Toszkána legfontosabb szőlőfajtáját, a sangiovese-t az 1970-es évek óta házasítják francia szőlőfajtákkal, Antinori-ék Tignanello-ja volt az úttörő. A trend gyorsan elterjedt, ma már a legtöbb borászat készít sangiovese-ből és francia fajtákból álló házasításokat. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy a módszer szelidíti, befogadhatóbbá teszi, vagy kiheréli a sangiovese-t. Mindenesetre a szupertoszkán műfaj számos ikonbort kitermelt magából, a sangiovese és a francia fajták vegyítése pedig nem csupán a csúcsborok, hanem a szortiment minden szintjén bevált receptté vált. Innentől kezdve túlzás is minden ilyen jellegű házasítást szupertoszkánnak nevezni, hiszen már a belépő borok között is találunk bőven ilyen összetételű tételeket.

Elméletben teljesen egyetértek minden idők egyik, ha nem a legjobb magyar nyelvű bor esszéjében leírtakkal, a kiválasztás és kiválasztódás rögös ösvényeiről, mégis vannak kivételes esetek, ahol sem a józan ész, sem semmilyen logikai rendszer nem segít annak megértésében, hogy miként lehet, hogy egy szőlőfajtát, amit erős kötelékek fűznek kiválasztott hazájához, valaki önhatalmúlag egy tetszőleges helyre katapultálja és gyakorlatilag a termőre fordulása óta, ostromolja vele az eredetihez fogható minőséget. A 2HA pince helyből átugorva a természetes kiválasztódás lépcsőit és az unalmas fejezeteit az asszimiláció gyötrelmes éveinek, egyből a régió egyik megkérdőjelezhetetlen státuszú rezidensévé avanzsálta a sangiovese-t a Szent György-hegyen. Azóta már legitimálták az eredetvédelmét is, erről még egy színes plecsnit is kapott, nincs mese, a terroir és a fajta hivatalosan is egymásra talált. Azóta is kedvelt tematika maradt a különféle borsorok összeállításában egymás mellé állítani az ó- és újhaza sangiovese-it. Furmintfan jóvoltában egy évjáratazonos triumvirátushoz volt szerencsénk nemrégiben. Az alábbi négykezes jegyzetekkel archiváltuk az élményeket az utókornak.

Itt a külföldi egyveleg második része, a fehérek és rosé (és az osztrákok) után itt vannak a vörösborok. A blog hasábjain gyakran megforduló olasz, francia, spanyol, újvilági borok mellett van itt néhány bor Szlovéniából, Szlovákiából, és Bosznia-Hercegovinából.
Egyúttal megragadnám az alkalmat, hogy boldog karácsonyt kívánjak az olvasóknak az egész Borrajongó-stáb nevében.

A Drop Shop rendhagyó kóstolóinak sorában idén talán az egyik legérdekesebbnek a 2010-es év néhány ikonikus Brunello di Montalcinoját felvonultató este ígérkezett. Az évjáratot kivétel nélkül páratlannak és bombasztikusnak kiáltották ki, amelyet jól jeleztek a különböző kritikusok 95 felett repkedő pontszámai. A Drop Shopnak hála most egy kiadós tízboros merítéssel kerülhetett az ember képbe. Sangiovese, Montalcino, 2010 a tilón.

A csendesebb téli hónapok és a februári furmintözön után itt a tavasz, és egyre több gasztronómiai fesztivál és kóstoló csábítja a borfogyasztókat, adott esetben már a szabad ég alá. Április végén a Drop Shop hagyományosan megrendezett Taste of Austria pazar kínálata kényeztette az osztrák borok szerelmeseit, a pünkösdi hétvégén pedig a Gourmet Fesztivál csábította a Millenárisra a kulináris élvezetre vágyakozókat.
Mindkét rendezvényen kóstoltam ezt-azt, és bár átfogó beszámolóra nem vállalkoznék, néhány remek bort azért érdemes megemlíteni egy mini-egyveleg keretében.

A fajsúlyos vörösek világában kezdőbb borfogyasztóként engem is megérint a kérdés, mely sokunkat: Hol is tartanak vöröseink a nagyvilágban?