Argentína egyik vezető pincészete, a Kaiken sem ül a learatott babérjain, igyekeznek újításokkal feldobni, frissíteni a szortimentet. Az Indomito is egy ilyen új borcsalád, amellyel a fiatalabb generációt igyekeznek megszólítani. Ezt célozza az élénk színekkel és feltűnő grafikával operáló címke és a friss, modern stílussal. A névválasztás sem véletlen, az „indómito” magyarul zabolátlant, nyughatatlant, rakoncátlant jelent. A borcsalád két tagot számlál, egy cabernet franc és egy malbec alkotja. Nem vagyok tartom magamat nagy argentin malbec-rajongónak, de kíváncsiságból megkóstoltam az itthon is elérhető Indonito Malbec-et (amelyet a kapszulán szereplő plecsni szerint a Decanter World Wine Awards-on 96 ponttal szórtak meg, ó, te jó ég!).

Újabb nagyon kellemes sárgamuskotályt hoztam egy meglepő termőhelyről. A Pannonhalmi borvidék inkább fehérboros régióként vált ismertté, de a sárgamuskotály itt sem igazán jellemző fajta, többnyire az olaszrizling, rajnai rizling, chardonnay, sauvignon blanc, tramini fajták viszik a prímet. A borvidék egyik fiatalabb szereplője, azonban látott fantáziát a sárgamuskotályban is, így a Széldomb egyik parcellájára telepítettek belőle egy keveset. A szőlő meghálálta a bizalmat és szép borok kerülnek ki a palackba, legalább is engem az eddig kóstolt három évjárat meggyőzött. A Herold Pince Sárgamuskotályról van szó, ma konkrétan a friss, 2021-es évjáratról, amely szerintem az eddigi legjobbjuk az általam ismert évjáratok közül.

Az éghajlatváltozás okozta kihívásokkal, a természetközeli művelésmódok terjedésével, a költségoptimalizálásra törekvéssel és a kutatási eredmények terjedésével egyre több helyen találkozni új, a megváltozott körülményekhez és igényekhez alkalmazkodó, direkt ilyen szándékkal kitenyésztett haszonnövény fajtákkal. A rezisztens szőlőfajták nemesítésének első hulláma a 19. század végén, a filoxéravész hatására indult, meg majd a 20 .században új lendületre kapott. A különféle természeti tényezőkkel, a gombás betegségekkel, kártevőkkel szembeni ellenállóbb fajták kutatása utóbb összekapcsolódott a környezetkímélő szőlőművelés és a költségcsökkentés igényével is. A 20. században mind Magyarországon, mind külföldön számos rezisztens hibridet hoztak létre a kutatók, csemege- és borszőlő fajtákat egyaránt. Ezeknek a művelése ugyan olcsóbb és fenntarthatóbb, de mivel nevük még a komolyabb felkészültséggel rendelkező fogyasztók számára is ismeretlenül cseng, eladni biztosan nehezebb a belőlük készített borokat.
Viszonylag kevés rezisztens fajtából készült borral találkoztam - hirtelen a Gyukli Solaris, a Nádas Borműhely Viktória Gyöngye, a Pécsi Kutatóintézet Jázmin és a Szentpéteri Néro ugrik be -, a múlt héten a Koch Borászatnak köszönhetően gyarapodott a sor.

A Böjt Borászat éppen akkor bukkant fel a radaromon, amikor egy időre kiszerettem az egri borokból a több pincét is sújtó tisztasági problémák miatt és kockázatkerülő módon a vásárlólistámról is kikoptak. Böjték azonban üde színfoltként tűntek fel az egri mezőnyben, letisztult választékkal, biztos kézzel készített, modern, precíz borokkal. A bikavérek és a csillagok azóta is rendszeresen megfordulnak a poharunkban, a blogon is megemlékeztünk róluk több alkalommal. Az eddigi legambiciózusabb boruknak eddig a 2015-ös Kékfrankos tűnt, most viszont a 2018-as Egri Bikavér Superior is pályázik erre a címre. A kereskedő úgy hirdeti a frissen forgalomba került tételt, hogy szerintük és a borász szerint is ez az eddigi legjobban sikerül Böjt bor, úgyhogy kíváncsian vártam a találkozást.

Ma egy késői szüretelésű édes muskotály következik a januári sárgamuskotály-sorozatban, de nem Tokaj-Hegyaljáról, hanem meglepő módon a Balaton déli partjáról. A Balatonboglári borvidéken ritkán készülnek édes fehérborok, így a Bujdosó Pincészet késői szüretelésű sárgamuskotály különlegességnek számít a palettán.
A bor a Visz település mellett található 280 méter magasságú Csirip-tetőről szüretelt, szamorodni technológiával készült sárgamuskotály, a fürtöket újborban áztatták. A termőhely változatos talajviszonyokat mutat, főleg agyagos, a tetején mészköves részekkel és magassága miatt a környező részeknél kicsit hűvösebb.

Igazi kuriózum lesz a mai főszereplő, egy somlói sárgamuskotály, a hegy egyik régi nagy hősétől. A Somlón a sárgamuskotály és úgy általában az illatos fajták - a traminit kivéve - csak epizódszerephez jutnak, sárgamuskotályból papíron alig van egy hektár. Györgykovács Imrétől már kóstoltam bort olyan házasítást, amelyben szerepelt sárgamuskotály, de önálló fajtaborként soha. Sőt, az említett házasítás előtt azt sem tudtam, hogy egyáltalán foglalkozik sárgamuskotállyal, de lehet, hogy csak engem kerültek el ezek a tételek (de ha nem akkor, a többi évjáratban vajon elfogyott a háznál vagy ment a traminibe?).
Ahogy rszabi is írta a 2015-ös évjárat kapcsán, a Györgykovács borokban a fajtajelleg és a termőhely karaktere együtt érvényesül, a borász konzisztens, letisztult stílusával karöltve ez mindig kifinomult, sallangmentes borokat eredményezett. Egy somlói sárgamuskotály mindenképpen érdekes élménynek ígérkezett, arra pedig különösen kíváncsi voltam, hogy mire képes a fajta Györgykovács Imre kezeiben.

Kevés tokaji borászatnál vált a sárgamuskotály olyan stabil és fontos alapkővé a szortimentben, mint a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok esetében. Az 1994 óta működő pincészetnél az évek során több borász is megfordult (azóta Bárdos Sarolta, Ujvári Vivien, Demeter Zoltán, Rakaczki Gábor és Zsurki Sándor egyaránt elismert névnek számítanak a szakmában), jelenleg Sulyok Balázs felel a borászati munkálatokért, az állandóságot pedig Varkoly István szőlész képviseli.
A borászatnál a száraz választék alapját hosszú ideje egy furmint, egy hárslevelű és egy sárgamuskotály alkotja. Míg az évek során a furmint és a hárslevelű esetében a borkészítési metódus határozottan egy gyümölcsösebb, könnyedebb vonal felé tolódott, a végső alkoholfok és a hordóhasználat csökkentésével, a korábban muscat lunel, majd muscat blanc néven futó sárgamuskotály következetes irányzatot képvisel. A Degenfeld 1996-ban készített félszáraz muscat lunelt, amely stílust teremtett, és mind a hazai, mind a külföldi fogyasztói körében gyorsan megkedvelték. (Valószínűleg nem véletlen, hogy Bárdos Sarolta is hasonló alapelvek mentén készíti a sárgamuskotályt a Tokaj Nobilis színeiben.) A tartályban erjesztett és röviden érlelt borban mindig hagynak annyi maradékcukrot, hogy félszáraz legyen, ez eleven savakkal és alacsony alkohol párosul, üde, fajtajelleges aromák mellett. A recept tehát adott, de az egyes évjáratokban természetesen vannak különbségek, például apró hangsúlyeltolódások a sav, vagy a maradékcukor felé. A friss 2021-es kiadás most került ki a polcokra, tettem is vele egy próbát.

Montalcino és környéke egyértelműen a legmagasabb minőségű borok között jegyzett Burnello di Montalcino-ról és kistestvéréről, a Rosso di Montalcino-ról vált híresség. Ezek a borok kizárólag sangiovese-ből készülhetnek, jobb esetben tényleg abból is készülnek, de volt már rá példa, hogy egyesek trükköztek a szőlőfajtákkal. Van pedig törvényes lehetőség is a helyben termesztett egyéb fajták felhasználására, az általános Toscana IGT kategória felett is, bár tény, hogy a mágikus Montalcino szó nem szerepel a körzet nevében.
Sant' Antimo DOC egy 1996-ban életre hívott eredetvédelmi körzet, amely nevét a Castelnuovo dell' Abate község mellett található Sant' Antimo apátságról kapta. Területe szinte egy az egyben lefedi a Brunello di Montalcino DOCG-ét, azonban fajtahasználat szempontjából sokkal megengedőbb. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy érdemes-e Montalcino-ban a sangiovese-t nemzetközi fajtákkal nyilvánosan megpuccsolni, de ez legalább egy legális kiskapu. Bianco, Rosso és Vin Santo kategória egyaránt létezik Sant' Antimo DOC megjelöléssel és bizonyos fajtaborok is viselhetik az eredetmegjelölést (cabernet  sauvignon, merlot, pinot nero, illetve chardonnay, pinot grigio, sauvignon blanc). Vin Santo DOC kategóriából is van kettő, a "normál" mellett a Sant’Antimo Vin Santo Occhio di Pernice DOC kék szőlő fajták felhasználásával készülhet. A rugalmas szabályozásnak köszönhetően sok nem kizárólag sangiovese-ből készült bor viselheti a körzet nevét, a szimpla Toscana IGT megjelölés helyett. Nem tudom, hogy a kevésbé toszkán-specialista borrajongók körében mennyire ismert Sant' Antimo DOC neve, én a múlt héten találkoztam vele először, amikor leemeltem ezt a palackot a polcról.

A Borrajongón többször tartottunk már tematikus heteket, ennek mintájára januárban a "tegnap ittam" posztok nagy részében sárgamuskotályok kerülnek majd terítékre. Az egyik legősibb szőlőfajta (muscat blanc á petit grains) szerte a világon elterjedt és számos különböző stílusú bor készül belőle, gyöngyöző bortól a természetes, vagy erősített édes borig. Hazánk több borvidékén is termesztik, bár sehol sem lett helyi vezető fajta, leginkább talán Tokajban és Mátrában lehet vele találkozni önálló fajtaborként, a korábbi évtizedekben jellemzően félédes és édes borok készítették. A sárgamuskotály határozott fajtajellegét ugyan aligha lehet elrejteni, de a termőhelynek és a borász kezének köszönhetően így is változatos interpretációkkal lehet találkozni. Ezekből próbáltam januárra csokorba gyűjteni néhányat, a teljesség igénye nélkül.
Az első főszereplő némileg meglepő módon a Balatonfüred-Csopaki borvidék szülötte - nem feltétlenül a sárgamuskotályról közismert termőhely -, ahol a Söptei Pincészet már két évtizede készít száraz sárgamuskotályt (késői szüretelésű édes sárgamuskotály szintén elő szokott fordulni a szortimentben). A Hangulat fantázianévre keresztelt bor jelenleg aktuális, 2019-es kiadását kóstoltam a hétvégén.

Nem mondanám magam nagy merlot-rajongónak, de azért mindig arra jutok, amikor jó merlot kerül elém, hogy bizony azt igencsak szeretem. Kísérletezni ettől függetlenül ritkán szoktam, de a mai írás apropója éppen egy ilyen vakon leemelt palack. A Lidl valamelyik akciós borkínálatában szerepelt anno ez a bor - van már talán egy éve is -, jó évjáratból származó dűlős villányi vörösért baráti áron. Otthon láttam meg a palackot forgatva, hogy az alkohol 15,5%. Ezután inkább a szememet forgattam, de reménykedtem, hogy azért nem fogom megbánni a vásárlást. A palack végül most teljesítette be sorsát, egy hideg, szeles nap után éppen jó ötletnek tűnt egy testes villányi vörössel melegséget hozni az estébe.

Az etyeki Szijjártó Előd Borászat nevével először a facebook-on találkoztam, egy hirdetés formájában, és bár nem jártam a pincénél, kíváncsiságból beszereztem két palackot a borokból., hogy addig is a távolból ismerkedjek az új etyeki borászattal. Személyes tapasztalatok hiányában az igen aktív facebook oldalról és a honlapról csipegettem össze információmorzsákat. Ezek alapján úgy tűnik, hogy Szijjártó Előd első generációs borászként, a Napa-völgyben szerzett tapasztalatokkal felvértezve vágott bele az etyeki borászéletbe és 2020-ban lépett ki a nagyközönség elé 2019-es boraival, tehát egészen új szereplőről beszélhetünk a borvidéken. A birtokról viszonylag kevés háttérinfót találtam, annyi bizonyos, hogy az etyeki körzet három legfontosabb fajtájából - chardonnay, sauvignon blanc, pinot noir - készülnek borok, chardonnay-ból van tartályos és hordós tétel is, a sauvignon blanc-nal is vannak hordós kísérletek, ezen kívül készülnek még gyöngyöző borok és lesz majd pezsgő is. A címkéket különféle égitestek stilizált képe díszíti (az ötlet nekem tetszik, de szerintem a címkék grafikai kivitelezésén még lehetne csiszolni) és a borok neve is innen merít ihletet. Ki tudja, talán lehet mögötte valamiféle csillagászati érdeklődés a borász részéről. Meglátjuk, születik-e új csillag Etyeken, mindenesetre az első borélményem a pincétől összességében kellemes volt.

Nem vagyok egy Beaujolais Nouveau hagyományőrző, azaz nem szoktam sorban állni az aktuális naptári év novemberének harmadik csütörtökén, hogy kezembe kaphassam a régen várt francia újboromat, annak ellenére, hogy alapvetően semmi bajom nincs a műfajjal. A magyar újbor mezőnyt sem szokásom tervszerűen szondázni, megvan az a két jól bevált kedvenc, amik szinte minden évben eljutnak hozzám, a többiek inkább csak alkalom- és véletlenszerűen kerülnek a poharamba. Az utóbbi 2-3 évben szerintem nem is ittam Beaujolais Nouveau-t, idén viszont valahogy kedvet kaptam hozzá, így amikor egy komolyabb pinot noir sor elé kellett vendégváró és szájkalibráló bort keresni, nem kellett sokáig gondolkozni a választáson.

Idén októberben sem maradtunk nemzetközi borversenyen aratott magyar siker nélkül, ezúttal a szokásosnál nagyobb volt a meglepetés, hiszen egy 4-5 eurós reduktív balatoni sauvignon blanc aratta le a babérokat. A francia Les Mondial Des Vins Blanc versenyen a sauvignon blanc kategóriát a balatonfőkajári Feind Pincészet 2020-as (dunántúli) Sauvignon Blanc bora nyerte. A fajta őshazájában ez mindenképpen meghökkentő eredménynek tűnhet, bár a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az érmes borok listáját átböngészve a sauvignon blanc-ok között a Feinden kívül mindössze egy késői szüretelésű moldovai bort, egy cseh, egy szlovák és egy német tételt találtam. A más kategóriákban éremmel díjazott francia borok is leginkább Alsace-ból érkeztek, így a fentiek alapján meg merem kockáztatni, hogy az ítészek nem dúskáltak a komolyabb Loire-menti, új-zélandi, dél-tiroli, vagy stájerországi sauvignon blanc-okban (a borversenyt Strasbourg-ban rendezték). Ezzel együtt bíztam benne, hogy a bor nem okoz majd csalódást, ráadásul az ára miatt nagy kockázatot sem vállaltam, amikor hazavittem egy palackot a sarki Aldiból.

Számtalan magyarázattal tudnék előállni azzal kapcsolatban, hogy miért kerültek el a Somlói Apátsági Pince borai az elmúlt években. Egyrészt szignifikánsan kevesebb somlói bort fogyasztok, másrészt egy néhány évvel ezelőtt tartott, és végül írásos beszámoló nélkül hagyott, kevés igazán szerethető tételt felvonultató portfóliókóstoló után látványos szándékcsökkenést vettem észre magamon a pince borainak vásárlásával kapcsolatban. Pedig a traminijük évről-évre az egyik kedvencem volt, és igyekezett magabiztos és stílusazonos minőséget produkálni.

A fentiek mentén igyekeztem kockázatminimalizálni, és egy régi klasszikus új évjáratával felvenni a fonalat SAP-fronton. Csalódásmentes, de nem különösebben kiugró élményben volt részem.

Ádám Gábor, a Sabar Borház tulajdonosa pár éve Káptalantótiba, a pincészet közelébe költözött, mondhatjuk tehát, hogy most már a balatonfelvidéki falu a második, vagy leginkább aktuális otthona. Így kevésbé meglepő, hogy a pincészet egyik 2020-ban forgalomba került olaszrizlingjével állít emléket Káptalantóti település megszületésének, pontosabban az első írásos említés 750. évfordulójának, méghozzá - némi atyai ráhatással - éppen 1270 palack borral. 
A Tóti 750 Olaszrizling tulajdonképpen a Sabar Borház egyik dűlős olaszrizlingjének különkiadása. Káptalantóti mellett, a Tóti-hegy déli oldalán található 30 éves olaszrizling-ültetvényen termő, vásárolt szőlőből készült, 500 literes használt hordóban, spontán erjedt majd acéltartályban érlelődött. A Sabar Borház rendszeresen készít bort ennek a dűlőnek a terméséből, amely általában "Káptalantóti Single Vineyard Olaszrizling" néven kerül forgalomba, de a nevezetes évforduló miatt a 2019-es évjárat önálló, Káptalantóti látképét ábrázoló címkével és fantázianévvel jött ki a polcokra. (Káptalantóti egyébként a település honlapja szerint 1256-ban még Tothy néven lett megemlítve okiratban, 1270-ben Gyulakeszi és Tóti egy nemes birtokkal kapcsolatos pere kapcsán szerepel a neve egy oklevélben, míg templomának első említése 1272-ből való.) A tételből jutott néhány karton a település önkormányzatának is, így a hivatalos évfordulós ünnepségeken is lehetett koccintani az emlékborral. Viszont lassan elfogy a pincénél is, úgyhogy aki szeretné még megkóstolni, igyekezzen.

Tokaj a hazai boros körökben különböző témák számos vitát generál, ezek közül egy, kevésbé felszínen lévő diskurzus a fajtákról szól. A borvidéken hat engedélyezett fajtából készülhet tokaji eredetmegjelöléssel bor, ezek pedig a furmint, hárslevelű, kabar, kövérszőlő, sárgamuskotály, zéta. Vannak borászok, akik szerint felesleges összezavarni a képet nemzetközi fajtákkal, bőven elég a hat engedélyezett fajta, általában a furmint kiemelésével, míg mások inkább szabad teret adnának a kísérletező kedvnek.
Néhány hegyaljai borászat már hosszú évekkel ezelőtt elkezdett játszani nemzetközi fajtákkal is, részben azért, mert úgy találták, hogy az akkor nemzetközi fronton még kevésbé ismert furmint (és hárslevelű) helyett ezekkel a már jól ismert szőlőfajtákkal könnyebb lehet megszólítani és bevonzani a külföldi fogyasztókat. Leginkább a chardonnay, sauvignon blanc és pinot noir hármasból készült fajtaborokkal lehet találkozni egyes pincészetek választékában, de készült már a borvidéken syrah, kékfrankos, rosé, vagy régi magyar fajták felhasználásával házasított bor, sőt nemzetközi fajta és tokaji fajta házasítása is. Csepp a tengerben a véleményem, de szerintem egyrészt az a kevés nemzetközi, vagy más, nem tokaji fajtából készült bor mennyiségileg aligha zavarja a borvidék furmint és hárslevelű dominálta össztermelését, az édes boros mezőnyben amúgy sincs szerepük, cserébe viszont kifejezetten izgalmas és jól sikerült borokat is lehet kóstolni a nemzetközi fajták és a borvidék együttállásából.
Balassa István, a tokaji termőhelyek egyik feketeöves vallatója 2018-ban döntött úgy, hogy ideje más utakon is elindítania a kutatást és a tapasztalatszerzést arról, hogyan tudja még jobban kihasználni a Tokaji borvidék adottságait. De mi jöhet még a dűlő- és parcella-szelektált furmintok, hárslevelűk és szamorodnik után? Nos, valami egészen más.

A borász kedvenc fajtája a rajnai rizling, így 2018-ban osztrák riesling oltványokból is telepített egy keveset Mád ikonikus dűlőjére, a Szent Tamásra, amely elsősorban dűlőszelektált száraz furmintjairól vált nevezetessé az elmúlt években, de kiváló dűlős aszúk is készültek már innen. A viszontagságos 2020-as évjáratból érkezik az első bor a fiatal ültetvényről, mindössze 494 palack került letöltésre. Balassa István szerint elképesztő harc dúl a palackban a termőhely és a fajta között, érdekes látni és összehasonlítani a párhuzamokat, valamint az eltéréseket, valamint a bor érését is érdemes lesz ilyen szempontból figyelni. 2020, de valószínűleg 2021 sem szerepel majd a legjobb tokaji évjáratok emlékkönyvében, de a borász elvárásai szerint az ültetvény korának előrehaladtával jó évjáratokban egészen kivételes borok születhetnek majd itt. A kísérlet-sorozatnak lesz újabb elágazása is, hamarosan egy újabb szőlőfajta és termőhely találkozásával (is) folytatódik.

Tavaly írtunk először a szendehelyi illetőségű Alte Keller-ről és zweigelt-ből készült, 2018-as évjáratú remek ivóborukról. German Dániel, a pince tulajdonosa és borásza idén is megkeresett minket, hogy kóstoljuk meg a bor aktuális, 2019-es évjáratát, ezúttal azonban a mintapalacknak párja is akadt, ugyanis érkezett mellé egy szintén zweigelt-ből szűrt, 2020-as rosé is, merthogy a pincénél egy kevés rosé-t is palackoznak.

Azt gondolom, hogy a tokaji szárazak tekintetében kifejezetten jó dolgunk van az elmúlt években. A műfaj a kezdeti lépéseit szilárd alapok nélkül volt kénytelen megtenni, de az idő és a fogyasztói igények kitermelték azt, amivel már évtizedekkel korábban is érdemes lett volna elindítani a hegyaljai szárazforradalmat: a megfizethető, közérthető és mégis értékes hegyaljai alapbort.

A műfaj persze még közel sem kiforrott, és túlkínálat sincsen belőle, de az biztos, hogy Balassa István és Szilágyi László közel tökéletesre csiszolták azt a stílust, ami bázisként szolgál pincéik drágább szárazainak, kapudrogként az egységsugarú fogyasztónak és tananyagnak a borvidék többi borászának. A friss, kettőezer-húszas alapboraikat ezúttal egymás mellett kóstoltam meg otthonom kényelmes magányában, hogy aztán a szokásos elégedettségen túl levonjam az előre is megtippelhető konzekvenciát, amely szerint a két borász belépőszintű száraz borai még mindig az egyik legjobbnak számítanak, és nem csak borvidéki viszonylatban.

Mindehhez persze kellettek a tavalyi év szüreti nehézségei is a szőlőben, melyeknek köszönhetően az alapvetően dűlős boroknak szánt alapanyagok szinte kivétel nélkül a pincék alapházasításaiban landoltak, kiváló alapborokat eredményezve masszív palackmennyiség mellett. Nem feltétlenül szerencsés a borász veszteségét lakossági örömmé transzformálni, de ezúttal mégis valami hasonlóról van szó.

Ha valaki megkérdezi Szentesi Józsefet, hogy melyik a kedvence az általa felkarolt régi magyar fajták közül, általában kitérő választ kap, merthogy a gazda - mint a szülő a gyermekeit -  mindegyiket szereti, mindegyik fajta másban tehetséges. Én viszont külső szemlélőként lehetek részrehajló, így könnyebb is választanom. Többször volt szerencsém a budaörsi pincében széles merítést kóstolni a régi magyar fajták boraiból, de már első alkalommal is a laska volt az, amelyik leginkább szívemhez nőtt (na jó, meg a tihanyi kék). Szentesi József szerint a laskában hatalmas potenciál van, bármelyik világfajtával felvehetné a versenyt, igazi sztárjelölt lehet a régi magyar fajták között. A laska apró fürtű szőlő, hozamkorlátozással szépen beérik, szüretkor jellemzően magas savakkal érkezik a pincébe. A régi források szerint még Stíriában is "megaszik", ami valószínűleg azt jelenti, hogy természetes édes bort készítettek belőle. Bora sötétebb színű, intenzív gyümölcs aromáit határozott fűszeresség kíséri. Feszes, de kezdetben markáns savai szépen besimulnak, ahogy a tanninjai is integráltak, hosszú érlelésre is alkalmas lehet, szerkezete bordeaux-i borokat is idézhet. Egyelőre annyira kis mennyiség terem a fajtából, hogy a világuralmi tervekre még legjobb esetben is sokat kell várni, de addig is örülhetünk, hogy Szentesi Józsefnek köszönhetően megkóstolhatjuk ennek a különleges fajtának a borait, és reméljük, hamarosan mások is meg tudják mutatni a laskából készült saját borukat. Aspiránsok már vannak...

Évtizedes tapasztalataim szerint az egerszalóki St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet egyike az azon kevés borvidéki egységeknek, amelyek igyekeznek komolyan venni a bikavér-keretek nyújtotta lehetőségek kiaknázását. Az továbbra sem kérdés, hogy a borvidéki vörös házasításban komoly potenciál rejtőzik, az már inkább, hogy mindezt mennyire képesek alátámasztani a közelmúlt próbálkozásai.

Ha a szélesebb spektrumot vizsgáljuk, az átlag könnyen adhat okot csalódásra, de én tartom, hogy vannak ékes példák az ügyes kivitelezésre is, és az Áldás évről-évre ezek közé tartozik. Néhányról mi magunk is megemlékeztünk már.

A friss, 2019-es éjvárat az eddig megkezdett úton halad tovább: nem feszegeti a kereteket, de ismét tehetségesen tölti ki azokat.

A kadarkával ápolt ambivalens viszonyom örök reménykedéssel és kísérletezéssel, sok csalódással és újra meg újra feltámadó lelkesedéssel írható körül. A lelkesedés legutóbbi kiváltó oka Sebestyén Csaba és Csilla egyszerűen Iván névre keresztelt 2020-as évjáratú kadarkája, ami biztosan az egyik legjobb, amit az utóbbi években ittam eddig a fajtából.
A kadarka hírhedten érzékeny fajta, nem könnyű vele bánni és nem is könnyű belőle igazán jó bort készíteni. A hazai példák között találunk túlérett vagy akár már töppedő bogyókból erjesztett szuperkoncentrált és alkoholos borszörnyeket és aluléretten leszedett szőlőből szűrt, zöldes aromákkal tarkított, vékonyka borokat is. Sebestyénék új kadarkája egészen egyedi módon egyesíti a tökéletesen beérett gyümölcs koncentrációját és ízvilágát a fajta boraitól elvárt könnyedséggel és eleganciával.

Bár szükségszerűen törekszem arra, hogy a lehető legszélesebb spektrumot fedjem le a hegyaljai borászatok ismeretének tekintetében, megkockáztatom, hogy ez az első Hímesudvar-bor, amellyel az elmúlt tíz évben bármilyen kontextusban is dolgom akadt. Miközben furmintfan, blogunk termékeny társszerzője júniusban helyi látogatást is eszközölt, nekem csupán egy palack ajándékédesre futotta, amellyel módfelett elégedett is voltam a közelmúltban, amikor hosszas várakozás után végre eltávolítottam a palack nyakából a dugót. Csalódás- és bonyolításmentes édes élményt vártam, és ezúttal szerencsére kaptam is.

Az utóbbi években szárnyra kapott natúrbor-hullámra fel lehet ülni, el lehet előle ugrani, de figyelmen kívül hagyni nem lehet. Maga a natúrbor - a narancsborral és a pétnat-tal együtt - már a szőlő- és bortermelés szabályairól szóló új AM rendeletben is szerepel, ezzel a kategória államilag is elismertté és szabályozottá vált, ami mindenképpen komoly előrelépést jelent a korábbi állapotokhoz képest, aztán meglátjuk mit hoz majd a gyakorlat.
Sem ungert, sem én nem tartjuk magunkat a kategória mellett kizárólagosan elkötelezett natúrbor-fogyasztóknak, ahogy a natúrborok esküdt ellenségeinek sem, a szekértáborok által játszott kirekesztősdi eleve távol áll mindkettőnktől. Figyelünk, kísérletezünk, kóstolunk is ilyen borokat - ungert valószínűleg többet is, mint én, még ha ennek kevesebb is az írásos nyoma -, és ahogy konvencionális módszerekkel készült borokból, úgy natúrborból is van jó is, rossz is (meg olyan is, amit egész egyszerűen nem értem, hogy lehet fogyasztásra alkalmasnak nyilvánítani). A látókör-tágítás jegyében a nyár folyamán a hazai natúrbor-specialista kereskedés Lees Brothers kínálatából is rendeltem ezt-azt, ma az egyik osztrák termelő boráról fogok megemlékezni.

A sárgamuskotály Tokajban általában a borászatok szortimentjének bevezető tételeként jelenik meg száraz vagy félszáraz borként, vagy készül belőle egy késői szüretelésű bor, de mindenképpen ritkán találkozni vele a hárslevelű vagy a furmint fajtaborok rangjára emelve, prémium kategóriás dűlőszelektált tételként (Demeter Zoltán Őszhegye az egyetlen kivétel, ami hirtelen beugrik). Az örökké kísérletező Holdvölgy Borászat egyik idei újdonsága egy félszáraz dűlőszelektált sárgamuskotály éppen egy ilyen kivétel. A mádi pincészet eddig az Exaltation névre keresztelt késői szüretelésű borán keresztül mutatta be önállóan a Nyulászó dűlőből szüretelt sárgamuskotályt juk be általában. 2019-ben azonban a szőlőfajtát egyedülálló félszáraz borhoz válogatták le és a kész tételt a többi dűlős száraz boruk árához igazították. A borászat  kísérletező kedvének eredményeit bemutató Intuition borcsaládban a 2-es számot kapta az új jövevény.