Nem vagyok egy Beaujolais Nouveau hagyományőrző, azaz nem szoktam sorban állni az aktuális naptári év novemberének harmadik csütörtökén, hogy kezembe kaphassam a régen várt francia újboromat, annak ellenére, hogy alapvetően semmi bajom nincs a műfajjal. A magyar újbor mezőnyt sem szokásom tervszerűen szondázni, megvan az a két jól bevált kedvenc, amik szinte minden évben eljutnak hozzám, a többiek inkább csak alkalom- és véletlenszerűen kerülnek a poharamba. Az utóbbi 2-3 évben szerintem nem is ittam Beaujolais Nouveau-t, idén viszont valahogy kedvet kaptam hozzá, így amikor egy komolyabb pinot noir sor elé kellett vendégváró és szájkalibráló bort keresni, nem kellett sokáig gondolkozni a választáson.

Idén októberben sem maradtunk nemzetközi borversenyen aratott magyar siker nélkül, ezúttal a szokásosnál nagyobb volt a meglepetés, hiszen egy 4-5 eurós reduktív balatoni sauvignon blanc aratta le a babérokat. A francia Les Mondial Des Vins Blanc versenyen a sauvignon blanc kategóriát a balatonfőkajári Feind Pincészet 2020-as (dunántúli) Sauvignon Blanc bora nyerte. A fajta őshazájában ez mindenképpen meghökkentő eredménynek tűnhet, bár a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az érmes borok listáját átböngészve a sauvignon blanc-ok között a Feinden kívül mindössze egy késői szüretelésű moldovai bort, egy cseh, egy szlovák és egy német tételt találtam. A más kategóriákban éremmel díjazott francia borok is leginkább Alsace-ból érkeztek, így a fentiek alapján meg merem kockáztatni, hogy az ítészek nem dúskáltak a komolyabb Loire-menti, új-zélandi, dél-tiroli, vagy stájerországi sauvignon blanc-okban (a borversenyt Strasbourg-ban rendezték). Ezzel együtt bíztam benne, hogy a bor nem okoz majd csalódást, ráadásul az ára miatt nagy kockázatot sem vállaltam, amikor hazavittem egy palackot a sarki Aldiból.

Számtalan magyarázattal tudnék előállni azzal kapcsolatban, hogy miért kerültek el a Somlói Apátsági Pince borai az elmúlt években. Egyrészt szignifikánsan kevesebb somlói bort fogyasztok, másrészt egy néhány évvel ezelőtt tartott, és végül írásos beszámoló nélkül hagyott, kevés igazán szerethető tételt felvonultató portfóliókóstoló után látványos szándékcsökkenést vettem észre magamon a pince borainak vásárlásával kapcsolatban. Pedig a traminijük évről-évre az egyik kedvencem volt, és igyekezett magabiztos és stílusazonos minőséget produkálni.

A fentiek mentén igyekeztem kockázatminimalizálni, és egy régi klasszikus új évjáratával felvenni a fonalat SAP-fronton. Csalódásmentes, de nem különösebben kiugró élményben volt részem.

A Soproni  borvidék távolról sem csak Sopron városáról szól, hiszen olyan izgalmas körzetek is a borvidékhez tartoznak, mint Vaskeresztes, vagy Kőszeg, utóbbi ráadásul az egyik legszebb és leghangulatosabb magyar kisváros hírében áll. Kőszegen sajnos még nem jártam, amit legfőbb ideje lenne már pótolni, de kőszegi borokkal már találkoztam, még ha nem is sokkal. A mai poszt apropója éppen egy újonnan színre lépő kőszegi borászat, az Unger Bormanufaktúra egyik kékfrankosa.

Ádám Gábor, a Sabar Borház tulajdonosa pár éve Káptalantótiba, a pincészet közelébe költözött, mondhatjuk tehát, hogy most már a balatonfelvidéki falu a második, vagy leginkább aktuális otthona. Így kevésbé meglepő, hogy a pincészet egyik 2020-ban forgalomba került olaszrizlingjével állít emléket Káptalantóti település megszületésének, pontosabban az első írásos említés 750. évfordulójának, méghozzá - némi atyai ráhatással - éppen 1270 palack borral. 
A Tóti 750 Olaszrizling tulajdonképpen a Sabar Borház egyik dűlős olaszrizlingjének különkiadása. Káptalantóti mellett, a Tóti-hegy déli oldalán található 30 éves olaszrizling-ültetvényen termő, vásárolt szőlőből készült, 500 literes használt hordóban, spontán erjedt majd acéltartályban érlelődött. A Sabar Borház rendszeresen készít bort ennek a dűlőnek a terméséből, amely általában "Káptalantóti Single Vineyard Olaszrizling" néven kerül forgalomba, de a nevezetes évforduló miatt a 2019-es évjárat önálló, Káptalantóti látképét ábrázoló címkével és fantázianévvel jött ki a polcokra. (Káptalantóti egyébként a település honlapja szerint 1256-ban még Tothy néven lett megemlítve okiratban, 1270-ben Gyulakeszi és Tóti egy nemes birtokkal kapcsolatos pere kapcsán szerepel a neve egy oklevélben, míg templomának első említése 1272-ből való.) A tételből jutott néhány karton a település önkormányzatának is, így a hivatalos évfordulós ünnepségeken is lehetett koccintani az emlékborral. Viszont lassan elfogy a pincénél is, úgyhogy aki szeretné még megkóstolni, igyekezzen.

Tokaj a hazai boros körökben különböző témák számos vitát generál, ezek közül egy, kevésbé felszínen lévő diskurzus a fajtákról szól. A borvidéken hat engedélyezett fajtából készülhet tokaji eredetmegjelöléssel bor, ezek pedig a furmint, hárslevelű, kabar, kövérszőlő, sárgamuskotály, zéta. Vannak borászok, akik szerint felesleges összezavarni a képet nemzetközi fajtákkal, bőven elég a hat engedélyezett fajta, általában a furmint kiemelésével, míg mások inkább szabad teret adnának a kísérletező kedvnek.
Néhány hegyaljai borászat már hosszú évekkel ezelőtt elkezdett játszani nemzetközi fajtákkal is, részben azért, mert úgy találták, hogy az akkor nemzetközi fronton még kevésbé ismert furmint (és hárslevelű) helyett ezekkel a már jól ismert szőlőfajtákkal könnyebb lehet megszólítani és bevonzani a külföldi fogyasztókat. Leginkább a chardonnay, sauvignon blanc és pinot noir hármasból készült fajtaborokkal lehet találkozni egyes pincészetek választékában, de készült már a borvidéken syrah, kékfrankos, rosé, vagy régi magyar fajták felhasználásával házasított bor, sőt nemzetközi fajta és tokaji fajta házasítása is. Csepp a tengerben a véleményem, de szerintem egyrészt az a kevés nemzetközi, vagy más, nem tokaji fajtából készült bor mennyiségileg aligha zavarja a borvidék furmint és hárslevelű dominálta össztermelését, az édes boros mezőnyben amúgy sincs szerepük, cserébe viszont kifejezetten izgalmas és jól sikerült borokat is lehet kóstolni a nemzetközi fajták és a borvidék együttállásából.
Balassa István, a tokaji termőhelyek egyik feketeöves vallatója 2018-ban döntött úgy, hogy ideje más utakon is elindítania a kutatást és a tapasztalatszerzést arról, hogyan tudja még jobban kihasználni a Tokaji borvidék adottságait. De mi jöhet még a dűlő- és parcella-szelektált furmintok, hárslevelűk és szamorodnik után? Nos, valami egészen más.

A borász kedvenc fajtája a rajnai rizling, így 2018-ban osztrák riesling oltványokból is telepített egy keveset Mád ikonikus dűlőjére, a Szent Tamásra, amely elsősorban dűlőszelektált száraz furmintjairól vált nevezetessé az elmúlt években, de kiváló dűlős aszúk is készültek már innen. A viszontagságos 2020-as évjáratból érkezik az első bor a fiatal ültetvényről, mindössze 494 palack került letöltésre. Balassa István szerint elképesztő harc dúl a palackban a termőhely és a fajta között, érdekes látni és összehasonlítani a párhuzamokat, valamint az eltéréseket, valamint a bor érését is érdemes lesz ilyen szempontból figyelni. 2020, de valószínűleg 2021 sem szerepel majd a legjobb tokaji évjáratok emlékkönyvében, de a borász elvárásai szerint az ültetvény korának előrehaladtával jó évjáratokban egészen kivételes borok születhetnek majd itt. A kísérlet-sorozatnak lesz újabb elágazása is, hamarosan egy újabb szőlőfajta és termőhely találkozásával (is) folytatódik.

Tavaly írtunk először a szendehelyi illetőségű Alte Keller-ről és zweigelt-ből készült, 2018-as évjáratú remek ivóborukról. German Dániel, a pince tulajdonosa és borásza idén is megkeresett minket, hogy kóstoljuk meg a bor aktuális, 2019-es évjáratát, ezúttal azonban a mintapalacknak párja is akadt, ugyanis érkezett mellé egy szintén zweigelt-ből szűrt, 2020-as rosé is, merthogy a pincénél egy kevés rosé-t is palackoznak.

Azt gondolom, hogy a tokaji szárazak tekintetében kifejezetten jó dolgunk van az elmúlt években. A műfaj a kezdeti lépéseit szilárd alapok nélkül volt kénytelen megtenni, de az idő és a fogyasztói igények kitermelték azt, amivel már évtizedekkel korábban is érdemes lett volna elindítani a hegyaljai szárazforradalmat: a megfizethető, közérthető és mégis értékes hegyaljai alapbort.

A műfaj persze még közel sem kiforrott, és túlkínálat sincsen belőle, de az biztos, hogy Balassa István és Szilágyi László közel tökéletesre csiszolták azt a stílust, ami bázisként szolgál pincéik drágább szárazainak, kapudrogként az egységsugarú fogyasztónak és tananyagnak a borvidék többi borászának. A friss, kettőezer-húszas alapboraikat ezúttal egymás mellett kóstoltam meg otthonom kényelmes magányában, hogy aztán a szokásos elégedettségen túl levonjam az előre is megtippelhető konzekvenciát, amely szerint a két borász belépőszintű száraz borai még mindig az egyik legjobbnak számítanak, és nem csak borvidéki viszonylatban.

Mindehhez persze kellettek a tavalyi év szüreti nehézségei is a szőlőben, melyeknek köszönhetően az alapvetően dűlős boroknak szánt alapanyagok szinte kivétel nélkül a pincék alapházasításaiban landoltak, kiváló alapborokat eredményezve masszív palackmennyiség mellett. Nem feltétlenül szerencsés a borász veszteségét lakossági örömmé transzformálni, de ezúttal mégis valami hasonlóról van szó.

Ha valaki megkérdezi Szentesi Józsefet, hogy melyik a kedvence az általa felkarolt régi magyar fajták közül, általában kitérő választ kap, merthogy a gazda - mint a szülő a gyermekeit -  mindegyiket szereti, mindegyik fajta másban tehetséges. Én viszont külső szemlélőként lehetek részrehajló, így könnyebb is választanom. Többször volt szerencsém a budaörsi pincében széles merítést kóstolni a régi magyar fajták boraiból, de már első alkalommal is a laska volt az, amelyik leginkább szívemhez nőtt (na jó, meg a tihanyi kék). Szentesi József szerint a laskában hatalmas potenciál van, bármelyik világfajtával felvehetné a versenyt, igazi sztárjelölt lehet a régi magyar fajták között. A laska apró fürtű szőlő, hozamkorlátozással szépen beérik, szüretkor jellemzően magas savakkal érkezik a pincébe. A régi források szerint még Stíriában is "megaszik", ami valószínűleg azt jelenti, hogy természetes édes bort készítettek belőle. Bora sötétebb színű, intenzív gyümölcs aromáit határozott fűszeresség kíséri. Feszes, de kezdetben markáns savai szépen besimulnak, ahogy a tanninjai is integráltak, hosszú érlelésre is alkalmas lehet, szerkezete bordeaux-i borokat is idézhet. Egyelőre annyira kis mennyiség terem a fajtából, hogy a világuralmi tervekre még legjobb esetben is sokat kell várni, de addig is örülhetünk, hogy Szentesi Józsefnek köszönhetően megkóstolhatjuk ennek a különleges fajtának a borait, és reméljük, hamarosan mások is meg tudják mutatni a laskából készült saját borukat. Aspiránsok már vannak...

Évtizedes tapasztalataim szerint az egerszalóki St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet egyike az azon kevés borvidéki egységeknek, amelyek igyekeznek komolyan venni a bikavér-keretek nyújtotta lehetőségek kiaknázását. Az továbbra sem kérdés, hogy a borvidéki vörös házasításban komoly potenciál rejtőzik, az már inkább, hogy mindezt mennyire képesek alátámasztani a közelmúlt próbálkozásai.

Ha a szélesebb spektrumot vizsgáljuk, az átlag könnyen adhat okot csalódásra, de én tartom, hogy vannak ékes példák az ügyes kivitelezésre is, és az Áldás évről-évre ezek közé tartozik. Néhányról mi magunk is megemlékeztünk már.

A friss, 2019-es éjvárat az eddig megkezdett úton halad tovább: nem feszegeti a kereteket, de ismét tehetségesen tölti ki azokat.

A kadarkával ápolt ambivalens viszonyom örök reménykedéssel és kísérletezéssel, sok csalódással és újra meg újra feltámadó lelkesedéssel írható körül. A lelkesedés legutóbbi kiváltó oka Sebestyén Csaba és Csilla egyszerűen Iván névre keresztelt 2020-as évjáratú kadarkája, ami biztosan az egyik legjobb, amit az utóbbi években ittam eddig a fajtából.
A kadarka hírhedten érzékeny fajta, nem könnyű vele bánni és nem is könnyű belőle igazán jó bort készíteni. A hazai példák között találunk túlérett vagy akár már töppedő bogyókból erjesztett szuperkoncentrált és alkoholos borszörnyeket és aluléretten leszedett szőlőből szűrt, zöldes aromákkal tarkított, vékonyka borokat is. Sebestyénék új kadarkája egészen egyedi módon egyesíti a tökéletesen beérett gyümölcs koncentrációját és ízvilágát a fajta boraitól elvárt könnyedséggel és eleganciával.

Bár szükségszerűen törekszem arra, hogy a lehető legszélesebb spektrumot fedjem le a hegyaljai borászatok ismeretének tekintetében, megkockáztatom, hogy ez az első Hímesudvar-bor, amellyel az elmúlt tíz évben bármilyen kontextusban is dolgom akadt. Miközben furmintfan, blogunk termékeny társszerzője júniusban helyi látogatást is eszközölt, nekem csupán egy palack ajándékédesre futotta, amellyel módfelett elégedett is voltam a közelmúltban, amikor hosszas várakozás után végre eltávolítottam a palack nyakából a dugót. Csalódás- és bonyolításmentes édes élményt vártam, és ezúttal szerencsére kaptam is.

Az utóbbi években szárnyra kapott natúrbor-hullámra fel lehet ülni, el lehet előle ugrani, de figyelmen kívül hagyni nem lehet. Maga a natúrbor - a narancsborral és a pétnat-tal együtt - már a szőlő- és bortermelés szabályairól szóló új AM rendeletben is szerepel, ezzel a kategória államilag is elismertté és szabályozottá vált, ami mindenképpen komoly előrelépést jelent a korábbi állapotokhoz képest, aztán meglátjuk mit hoz majd a gyakorlat.
Sem ungert, sem én nem tartjuk magunkat a kategória mellett kizárólagosan elkötelezett natúrbor-fogyasztóknak, ahogy a natúrborok esküdt ellenségeinek sem, a szekértáborok által játszott kirekesztősdi eleve távol áll mindkettőnktől. Figyelünk, kísérletezünk, kóstolunk is ilyen borokat - ungert valószínűleg többet is, mint én, még ha ennek kevesebb is az írásos nyoma -, és ahogy konvencionális módszerekkel készült borokból, úgy natúrborból is van jó is, rossz is (meg olyan is, amit egész egyszerűen nem értem, hogy lehet fogyasztásra alkalmasnak nyilvánítani). A látókör-tágítás jegyében a nyár folyamán a hazai natúrbor-specialista kereskedés Lees Brothers kínálatából is rendeltem ezt-azt, ma az egyik osztrák termelő boráról fogok megemlékezni.

A sárgamuskotály Tokajban általában a borászatok szortimentjének bevezető tételeként jelenik meg száraz vagy félszáraz borként, vagy készül belőle egy késői szüretelésű bor, de mindenképpen ritkán találkozni vele a hárslevelű vagy a furmint fajtaborok rangjára emelve, prémium kategóriás dűlőszelektált tételként (Demeter Zoltán Őszhegye az egyetlen kivétel, ami hirtelen beugrik). Az örökké kísérletező Holdvölgy Borászat egyik idei újdonsága egy félszáraz dűlőszelektált sárgamuskotály éppen egy ilyen kivétel. A mádi pincészet eddig az Exaltation névre keresztelt késői szüretelésű borán keresztül mutatta be önállóan a Nyulászó dűlőből szüretelt sárgamuskotályt juk be általában. 2019-ben azonban a szőlőfajtát egyedülálló félszáraz borhoz válogatták le és a kész tételt a többi dűlős száraz boruk árához igazították. A borászat  kísérletező kedvének eredményeit bemutató Intuition borcsaládban a 2-es számot kapta az új jövevény.

Bár borbuzernyák körökben továbbra is megosztó kérdésnek számít, hogy mennyire etikus és szükséges a badacsonytomaji nagyüzemként elkönyvelt Varga Pincészet termékeivel foglalkozni, én azért időről időre megemlékezek egy-egy érdekes, tovatovább szerethető borukról, mert azt gondolom, hogy ami jó, azt nem szükségszerű elhallgatni.

Akkor sem, ha az üzem prémiumkimenetét tömörítő Aranymetszés-széria elérhetőségét és viszonylagosan kedvező árát félédes kékfrankosokkal és egyéb hitványságokkal igyekeznek lehetővé tenni. Feltételezem továbbá, hogy utóbbiakból sajnos helyiérték-különbséggel mérhetően több fogy, mint a pince értékelhető fehérboraiból, és ez ellen nekünk sincsen túl sok lehetőségünk küzdeni.

A helyzet viszont az, hogy Vargáék tizenkilences prémium olaszrizlingje, amely jelenleg a hiperpolcokon várja új gazdáit, jó. Nem kicsit, nagyon. Az első palack után én sem hittem el, de mivel a második is hasonlóan tetszett, kezdem azt hinni, hogy nem pillanatnyi gyengeségemnek köszönhető a kezdeti lelkesedés.

A Villa Tolnay Tenger viszonylag új jövevény a családban a pince bor-portfóliójának és arculatának megújulásával érkezett. 2017ből debütált, ez tehát a második évjárat. Nekem már az első is nagy kedvencem volt, percig nem volt kérdés, hogy megkóstolom majd a 2018-as kiadást is, de a tapasztalataim azt súgták, hogy nem kell kapkodni a fogyasztással, így most nagyjából egy évvel a piacra kerülése után bontottam ki a palackomat.

A Gellavilla több, mint 200 éves pincéje persze csak némi túlzással van a semmi közepén, Tálos Attila kis birtoka a parti nyüzsgéstől távol, Balatonszőlősön található, a hozzá tartozó szőlővel körülvéve. 1997-ben kezdődött a Gellavilla története, két hektár szőlővel, ez az évek során hat és fél hektárra bővült. Az ültetvények nagy részét a hetvenes években telepített olaszrizling képezi, mellette egy kevés traminivel és összesen egy hektár kékszőlővel (kékfrankos, merlot, pinot noir). A szőlőket a megvásárlásuk óta gyom és rovarirtók nélkül, három éve organikusan művelik, a sorközökben ősgyommal és vetett talajtakaróval. Az indulás óta a Béla és Bandi páros Bandija gondozza az ültetvényeket, ennek egyik praktikus oka, hogy a terület egy része korábban hozzá tartozott. A pincében több borász is megfordult már az elmúlt több, mint 20 évben - 1998 volt az első évjárat -, Bökő Dávid 2018 óta készíti a borokat.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen képben vagyok a Gellavilla borstílus alakulásával, de annyi azért látszik, hogy az utóbbi években történt elmozdulás a héjon áztatás, az egész fürtös feldolgozás és az alacsonyabb kénszint felé. Ennek jelei érzékelhetőek a mai boron is, amely a Gellavilla csapata szerint az eddigi legszebb vörösboruk.

Az igazság az, hogy bár évek óta nem fogyasztottam alapszériás Taklert, az egyre homályosódó emlékeimben kellemes, jól elkészített és szerethető szekszárdi vörösborokat őrzök, melyek évjáratfüggetlenül megbízható választásnak bizonyultak. A kihagyásra tekintettel nem is merek direkt kijelentésekbe bocsátkozni abban a tekintetben, hogy valóban a 2020-as számít-e a pince legelső alapszériás sauvignon blanc-jának. Egy gyors, közel sem minden esetet lefedő keresés alapján a szálak egy évvel korábbig nyúlnak vissza, igaz, hogy más, nem az alapszériába simuló címkével.

A lényeg viszont úgysem ez. Sokkal inkább az, hogy az egypalackos mintavételem alapján van helye és szerepe egy vörösre építkező szekszárdi nagypince kínálatában egy ilyen bornak. Egyrészt betömi a lyukat a színspektrumon, másrészt önmagában tekintve is értelmezhető és szerethető végeredmény született 2020 gyümölcséből.

Bár az olaszrizlingre szokás úgy gondolni, mint kifejezetten magyar, ezen belül pedig leginkább balatoni borra, az igazság az, hogy a fajta Közép-Európa több országában is elterjedt, és nem csak nálunk tekintenek rá amolyan "népi borként". Ausztriában ugyanúgy megtaláljuk, mint Szerbiában vagy Horvátországban. Horvátországban konkrétan a szőlőültetvények mintegy negyedét teszi ki, elsősorban a szárazföld belseje felé eső borvidékeken, Kutjevo-ban és a Duna mentén. Ezzel a horvátok a világon a legnagyobb olaszrizling-termelők és a fajta nemzetközi ismertségéért is talán ők tették a legtöbbet, amelyet az is mutat, hogy a Jancis Robinson által jegyzett "A bor világatlasza" is elsősorban a horvát nevén hivatkozik a fajtára, és felmerült, hogy az olaszrizling horvát eredetű fajta, bár ez még bizonytalan.
Attól függetlenül, hogy a nemzetközi színtéren a horvát olaszrizling-lobbi" eredményesebbnek tűnik, mint a magyar, nem látom tragikusnak a helyzetet. Ahogy a nálunk termett olaszrizlingek nagy részét mi magunk isszuk meg, ez így történik a szomszédos országokban, így Horvátországban is. A látókör tágítása viszont sosem árt, ezért ismerkedtem meg én is a mai írás főszereplőjével.

A tavalyi "premium magyar rosé" sorban Bott Frigyes bora volt a legextrémebb, legdrágább és egyben legélvezetesebb tétel. Az árából 3-4, vagy - az igények lejjebb adásával - akár 5-6 palack rosét is ki lehetne gazdálkodni, és annyira azért vagyok én is árérzékeny, hogy ne ez legyen itthon a "ház roséja", de a 2019-es kiadás volt annyira meggyőző, hogy az utódjával is tegyek egy próbát. Már csak azért is, mert ez a bor annyira más, mint a jól megszokott techno-rosék, hogy nem csak ár, stílus tekintetében is lehetetlen velük egy lapon említeni. Szerencsére nem kellett csalódnom, a bor hozta, amit vártam tőle, és hiába ez az egyik legdrágább magyar rosé (ennek az extrém esetnek azért még a közelében sem jár), maradéktalanul elégedetten ürítettem ki a palackot.

Az elmúlt hónapokban többet ittam Sebestyén Csabáéktól, mint amennyit írtam. Ezért és csakis ezért tudom, hogy az idei nyáron elérhető boraik döntő többsége tisztességes, jóivású, karakteres és szerethető. A tizennyolcas bikavér éppen úgy, mint a tizenkilences kadarka és a friss rozé.

Az alapok csúcsa mégis az Indigó nevű zweigelt, melynek ugyan sokéves múltja van már a pince portfóliójában, de megkockáztatom, hogy ilyen jól, mint most, még sosem sikerült.

A Badacsonyi borvidék és a kéknyelű kivételével aligha akad még egy olyan borvidék és egy termőhely, amelyek olyan elválaszthatatlanul összefonódott egymással, mint a Somlói borvidék és a juhfark. A somlói juhfarkról ugyan a nagyvilágban minden bizonnyal kevesebben hallottak, mint a tokaji furmintról, de több neves külföldi szakértő és sommelier, akiknek volt szerencséjük egy alapos merítést kóstolni ezekből a borokból, általában igen lelkes és elismerő szavakkal illették, néhányan egyenesen a legkülönlegesebb magyar fajtának tartják.
A kevésbé érdeklődő borfogyasztók körében valószínűleg kevés juhfark-rajongót találnánk, de ez sem véletlen. A somlói borok egyedi - ún. minerális - aromái, és juhfark gyakran kemény savai, rusztikus karaktere a papírforma szerint kevésbé teszik alkalmassá a somlói juhfarkat kezdő borkedvelők megszólítására, sokkal inkább a terroir-fanatikusok és közhelyeket kerülő ínyencek kedvencei lehetnek. Az utóbbi időkben azonban a fajta kemény savait, rusztikusságát, mintha egyre jobban megzabolázták volna a borászok, "fogyasztóbarátabb", fiatalon is élvezhető tételeket a palackba zárva. Akárhogy is, úgy tűnik, hogy a juhfark megtalálta a célközönségét és a termelők is bíznak benne, mert a Somlón termő kb. 560 hektárból nagyjából 100 hektáron találunk juhfarkat, de a területek mérete növekvő tendenciát mutat.
Nem könnyű megragadni a juhfark karakterét, de mivel a fajta annyira összenőtt első számú termőhelyével, Somlóval, és annyira kevés képviselőjével találkozni máshol, hogy ez talán nem is szükséges. Ahogy a mai írásban szereplő bor készítője, Kis Tamás is mondja, a juhfark a "legsomlóibb" fajta, neutrális jellegénél fogva, igazán csak a termőhely adta lehetőségeket mutatja be és nem a fajta karakterét.
Legyen bármilyen neutrális jellegű a juhfark és bármilyen markáns a somlói terroir, a borászat stílusa is rá tudja nyomni bélyegét a kész borra. Így a Somlón is találkozhatunk szikárabb, neutrálisabb, vagy éppen később szüretelt, gyümölcsösebb, maradékcukorral kerekített, vagy részben botrytis juhfarkat, de burgundi fehérborokra emlékeztető tételeket is.
Amikor Kis Tamás, azaz a Somlói Vándor dűlőszelektált juhfarkat is készített, kíváncsi lettem, hogy interpretálta a fajtát a borvidék újabb generációjának egyik legelismertebb borásza.

Nyitott, de kissé szkeptikus fogyasztóként felülni a természetes borok hullámvasútjára egyszerre költséges és kockázatos élménybefektetésnek számít. A január óta szerzett jó és kevésbé jó tapasztalatok alapján én sem éreztem legyőzhetetlen motivációt arra, hogy tovább próbálkozzak a félvagyonnál valamivel olcsóbb műfajreprezentánsokkal.

Ki lehet pedig fogni egyszerre érdekes és szerhethető borokat is: a Fertő tó határon túli részén tevékenykedő Koppitschék először narancsban, most pedig zweigeltben szállítottak olyan bort, amely még a fanyalgó szájakban is képes csodát művelni.

A Jandl Borászat nem tett szert akkora hírnévre, mint a Soproni Borvidék sok más pincészete, pedig többször bizonyították már, hogy érdemes rájuk odafigyelni. A Jandl Kálmán által alapított pince jelenlegi formájában 1988 óta működik, és azóta már a következő generáció vette át a családi pince irányítását Jandl Arnold személyében. A Jandl-família klasszikus fertőrákosi poncichter család, generációk óta szőlőtermesztéssel és borkészítéssel foglalkoznak, a családi bushenschank (borkimérés) mindig is fontos bevételi forrást biztosított. Jandl Kálmán dolgozott a Balfi Termelőszövetkezetnél, majd Provence-ban, Németországban és Burgenlandban is. Közben lassan fejlődött a családi pince is, amihez a rendszerváltás, majd az igényesebb fogyasztók megjelenése új lendületet adott. A kilenc és fél hektáros birtok Sopron és Fertőrákos határában rendelkezik területekkel, a pincében kékfrankos, syrah, merlot, cabernet franc és pinot blanc került a palackokba. A múlt héten a pince Missio névre keresztelt dűlős kékfrankosát kóstoltam, amelynek alapanyagát a fertőrákosi Újhegy-dűlő öreg tőkés ültetvénye adja.