Utoljára két évvel ezelőtt fejtegettem a Bockokhoz fűződő ambivalens viszonyomat, és annak indokait. Részben ez, részben az idő- és a fókuszhiány miatt azóta nem is igazán ittam a pincétől semmit. Az Ermitage aktuális évjárata viszont ismét a radarom alá került, olyannyira, hogy nem csak ivásra, de megírásra is méltónak találtam. Talán az sem merész állítás, hogy pillanatnyilag ez a kedvenc Bockkom. 

Ehhez elég az is, hogy a friss évjárata az eddig megszokott koncepciót viszi tovább. Ez jelenti a szőlőfajták spektrumszélességének megtartását (a bordói alaptrión kívül pinot noir, syrah és portugieser is kerül bele), valamint a nagy tölgyfahordós érlelés hetvenszázalékos dominanciáját is. Klasszikus birtokbor-koncepcióról van szó, amelyet sokszor nehéz szerethető és értelmezhető tartalommal megtölteni.

Éppen ezért meglepő, hogy Bockék már sokadik évjárata bizonyítják, hogy van érdeme és értelme a műfajnak. Ez a bor ugyanis éppen olyan, amilyennek lennie kell: tartalmas, de nem lehengerlően sűrű, letisztult, mégis érdekes, és így képes arra, amire hivatott: hitelesen képviseli az újvonalas Bock-borok stílusát.

Színe sötét, illatában az érett erdei gyümölcsök dominálják. Szájban dinamikus, a közepesnél nagyobb test és a tizennégyes szesz ellenére is van benne lendület és frissesség. Tanninja besimult, nem zúz, nem szárít. Az egyéves hordós érlelés szépen lekerekítette az ízeket, ezáltal egy egységes, karakteres és szerethető bor lett.

Nagyjából négy elfogyasztott palack után állítom, hogy világot ugyan nem vált, de birtokborként tisztességesen helytáll. Ha egyetlen Bockot kellene ajánlanom, akkor minősége, valamint az évjáratról-évjáratra tapasztalt megbízhatósága alapján ez lenne az. 6 pont. (3190 Ft, webshop)