Az idei év számos hazai meglepetést tartogatott a sokszor jogosan másodrangúként kezelt rozékategóriában. Kettőt közülük meg is írtunk a blog hasábjaira: a lelkesedés a Jackfall Rózsabimbójával kezdődött, majd a Pálffy-Törökugratóval folytatódott. Az egyik legfontosabb különbség az említett két bor és a szekszárdi Heimann pince aktuális finomseprős rozéja között, hogy amíg az előzményektől nem vártam átlag feletti teljesítményt, addig ezzel a szekszárdi rozéval kapcsolatban határozott elvárásaim voltak, hiszen két évvel ezelőtt tetszett az elődje. A helyzet pedig az, hogy tetszik az aktuális évjárat is.

Ha abból indulunk ki, hogy ez a bor az alapszériás rozé különutas kivitele, akkor feltételezhetjük, hogy ezt is kékfrankosból és pinot noirból szűrik. Pontosabban nem szűrik, hiszen éppen ez a lényeg: hordóba rakják, majd a finomseprőjével együtt palackozzák le, hogy aztán olyasféle élményt nyújtson, amit az egységsugarú rozérajongók nem, vagy csak nehezen tudnak értelmezni.

Pedig ez a cucc nagyon is értelmezhető. Egyrészt a szükségesnél nem zavarosabb, így az üledéktől egyébként távolságot tartó fogyasztók – ez lennék én – is próbálkozhatnak vele. Színe talán halványabb, mint a megszokott rozésztenderd, az illatban friss, természetazonos eper, málna, valamint enyhe édesfűszeresség jelenik meg. A korty a műfajhoz képest kifejezetten vastag, ha pedig töltés előtt enyhén felrázzuk, akkor éppen annyira krémes is, amennyire a finomseprőtől lennie kell.

Kísérletező, élő, mégis élvezetes rozé, hazai mércével vizsgálva a legjobbak között a helye. Masszív 5 pont. (2950 Ft, Bortársaság)