A Szászi Pince olaszrizlingjeivel nincsen szerencsém. A kapcsolatunk öt évvel ezelőtt emlékezetesen rosszul indult, amit aztán hosszú hallgatás követett. Egészen tavaly nyárig, akkor ugyanis egy szabadtéri borozás keretei között rányitottam a bejegyzés tárgyát képező bor előző, '17-es évjáratára, ami akkor és ott kifejezetten tetszett. Egy gazdag, érdekes, szigorú mércével mérve is finom olaszrizlingre emlékszem, ami rendkívül jól oltotta a szomjat a nyári harmincfokban. Azt és akkor – már magam sem tudom, hogy miért – nem vetettem bloghasábokra. 

Az élményeken felbuzdulva pár hónappal később megvásároltam a friss évjáratot abban bízva, hogy egyrészt hasonló örömöket fog okozni, másrészt azért is, hogy végre beszámolhassak arról, hogy a pince alapolasza érdemes a figyelemre. Most pedig itt ülök a maradék háromnegyednyi palack mellett, és nem értem, hogy mi történik.

Ez a bor ugyanis nem jó. Két dolog legalábbis biztosan nincsen benne: feszes savérzet és hosszú utóíz. Az illat határozottan illós és acetonos, a gyümölcsöknek szinte nyoma sincsen benne. Mindez a szellőzéssel csak súlyosabbá, veszélyesebbé válik, és a kezdetben még komoly küzdelmek árán felfedezhető fűszerességet is eluralja az acetonos alapjegy.

Meglepetést a korty sem hoz: kifejezetten üres, vékony, savérzetről, lendületről és értékelhető szerkezetről nem lehet beszélni. Lapos, vízszerű és gyakorlatilag élvezhetetlen, fajtajegyet, hovatovább gyümölcsöket még a leghatározottabb jóindulat mellett sem sikerült belemagyaráznom.

Tanácstalan vagyok. Az biztos, hogy ez a teljesítmény így, ebben a formában értékelhetetlen, pontszám-formában pedig ki sem fejezhető. Bár a palackom biztosan nem volt dugós, legfeljebb csak azt tudom feltételezni, hogy palackvariáció okozta az ismételt kudarcot. Az viszont biztos, a következő kétezresemet egy kontrollpalack helyett inkább valami megbízhatóbbra fogom költeni. (1950 Ft, Bortársaság)