boruk 2009-es évjárata ismertette meg velem. Jobbat itthonról talán azóta sem ittam, de emlékezetesebbet biztosan nem.

Egy évvel később, 2012-ben egy hosszabb balatoni túra alkalmával meglátogattuk a pincét is, ahol tettem egy sikertelen kísérletet a bor beszerzésére, az ugyanis akkorra már kifutott. Nem véletlenül. Kaptunk viszont egy kiváló félédes sauvignon blanc-t, melynek ugyan már nem emlékszem a pontos részleteire (címkéje sem volt, csak egy filctollas felirat tette beazonosíthatóvá), de hozzá foghatót azóta sem ittam a Balaton-felvidékről.

Most pedig kibontottam ezt a dűlős olaszrizlinget. Egyrészt azért, hogy a régi túrák, beszélgetések és pincekóstolások keserédes nosztalgiájával gyorsabban teljen a kényszerbezártság, másrészt pedig azért, mert Figuláék dűlős olaszait többnyire minden évjáratban szeretni szoktam.

Losonci Bálint vörösborai közül az alap pinot noir az állandó vendége a tegnap ittam rovatunknak, 2014-től 2017-ig minden évjáratáról született bejegyzés (a 2018-as beszerzése is megtörtént már), most viszont egy másik vörösbor került a mikroszkóp alá Bálint gyöngyöspatai pincéjéből.
A 2018-as Syrah szűztermés, a pince első bora a fajtából, de már annyi jót hallottam róla megbízható forrásokból, hogy muszáj volt beszereznem egy palackot. Nem is bántam meg, sőt!

A borvidéki összefogás valamilyen formájára egyre több példát látni itthon az elmúlt években és bár a pannonhalmi kezdeményezésnek nincs akkora visszhangja, mint mondjuk a BalatonBor-nak, azért természetesen érdemes róla megemlékezni. A Pannonhalmi borvidék 6 pincészete vesz részt jelenleg a 2017-ben életre hívott, PH-Érték névre keresztelt együttműködésben (Cseri Pincészet, Hangyál Pincészet, Herold Pince, Pannonhalmi Apátsági Pincészet, Pécsinger Szőlőbirtok, Tar Pincészet), amelynek keretein belül a tagok igyekeznek megfogalmazni a borvidék identitását, szakmai és marketingkommunikációs tevékenységük összehangolásával. A társulásnak már van saját honlapja és facebook-oldala, valamint létrehoztak egy új, közös borkategóriát is, amely szintén PH-Érték névre hallgat és a 2017-es évjáratból készültek el az első tételek, majd 2018-ban következett a folytatás.
A definíció szerint a PH-Érték olyan tartályban erjesztett és érlelt fehér házasítás, amelynek legalább 50%-a rajnai rizling, legfeljebb összesen 30%-a lehet illatos/aromatikus fajta, azaz tramini vagy sauvignon blanc, a fennmaradó rész pedig olaszrizling, chardonnay, pinot blanc vagy királyleányka fajtákból állhat. A borok rajnai palackban, csavarzárral, egységes PH-Érték arculattal kerülnek forgalomba. A szőlőtermesztésre, analitikára, előzetes bírálatra és a forgalomba hozatalra további szabályok is vonatkoznak. Mind a hat pincészet készített PH-Értéket 2018-ból, én most a Hangyál Pincészetét kóstoltam meg.

Balassa István aktuális alapfurmintja még hosszú hónapokra az itthoni borkészletem alján állt volna elfeledve, ha a szokatlanul nagy mennyiségben rendelkezésemre álló szabadidőm egy részét nem az itthoni palackok szortírozására fordítom. Mivel azt gondolom, hogy ez a bor nem elsősorban hosszabb érlelésre készült, ezért az elmúlt pénteken egy társasági Skype-borozás keretei között kinyílott, majd el is fogyott, ahogy kell.

A Bukolyi borok - amelyeket jó pár éve Bukolyi Marcell készít - egy ideje eltűntek a horizontról. Ez persze nem jelenti azt, hogy Bukolyiék háza táján megállt volna az élet, épp ellenkezőleg, a családalapítás után megkezdődött az új birtok életre hívása. Marcell és párja, Lilla a Nagy Eged-hegy tövében építette fel a birtokközpontot és mivel a kezdetektől ökológiai gazdálkodásban gondolkodtak, így a borok is új telepítésű szőlőültetvényekről készülnek. A 2018-as évjáratból készültek el az első borok, köztük ez a pinot noir.

A Tokaj Magic februári kóstolóján a Bott Pince talán legfontosabb dűlős borából kóstoltunk meg számos évjáratot a Borganikában. A Csontos dűlőt mondhatni, a Bott Pince tette fel újra a térképre. Dűlős száraz bort más rajtuk kívül nem készített innen, a Csontosból készült furmint viszont évről évre az egyébként is magas színvonalon teljesítő Bott szortimentnek is az egyik legjobbja. Ebből a borból hoztunk össze közös erővel egy nagy vertikális sort.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet Hemina névre keresztelt bora jó 15 éve indult, ha minden igaz, a 2005-ös volt az első évjárat (a vörös Hemina később érkezett mellé). Eleinte a pincészet csúcs-fehérbora volt, aztán inkább amolyan - miután árban a rajnai rizling válogatás Prior beelőzte - amolyan prémium birtokbor szerepet tölt be, a fehér Tricollis nagytestvéreként. A chardonnay-ra építkező (a főfajta dominanciáján túl az évek során váltakozó fehér fajtákkal fűszerezett) házasítást kezdetben elég gyakran érte az a vád, hogy a túltolt (új)hordó és seprőfelkeverés mellett kissé lustácska és gyümölcstelen.
Azóta eltelt majd' 15 év, mind a borfogyasztók, mind a borászok a könnyedebben fogyasztható, gyümölcsösebb borok felé fordultak, finomodott a pannonhalmi apátsági borok stílusa is. Én pedig egy tavaly decemberben kóstolt korty alapján szerzett futó benyomáson felbuzdulva vettem egy palackot a Hemina aktuális évjáratából, hogy meggyőződjek róla, elmélyültebb kóstolás során is beváltja-e a bor a hozzá fűzött reményeket.

A sorozat idei első rejtőzködő borvidékét tulajdonképpen a véletlen sodorta elém. Történt ugyanis hogy az Auchan külföldi borkínálatával szemezve belefutottam két akciós spanyol borba, Cariñena borvidékéről. Egy fehér, egy vörös, kevésbé ismert borvidék: minden passzolt a sorozat tematikájába.

A hazai boros vérkeringésből részben kiesve talán nem meglepő, ha azt állítom, hogy a köveskáli Pálffy Pince aktuális tevékenységével kapcsolatban sincsenek érzékszervi tapasztalataim. Kivételt csak a közelmúlt egyik legjobb rozéja képez, amiből persze nehéz lenne távolabbi következtetéseket levonni.

Tekintettel arra, hogy egy – feltehetően termőhelyi – olaszrizling már alkalmasabb erre a feladatra, megpróbálkoztam a Fekete-hegy aktuális évjáratával. A biztos meggyőzés helyett össze is zavart rendesen.

A Bortársaság szokásos Tokaj-körképe a 2018-as évjárat apropóján sem maradhatott el, a korábban megszokott novemberi időpontok helyett a dupla kóstolóval és külön kiadvánnyal fémjelzett kitekintésre ezúttal januárban került sor. A Lánchíd utcai üzletben tartott kóstolókra a hegyaljai borászok két-két 2018-as száraz bor mellett hoztak magukkal - jellemzően korábbi évjáratból származó - édes bort is. Tavaly és tavalyelőtt is úgy alakultak a dolgaim, hogy csak az egyik kóstolóra tudtam elmenni, most végre ismét ott voltam mindkettőn, úgyhogy meg is osztanám benyomásaimat.

A Kóstolom Borbár két pincészet látott vendégül a kékfrankos fajtának szánt, párbajként meghirdetett januári kóstolóestjén. Csopakról a Szent Donát Birtok, míg a szélesebb körben kevésbé ismert Vaskeresztesről a Nador képviselői hoztak magukkal kékfrankosokat. Két izgalmas termőhely, két izgalmas birtok, sok-sok kékfrankos, különböző méretű palackokba zárt és/vagy dűlőszelektált tételek várakoztak tehát a bemutatkozásra. A borászatok által reprezentált termőterületek mellett a borok kora is eltérő volt, a Nador borászai főleg régebbi évjáratú tételeket töltöttek a poharakba.
Az esti nyitott kóstoló előtt egy zártkörű szakmai kóstolóra is sor került a délutáni órákban, ennek a végére sikerült nekem is beesnem a borbárba, hogy megkóstoljam a borokat.

A tarcali Kikelet Pince borásza, Berecz Stéphanie idén is megtartotta kedves szokását és küldött egy kartonnal a frissen megjelenő száraz boraiból, hogy kóstoljuk meg azokat. Ez most hét bort jelent, ennyi száraz tétel készült a pincénél 2018-ban: két furmint (Birtok és Lónyai), négy hárslevelű (Birtok, Kassai, Lónyai, Váti) és egy házasítás (Váti Tokaj Dry). A Váti borai várhatóan később kerülnek a kereskedésekbe, Stéphanie szokás szerint egy kis palackos érlelést is szán ezeknek a boroknak forgalomba hozatal előtt, így a jelenlegi pillanatfelvételhez képest már kicsit változhatnak.

Négyen ültünk le megkóstolni a borokat, köztük Táncoló Medve barátunk és Szabi is, de sajnos két bor dugós volt, a cserepalackokat pedig pár nap múlva már egyedül bontottam ki.

A Szászi Pince olaszrizlingjeivel nincsen szerencsém. A kapcsolatunk öt évvel ezelőtt emlékezetesen rosszul indult, amit aztán hosszú hallgatás követett. Egészen tavaly nyárig, akkor ugyanis egy szabadtéri borozás keretei között rányitottam a bejegyzés tárgyát képező bor előző, '17-es évjáratára, ami akkor és ott kifejezetten tetszett. Egy gazdag, érdekes, szigorú mércével mérve is finom olaszrizlingre emlékszem, ami rendkívül jól oltotta a szomjat a nyári harmincfokban. Azt és akkor – már magam sem tudom, hogy miért – nem vetettem bloghasábokra. 

Az élményeken felbuzdulva pár hónappal később megvásároltam a friss évjáratot abban bízva, hogy egyrészt hasonló örömöket fog okozni, másrészt azért is, hogy végre beszámolhassak arról, hogy a pince alapolasza érdemes a figyelemre. Most pedig itt ülök a maradék háromnegyednyi palack mellett, és nem értem, hogy mi történik.

Igazi nagyágyúval indította Ripka Gergő barátunk az új esztendő Tokaj Magic kóstolósorozatát: Balassa István Mézes-mályból készített száraz borai voltak az első "vendégek" 2020-ban a helyszínként már jól bevált Borganikában.
Gergő bevallása szerint 2008 októberében kóstolta a 2006-os Mézes-mály  Furmintot, amely egyike volt azoknak a boroknak, amelyek ráébresztették a borvidék potenciáljára és amit azóta is meghatározó mérföldkőként tart számon boros pályafutása során. Nekem a 2009-es és a 2011-es Mézes-mály volt hasonlóan óriási élmény, és a többi évjárat is sok szép pillanatot okozott, úgyhogy én is nagy érdeklődéssel vártam a borokat.

A nyárvégi badeni kiutazásom alkalmával lehetőségem nyílt arra is, hogy egy rövid, legfeljebb órákban mérhető kitérőt tegyek az osztrák térfélen, erre pedig nincs is jobb választás, mint Wachau. Tekintettel arra, hogy számomra ez volt az első ilyen alkalom, így a Melk településen (vagy inkább felette) elhelyezkedő, a környék egyik jelképeként is jegyzett apátság kézenfekvő döntésnek tűnt. Az pedig világos, hogy az apátság saját üzletében jobban érdekelt a borospolc, mint a hűtőmágnesek széles kínálata, így hát rá is raboltam egy palack alaprizlingre, amit Josef Jamek készít az apátság számára. Abban biztos voltam, hogy a hazaszállított palack tartalma élményszerű lesz, úgyhogy az azonnali nyitás helyett úgy döntöttem, hogy az év végére hagyom a dolgot. Jó ötlet volt.

Az idei év számos hazai meglepetést tartogatott a sokszor jogosan másodrangúként kezelt rozékategóriában. Kettőt közülük meg is írtunk a blog hasábjaira: a lelkesedés a Jackfall Rózsabimbójával kezdődött, majd a Pálffy-Törökugratóval folytatódott. Az egyik legfontosabb különbség az említett két bor és a szekszárdi Heimann pince aktuális finomseprős rozéja között, hogy amíg az előzményektől nem vártam átlag feletti teljesítményt, addig ezzel a szekszárdi rozéval kapcsolatban határozott elvárásaim voltak, hiszen két évvel ezelőtt tetszett az elődje. A helyzet pedig az, hogy tetszik az aktuális évjárat is.