A Pósta-család hétéves franc-ja a jelennek készül, de a múltról szól. Arról a múltról, amelyben a fogyasztók ízlésének középpontjában a masszívan szétterülő, sűrű, hordós vörösborok álltak. Aki az ezt az egyébként kétségkívül jó ízléssel megtervezett, letisztult címkével rendelkező szekszárdi vöröset a palackon jól látható betűmérettel jelzett tizenöt térfogatszázaléknyi szesz ellenére is leveszi a polcról, az pontosan tudja, hogy mit várhat, és hogy mit fog kapni a pénzéért.

Egy jó nagy ugrást az időben, visszafelé. Ez persze két dolgot is jelenthet: örömteli nosztalgiát, vagy pedig a figyelmeztető előjelek ellenére elszenvedett csalódást. Noha az ízlésem tekintetében kifejezetten távol állok már ettől a stílustól, mégis jólesett visszaugrani úgy tizenöt évet a stílusvonalon egy olyan borral, amely múltidéző ugyan, de ügyesen kerüli a közhelyesség csapdáját is.

Az illat zavarmentes és fajtajelleges: a sűrű fűszerpaprikás alapot porrá aszalt szilvás, málnás és epres jegyek egészítik ki. A lekvárosságtól tisztes távolságot tart, mégis sűrű és tömör hatást kelt. Szájban szinte szétterül, miközben az illatazonos gyümölcsök a korty teljes hosszában jelen vannak. Savakról gyakrorlatilag nem lehet beszélni, mégis tiszta utóízzel búcsúzik, a tizenötös szesz csak a végén köszön be: nem éget ugyan, de az átlagnál jobban befűt.

Sűrű, kissé nehézkes, de mégis szerethető bor született. A stílustól viszolygók messziről kerüljék, de aki nyitott némi minőségi nosztalgiára a hazai vörösborok világában, az mindenképpen tegyen vele egy próbát. 5 pont. (3990 Ft, Borfalu)