Évtizedes tapasztalataim szerint az egerszalóki St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet egyike az azon kevés borvidéki egységeknek, amelyek igyekeznek komolyan venni a bikavér-keretek nyújtotta lehetőségek kiaknázását. Az továbbra sem kérdés, hogy a borvidéki vörös házasításban komoly potenciál rejtőzik, az már inkább, hogy mindezt mennyire képesek alátámasztani a közelmúlt próbálkozásai.

Ha a szélesebb spektrumot vizsgáljuk, az átlag könnyen adhat okot csalódásra, de én tartom, hogy vannak ékes példák az ügyes kivitelezésre is, és az Áldás évről-évre ezek közé tartozik. Néhányról mi magunk is megemlékeztünk már.

A friss, 2019-es éjvárat az eddig megkezdett úton halad tovább: nem feszegeti a kereteket, de ismét tehetségesen tölti ki azokat.

A kilenc alkotó fajta közül ezúttal a kékfrankos, a cabernet franc és a merlot adják a házasítás gerincét. A bor tizennégy hónapnyi hordós érlelés után került palackba. Az orrpróba során kifejezetten friss, gyümölcsös arcát mutatja: az epres, málnás alapkarakteren túl csak egy minimális, a stílusnak tökéletesen megfelelő fahatás jelenik meg.

Az első benyomások alapján is csiszolt, dinamikus és frissítő, amit a korty is alátámaszt: a direkt gyümölcsökre építkezik, érzetre inkább a savak dominálnak, a tizennégy és fél térofgatszázaléknyi szesz pedig úgy tűnik el benne, ahogy arra szinte számítani sem lehet.

A tizenkilences Áldás egy jó arányérzékkel elkészített egri vörösbor, melyet a műfajnak megfelelően nem dominál egyetlen alkotó fajta karaktere sem, de tökéletességén túl kifejezetten kevés kapaszkodót nyújt ahhoz, hogy igazán szerethető legyen. Olyan, mint egy hibátlanul elkészített házi feladat: jár érte a dicséret, de különösebben rajongani érte nem lehet.

Ettől függetlenül tartom, hogy örülnék, ha ez lenne az egri bikavér átlagos középmezőnye. Erős 6 pont. (3750 Ft, Bortársaság)