A hazai boros vérkeringésből részben kiesve talán nem meglepő, ha azt állítom, hogy a köveskáli Pálffy Pince aktuális tevékenységével kapcsolatban sincsenek érzékszervi tapasztalataim. Kivételt csak a közelmúlt egyik legjobb rozéja képez, amiből persze nehéz lenne távolabbi következtetéseket levonni.

Tekintettel arra, hogy egy – feltehetően termőhelyi – olaszrizling már alkalmasabb erre a feladatra, megpróbálkoztam a Fekete-hegy aktuális évjáratával. A biztos meggyőzés helyett össze is zavart rendesen.

Ha valaki közérthető, fajtajelleges, szöszölés nélkül is megkedvelhető anyagot keres benne, akkor garantáltan csalódni fog. Még akkor is, ha a magasabb maradékcukor-tartalom miatt akár méltó is lehetne a szélesebb elismerésre. Persze nem arról van szó, hogy a végeredmény brutálisan rossz lenne. Épp csak az van, hogy amit tapasztaltam, az nem kifejezetten tetszett.

Az orrpróba során kissé bizonytalan karaktert mutat az oxidatív almás-körtés jegyek miatt. A kortyból hiányzik az az átütő savlendület, ami ezt a maradékcukor-mennyiséget képes lenne észrevétlenül kompenzálni, egyidejűleg az orrpróba során felbukkanó jegyek a tompább, erőtlenebb gyümölcsösségben is visszaköszönnek. Puha, lapos, számomra hiányzik belőle az a lendület, amely miatt érdemes kitölteni a második, sőt, a harmadik poharat is.

Ismét bajban vagyok. Fogalmam sincs, hogy ez valamifajta palackvariáció, vagy ezt az anyagot éppen ilyennek szánták. Ha az utóbbi igaz, akkor nem én vagyok a célközönség. Ha az előbbi, akkor nem ártana szünetet tartanom. Hátha visszatér a szerencsém. (3100 Ft, Bortársaság)