Balassa István "Marty McFly" becenévre hallgató "kacsás" furmintja, az újrahangolt, birtokbor a 2019-es évjárattal debütált. A fogyasztói trendekhez alkalmazkodva ez a tokaji furmint egy könnyedebb megfogalmazása, több dűlő terméséből készül, nagyjából a negyede-harmada tartályban erjed és érlelődik, a palackra csavarzár kerül. Az előd, a 2018-as Furmint is egy kvázi birtokbor volt, de a tartalmasabb, izmosabb fajtából, ráadásul egy meleg évjáratból. A 2021-es Balassa Furmint most jelent meg, a 2018-asból pedig az utolsó palackom felbontását terveztem már egy ideje, így most egymás mellett néztem meg a két bort megvizsgálva egyúttal a Balassa Furmint evolúcióját.

Tavaly tartottunk baráti körben egy albariño kóstolót, ami a várakozásokhoz képest mérsékeltebb sikert aratott. Gondolkoztam rajta, hogy idén köszörülök a csorbán és összehozok egy erősebb sort, de egyelőre több okból is inkább csak az óvatos tapogatózás maradt, ezúttal egy bor erejéig. A Zarate az egyik meghatározó helyi borász, Eulogio Pomares családi birtoka, ők is szerepeltek egy borral a tavalyi sorban. A nyáron itthon elérhetővé vált egy másik borászatuk, a Fento aktuális albariño-ja is, ami tökéletes szezonális választásnak tűnt júliusban, tettem is vele egy próbát.

A 2012-ben életre hívott Fento Wines esetében saját területek helyett környékbeli termelőktől válogatják a szőlőt, és nem csak spanyol (Rias Baixas és Ribeira Sacra), hanem - legalábbis a rosé esetében - portugál területekről is vásárolják a termést. Rias Baixas-ban adja magát az albariño, a fajtából pedig több tétel is készül. A borászat az arrafelé gyakran előforduló páfrány spanyol neve után kapta a sajátját, és ugyanígy hívják a zászlóshajó fehérbort is. Ebből bontottam egy palackkal a hétvégén.

Szlovákia Kürt nevű községe földrajzi méreteinél nagyobb jelentőséggel bír Közép-Európa boréletében. A borvidéken többnyire magyarok készítenek jóféle, de legalábbis mindig érdekes borokat, többnyire természetazonosan. Ennek a lokális iskolának egyik, nem csak európai viszonylatokban jegyzett képviselője Sütő Zsolt, aki tizenkét hektárnyi szőlőjéből készít borokat a saját elképzelései és meggyőződése szerint. Róla, illetve borairól már többször is írtunk, így aki a részletesebb háttérre kíváncsi, kattintson az előbbi linkek valamelyikére.

Az ismerkedést ezúttal a régebb óta a borhűtőmben fekvő kékfrankossal folytattam 2018-ból, amely karakteres, autentikus lenyomata a stílusnak és a fajta egyediségének, ezáltal pedig méltó alanya is a hosszabbra nyúlt bloggerhallgatásom megtörésének is.

A magyar pinot noir-kínálatot tekintve az Etyeki Kúria évek óta az egyik legbiztosabb választás, az ő boruknak szinte bérelt helye van a hazai élmezőnyben. Mérész Sándor és a Kúria csapata úttörő szerepet vállalt a fajta borvidéki térnyerésében, 2001-ben ők telepítették be az első etyeki területet pinot noir-ral, azóta a fajta a legtöbb helyi borászat szortimentjében fontos szerepet játszik. A Kúriánál folyamatosan léptek be a képbe az újabb telepítések gyümölcsei, közben pedig a hordóparkot is folyamatosa fejlesztették, jelenleg magyar, francia és osztrák hordókat vegyesen használnak az érleléshez.

A 2018-as aktuális évjáratból vásároltam egy palackot a pincészettől, de meglepetésként kaptam még egy bónusz üveget is - ezúton is köszönöm. Az egyik parafadugóval, a másik csavarzárral lett letöltve - ha jól emlékszem, éppen a 2018-as az első évjárat, amelyik csavarzárat kapott - , így a borkóstolás során a zárásmódok hatását is letesztelhettem.

A legtöbb villányi borászhoz hasonlóan Kiss Gábor is a bordeaux-i fajtákból készült borai révén vált ismertté és elismertté Villányi borász. 11 hektár szőlővel rendelkezik, kedvenc fajtája a cabernet franc, a területek felén ez a fajta terem. A legkevesebb területet a kékfrankos foglalja el az ültetvényeken, a mai tétel azonban éppen a fajtából készült. A Carte Blanche a pincészet új, kis palackszámban készülő, mondhatni kísérleti boraiból áll. Ez a 2021-es kékfrankos összesen 0,3 hektárról, 2200 tőkéről származik, általában a házasítások része, de kivételesen önállóan került letöltésre. Kádban, spontán erjedt, majd rövid időre két használt hordóba került.

Tony Bish igazi specialista, Új-Zélandon a chardonnay királyaként is emlegetik, szigorúan csak erre a fajtára fókuszál, nem is foglalkozik mással. A borász Hawke's Bay borvidékén tevékenykedik, több évtizednyi tapasztalattal a háta mögött 2014-ben alapította meg saját borászatát. A szőlőt talajtípus, klónok és mikroklíma alapján kiválasztott területekről kiválasztott partner termelőktől vásárolja, a művelés szoros együttműködés keretében folyik. A pincében a francia hordók mellett 2015 óta betontojásokat, illetve néhány éve a neves Taransaud cég által készített Ovum tölgyfatojásokat is használ. A tojás alakú edények kiváló hőszigetelőként funkcionálnak, alakjuknak köszönhetően nagy felületen érintkezik a bor a leülepedett seprővel, a tojásban a bor folyamatosan áramlik, a finomseprő szabadon lebeg, ezzel a seprő felkeverése is megtörténik.

Tony Bish többféle chardonnay-t készít, eltérő stílusokban és árkategóriákban. A borok kis tételszámban készülnek, gyorsan elfogynak és természetesen nem olcsók. A Fat & Sassy, a belépő bor vegyesen tartályban, kisebb és nagyobb hordókban erjed, majd francia tölgyfa hordókban érlelődik. A Heartwood és a Golden Egg névre keresztelt tételek Mendoza klónokból álló alapanyagát ugyanonnan szüretelik, de a Heartwood esetében francia tölgyben, a Golden Egg esetében betontojásban megy végbe az erjedés és folyik az érlelés. A Skeetfield egy dűlőszelektált tétel az azonos nevű termőhelyről, francia hordókban erjed és érlelődik, a hordók 60%-a új. A csúcsbor a Zen névre hallgat, szintén a Skeetfield dűlőről származik a szőlő és az Ovum tölgyfatojásban megy végbe az erjedés és az érlelés.

Korábban nem volt szerencsém Tony Bish boraihoz, most viszont rögtön kettővel is megismerkedtem közelebbről.

Nagyon ritkán iszom 15 éves borokat. Sem a tárolókapacitás, sem a bátorság nincs meg hozzá, hogy ilyen hosszú évekig fektessek palackokat, kockázatkerülő énem pedig attól is eltántorít, hogy gyűjteményekben kutakodjak korosabb borok után. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy szeretem, amikor még van a borokban több-kevesebb frissesség is. Szóval ritkán iszom 15 éves borokat, de néha rám mosolyog a szerencse és egy-egy remek formának örvendő palackot tol elém.
Így történt ez nemrég a Kálvária Pincében is, ahol Furmint Február sajtókóstoló után, Sabar kóstoló előtt a házigazda Kézdy Dániel felajánlotta, hogy nézzünk ki egy tételt a pincéből és nézzük meg közösen. Nem én választottam ki a palackot - Hatvani Szabolcsé az érdem -, azt sem állítanám, hogy a fentebb taglalt okok miatt nem volt bennem előzetesen némi félelem, de szerencsénkre az egyetlen problémát a dugó eltávolítása okozta, a bor mindenkit elvarázsolt.

A paloznaki Homola Pincészet szortimentjében a kezdettől fogva fontos szerepet játszik a Parti Szél névre keresztelt bor, amely mintegy átvezetés a könnyebbre hangolt 100% termékcsalád tagjai és a komolyabb fehérborok között. A Parti Szél eleinte különböző fajták házasításából állt össze, de a legfrissebb tétel már teljes mértékben sauvignon blanc-ból készül. A borászat egyik legnépszerűbb terméke a fajta- és stílusváltással további rajongótábort hódíthat meg, szerintem a névhez is jobban passzol ez a megújult, friss, élénk bor.

A 2019-es és a 2021-es tételt kóstoltam meg egymás mellett.

A Disznókő Szőlőbirtok a Visus Hárslevelű képében egy különleges bort palackozott le, amellyel egyben nemes célt is támogatnak. A Disznókő hosszú évek óta együttműködik az Első Miskolci Lions Klubbal. A klub egyik fő célkitűzése a megelőzhető és visszafordítható vakság elleni harc, valamint a látásukat végérvényesen elveszített, vagy vakon született emberek segítése a mindennapokban. A Lions Klub tagjai rendszeresen támogatják a Vakok és Gyengénlátók Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Egyesületét is.
A borászat és a klub együttműködése keretében évek óta szüretet szerveznek a klubtagoknak, valamint az általuk támogatott vak és látássérült embereknek. 2021-ben is ők szedték le a Disznókő Birtok Berekalj dűlőjében található két sornyi hárslevelű szőlőt, és a bort külön le is palackozták. A limitált tétel 1-es számú, Mészáros László által dedikált palackját egy jótékonysági gálavacsorán árverezték el, a kikiáltási ár tízszereséért. A Disznókő Szőlőbirtok felajánlásából ez az összeg, illetve a további 299 palack bevételének túlnyomó része is a vakok és gyengénlátók támogatásának nemes célját szolgálja. A sorszámozott palackok a készlet erejéig a Disznókő webshopján, illetve a birtok Borbutikjában vásárolható meg, 6980Ft-os palackonkénti áron. A Visus név (latinul látás) értelemszerűen a szüretelőkre és a támogatott célra utal. 

A pincészet nekem is felajánlott egy mintapalackot, hogy kóstoljam meg a bort és írjak róla. Múlt héten bontottam ki a palackot, lássuk, mit rejtett.

Ma is új-zélandi bor lesz a téma, de ezúttal a szigetország legfontosabb fajtája, a sauvignon blanc áll a rivaldafénybe. Május hatodikán van a sauvignon blanc világnapja és a napokban éppen én is kóstoltam egy sauvignon blanc-t, az egyik kedvenc marlborough-i pincétől. A Dog Point Vineyard boraival 2018-ban találkoztam először, amikor a Bortársaság szervezésében tartottak egy bemutatkozó kóstolót. A friss tételek mellett korábbi évjáratok boraiból is hoztak magukkal, amelyek szintén nagyon szépen szerepeltek. A legnagyobb meglepetést számomra az "alap" sauvignon blanc okozta, mert nem gondoltam volna, hogy egy 9 éves reduktív sauvignon blanc ilyen szépen érik a palackban. Az élmény által inspirálva én is félretettem egy palackot az akkor futó 2017-es évjáratból, hogy megnézzem, mit mutat most, nagyjából 5 évvel a szüret után.

Számomra a magyar olaszrizling akkor adja a legtöbbet, ha a termőhely lenyomata is markánsan megjelenik a borban, így általában a hazai kedvenceim a Balatonfüred-csopaki borvidékről, vagy valamelyik tanúhegy (Badacsony, Szent György-hegy, Csobánc, Somló, stb.) környékéről származnak. Legyen szó akár a Csopaki Kódex tagjainak letisztult stílusáról, Figuláék szemérmetlenül gazdag borairól, a somlói olaszrizlingek markáns sósságáról vagy a Badacsonyi borvidéken készített tételekről, én ezekben találom meg leginkább azt a pluszt, ami ezt a fajtát a korrekt ivóbor kategória fölé tudja emelni. Könnyen lehet, hogy nem kísérletezek eleget más borvidékek olaszrizlingjeivel és ez korlátozza be földrajzilag a számomra élményt adó tételeket, de itt a kivétel, ami erősíti a szabályt. Legutóbb ugyanis egy mohácsi olaszrizling okozott igen kellemes meglepetést, és megkockáztatom, kevés ilyen elegáns és szép egyensúlyú olaszrizlinget kóstoltam.

A maradékcukor áldásos hatását nagyon szeretem, ha savban gazdag fajtákból készült fehérborokról - mondjuk rajnai rizlingről vagy furmintról - van szó, száraz-félszáraz kategóriában és édes borokban egyaránt, de valahogy a félédes borokkal mintha nem tudnék mit kezdeni. Száraznak nem elég szárazak, édesnek nem elég édesek, ázsiai ételek kísérőjeként kétségtelenül jól működnek, de ez önmagában kevés indok ahhoz, hogy egy bort szívből szeretni tudjak. Most a kezembe került egy német riesling debütáló évjárata, amiben maradéktalanul megtaláltam a számításomat.

A balatonszőlősi szőlész-borász testvérpár, Fodor Béla és András - vagy ahogy mindenki ismeri őket és a boraikat, Béla és Bandi - leginkább a korrekt, jó ivású, nem túlbonyolított reduktív fajtaborok révén kerültek be a boros köztudatba. A tavalyi Balatonfüredi Borheteken kellemes meglepetés volt az addig sosem látott öreg tőkés szőlőből készült, válogatott sauvignon blanc-juk, amit korábban mindig beházasítottak az "alap" sauvignon blanc-ra, 2020-ból azonban külön tételként került palackba. Akkor úgy éreztem, hogy a bor komplexitás és izgalomfaktor szempontjából is kiemelkedik a pince szortimentjéből és az egyébként több szép bort felvonultató fesztivál-mezőnyben is emlékezetes maradt.

Az új tétel - ha jól emlékszem - még valamikor télen került ki a Bortársaság boltok polcaira, később, mint vártam. Húsvétkor bontottam ki a palackomat, kb. 8 hónap telt el a korábbi találkozás után, és bár csalódásban nem volt részem, meglepetésben igen, mert a bor egészen más arcát mutatta, mint legutóbb.

Atipikus bor következik Rioja-ból, egy évek óta jól bevált és itthon is régóta kapható tétel. A Palacios Remondo La Montesa atipikusságát nem az adja, hogy évek óta jól bevált, hanem az, hogy nagy részben garnacha-ból készült, miközben Rioja-ban a tempranillo az úr, az ültetvények közel 90%-án ez utóbbi fajta terem, a garnacha részaránya nagyjából 7-8%.
Ha megnézzük a neves nemzetközi boros orgánumok értékeléseit, azt látjuk, hogy rendszeresen repkednek a 90+ pontok, James Suckling pedig egyszer egyenesen úgy fogalmazott, hogy ez egy 15 dolláros bor, aminek olyan az íze, mint egy 50 dollárosnak. Ezt a túlzóan leegyszerűsítő megállapítást ebben a formában természetesen minden oldalról lehet támadni, maradjunk annyiban, hogy Suckling arra célzott, hogy a La Montesa árán felül teljesít. Spanyolország ugyan bővelkedik remek 15 eurós palackokban, de az tény, hogy a La Montesa egy jó bor, évek óta stabil minőséget képvisel, az árát megéri és a fajtaválasztásnak köszönhetően a szokványos Rioja-khoz képest van benne egy érdekes csavar. Én is évről évre visszatérek hozzá 1-2 palack erejéig, most a 2017-es évjárat volt a kiszemelt áldozat.

Az egész világot - így természetesen Magyarországot is - letaroló rosé divathullám egyik érdekes hazai leágazása a "komoly rosé". Szerencsére a tutti-fruttis tucatborok mellett egyre több valóban élvezetes magyar rosé is a polcokra kerül, de emellett az utóbbi néhány évben számos magyar borászat elkezdett kísérletezni egy komolyabb, testesebb rosé-stílussal. Későbbi szüretet, seprőfelkeverést, hordós erjesztést/érlelést vagy ezek kombinációját egyaránt bevetnek a kívánt eredmény elérése érdekében, az eddigi tapasztalataim alapján azonban többször sikerül átesni a ló túloldalára, mint megtalálni a kellő egyensúlyt, gyakran gyümölcstelen, rusztikus, hordóba és magas alkoholba fojtott borok kerülnek a palackba, az élvezeti értékhez - vagy éppen annak hiányához - képest túlzó áron.

A Vylyan jelenlegi és korábbi főborásza Tóth Sándor és Ipacs-Szabó István közösen alkotta meg a pincészet új, komoly rosé-ját, amely szerencsére a jól elsült kísérletek közé tartozik és meglepődnék, ha nem lenne folytatása.

Ha Németország és bor, akkor a kulcsszó a riesling, nem is véletlen, hogy mindenkinek ez a szőlőfajta ugrik be először. Azt talán kevesebben tudják, hogy az 1960-as években silvaner - vagy sylvaner, magyar nevén zöldszilváni - volt az ország legnagyobb területen termesztett fajtája, amíg az 1970-es években át nem vette a vezetést a Müller-Thurgau, majd a riesling. A silvaner jelentősége azóta erősen lecsökkent, de egyes német borvidékeken ma is termesztik, Franken-ben (angolul Franconia) pedig máig a legfontosabb fajta. A mai palack a borvidék egyik legjobb termőhelyéről, egyik legjobb borászatától érkezett és megmutatja, miért is látnak itt fantáziát a silvaner-ben.

Már megint ez a pannonhalmi Herold Pince... Eddig csak fehérborokat és egy rosé-t kóstoltam tőlük, de egy kedves kommentelőnk felhívta a figyelmemet a Vinori névre keresztelt merlot-jukra, amellyel egyébként is szemeztem, de az ajánlás - ezúton is köszönöm - és egy kapóra jött akció közösen megerősítette a vásárlási szándékot. Egy kedves régi barát látogatása hamar kedvező alkalmat szolgáltatott a kóstolásra (ivásra), és szerencsére nem kellett csalódnunk. Örömteli dolog, hogy a sokáig csak a Pannonhalmi Főapátság révén ismert borvidéken egyre több új borászatot lehet és érdemes is megismerni. Az eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy a viszonylag új jövevénynek számító Herold Pince is megérdemli a figyelmet, minden műfajban.

Szemes József nevével boros szárnypróbálgatásaim kezdetén gyakrabban találkoztam, mint manapság, legyen szó akár a hazai bormédiáról, vagy az általam felbontott és elfogyasztott palackokról. A hajdani tapasztalatok alapján a Szemes Pincét magamban elkönyveltem, a villányi nagyok után következő tehetséges generáció egyik tagjaként, de azután valahogy eltűntek a radaromról. Többnyire jó ár-érték arányú, kellemes borok ugranak be a megkopott emlékezet ködfátyolán keresztül, mindazonáltal az emlékek régiek, én pedig évek óta nem kóstoltam a Szemes borokat. Az ok prózai: a széles villányi választékból többnyire a fővárosban is elérhető tételek közül vásárolgattam, máshol pedig egészen egyszerűen nem futottam beléjük. Tavaly aztán megtört a jég, a VinCE Gálán szembejött egy Szemes bor, és az egyik webshopos rendelésen is behúztam egyet. Utóbbit néhány hónapos - félig szándékos - palackos érlelés után most márciusban nyitottam ki, és megerősített abban, hogy érdemes lesz a pince borait gyakrabban kóstolgatni.

Idén március 10-17. között első alkalommal kerül megrendezésre Magyarországon az Egri Csillag Hét, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet az Egri borvidék meghatározó fehérborára. Az egri csillag aktuális új évjáratát korábban is márciusban mutatták be a nagyközönség előtt a borászok, de 2022-ben már egy egész hetes rendezvénysorozatot szentelnek a borvidék meghatározó fehérbor-házasításának. Országszerte lesznek egri csillag kóstolók, az eseménysorozathoz csatlakozó éttermek több egri csillagot kínálnak majd poharazva, a borkereskedések egri csillag borokból állítanak össze csomagokat, és természetesen a pincészetek is aktív résztvevői lesznek a kezdeményezésnek.
A véletlen úgy hozta, hogy éppen a tematikus hét meghirdetése előtt bontottam ki egy egri csillagot otthon, és jó eséllyel az általam eddig kóstolt csillagok közül a legszebb tételt sikerült palackba zárni az idén 20 éves egerszalóki St. Andrea Pincészetnél, a Nagy-Eged mészköves területein növekvő tőkékről.

Furmint Február végére két Gizella Hárslevelűt hoztam régebbi évjáratokból. Eredetileg egy Barát Hárslevelű vertikálisra terveztem félre tenni az utolsó 2018-as palackomat, de készletrendezgetés közben realizáltam, hogy a korábbi évjáratokat már kivégeztem. A 2015-ös Szent Tamás Hárslevelűből szintén az utolsó palackom került elő a "leltárkészítés" közben. Ha már az eredeti terv úgyis kudarcba fulladt és véletlen így összehozta a két üveget, úgy éreztem felesleges tovább várni, és felbontom őket együtt.
A hárslevelű érlelhetősége - ahogy a furminté is - gyakran vita tárgya, pozitív példákat éppúgy találni, mint negatívakat. Szerencsére ezzel a két Gizella borral az égvilágon semmi gond nem volt, a páros mindkét tagja gyönyörűen muzsikált három napon keresztül.

A remek köveskáli Pálffy után megint egy olyan régió furmintja következik, amely nem erről a fajtáról a legismertebb a borkedvelők körében, ez pedig a Pécsi borvidék, amelyet most Szabó Zoltán bora képvisel. Ahogy számos borvidékünkön is, a furmint itt is jellemző fajta volt a filoxéravész előtt - biztos, hogy a borász erről sokkal többet tud mesélni -, ma viszont már csak mutatóban találkozni vele. Nem kóstoltam még a pincétől furmintot, sőt, úgy általában pécsi furmintot sem sokat.
Szabó Zoltán kísérletező kedvű borász hírében áll, így nem is olyan nagy csoda, hogy a furmint is megtalálható nála a választékban. Természetesen a fajta itt teljesen más arcát mutatja, mint Tokajban, vagy akár a Somlón, a melegebb klíma kerekebb, barátságosabb savszerkezetű borokat eredményez. Szabó Zoltánnál a furmint kizárólag tartályban erjed és érlelődik, így a hangsúly mindig a gyümölcsösségen van.

Utoljára két évvel ezelőtt fejtegettem a Bockokhoz fűződő ambivalens viszonyomat, és annak indokait. Részben ez, részben az idő- és a fókuszhiány miatt azóta nem is igazán ittam a pincétől semmit. Az Ermitage aktuális évjárata viszont ismét a radarom alá került, olyannyira, hogy nem csak ivásra, de megírásra is méltónak találtam. Talán az sem merész állítás, hogy pillanatnyilag ez a kedvenc Bockkom. 

Január után ismét egy egri bikavér kerül górcső alá, ez a tétel azonban nem a prémium kategóriában igyekszik utat törni, inkább a mindennapok boraként pozicionálja magát, mind árban, mind minőségben. A küldetését hibátlanul be is teljesíti a Juhász Testvérek "alap bikája", jelentősebb megingásoktól és meglepetésektől mentes bor, nem kerül mellé felkiáltójel, de zárójelbe sem kell tenni. Ha minden belépő szintű bikavér ezt a minőséget képviselné és innen csak felfelé vezetne az út, nem lehetne okunk panaszra.

Az idei Furmint Február még mindig nem lesz olyan, mint régen, a szokásos budapesti nagy kóstoló legalábbis biztosan elmarad, pontosabban májusra tolódik. Vidéken ellenben több furmintos rendezvényt tartanak ebben a hónapban, a Tokaji borvidék több településén és Köveskálon is. A furmintos hónap alkalmából én is bontok majd néhány furmintot, de idén az egyboros posztok inkább olyan borvidékekre kalauzolnak el, amelyeket nem feltétlenül a furmint okán ismerünk, pedig készülnek belőle szép borok. Ma a Balatonfelvidék egyik legfontosabb termelőjének, a Pálffy Pincének a furmintjával ismerkedünk meg közelebbről.

Nem tudom, hány ember van a világon, aki egyértelmű és magabiztos választ tudna adni arra a kérdésre, hogy mi a kedvenc bora, de én nem tartozom közéjük. A jelenség nem egyedüli, kevés olyan kategória van, ahol egyetlen kiemeltet tudnék mondani, legyen szó könyvről, filmről, zenéről, ételről, városról, országról, akármiről. (Vannak azért kivételek: a kedvenc színem a kék. Nem a barna! A kék.). 
Így vagyok a borvidékekkel, szőlőfajtákkal, borászokkal, borokkal is. Ráadásul az évjárathatás tovább bonyolítja a helyzetet: lehet, hogy ami az egyik évből telitalálat, az a következő évben csalódást kelt, egy bizonyos kor felett pedig még a palackvariáció is tréfát űzhet belőlünk. Ennek megfelelően boros témakörökben a kedvencek halmazát inkább rövidebb-hosszabb listák formájában tudnám meghatározni. Ha azonban valamelyik külföldi bor több évjáratának is bérelt helye lett a borhűtőmben - a viszonylag borsos ára ellenére is -, az már jó eséllyel szerepelhet a listán, és a Torres Salmos megérdemelten vált ilyen favorittá. (Nem tudok elmenni a gyönyörű címke megemlítése mellett sem, még ha nem is a barna a kedvenc színem :)).
Meglepő lehet, hogy Priorat-ból miért éppen egy ilyen nagytermelő bora fogott meg ennyire, hiszen a borvidék inkább a butikborászatok és az exkluzív kis tételek régiója. Minőség szempontjából természetesen sok más aspiráns is szóba jöhetne, de éppen a fent említett okok miatt a legjobb borok drágák és viszonylag gyorsan el is tűnnek a polcokról, itthon egyébként is szűk a kínálat, a saját merítésem pedig erősen korlátozott. A Torres Salmos viszont nálam több évjárat és több kóstolás tapasztalatai alapján megbízhatóan jól teljesített, helyi viszonylatban nagy palackszámban készül és széles körben elérhető, bár itthoni utóbbit sajnos múlt időbe kell tenni. A személyes vonzalom a 2012-es évjárattal kezdődött, a 2013-assal folytatódott, majd a 2015-össel teljesedett be. A két utolsó - 2016-os és az aktuális 2017-es - évjáratból már szándékosan táraztam be, majd szomorúan szembesültem azzal, hogy a pincészet eddigi hazai kereskedője kilistázta a Torres borokat. Szerencsére néhány palack erejéig felkészültem az ínséges időkre, a következő évjáratokat viszont már külföldi forrásból kell beszerezni.