A Pósta-család hétéves franc-ja a jelennek készül, de a múltról szól. Arról a múltról, amelyben a fogyasztók ízlésének középpontjában a masszívan szétterülő, sűrű, hordós vörösborok álltak. Aki az ezt az egyébként kétségkívül jó ízléssel megtervezett, letisztult címkével rendelkező szekszárdi vöröset a palackon jól látható betűmérettel jelzett tizenöt térfogatszázaléknyi szesz ellenére is leveszi a polcról, az pontosan tudja, hogy mit várhat, és hogy mit fog kapni a pénzéért.

Egy jó nagy ugrást az időben, visszafelé. Ez persze két dolgot is jelenthet: örömteli nosztalgiát, vagy pedig a figyelmeztető előjelek ellenére elszenvedett csalódást. Noha az ízlésem tekintetében kifejezetten távol állok már ettől a stílustól, mégis jólesett visszaugrani úgy tizenöt évet a stílusvonalon egy olyan borral, amely múltidéző ugyan, de ügyesen kerüli a közhelyesség csapdáját is.

A Fuxli-sztorit talán már nem kell bemutatni a legtöbb rendszeres borfogyasztónak, hiszen a szekszárdi borászok összefogásának köszönhetően 2014-ből már sorrendben a harmadik, egységes arculattal rendelkező Fuxli-szériát köszönthetjük. 2013 után egy kis visszaesés tapasztalható a résztvevő pincészetek számában (a tavalyi 13 helyett idén 10 borászat mutatta be rókabundás címkébe öltöztetett sillereit), de ez feltehetően a 2014-es év közismert nehézségeinek is betudható. A friss borok debütálására a budai VinoPiano borbárban került sor.

A XIII. kerületben található, kávéházként, bor- és pálinkaszaküzletként egyaránt funkcionáló Spiritus Primus az utóbbi időben rendszeresen szervez kis létszámú borkóstolókat, amelyekhez György Vince választ ki magyar és külföldi tételeket az adott este fókuszpontjába helyezett fajtából. November első hetére magyar és osztrák kékfrankosokat gyűjtött csokorba, nagyrészt a 2011-es évjáratból. Az már csak a ráadás volt, hogy egy 2013-as Skrabski-sort is meg tudtam kóstolni a "hivatalos program" után.

A Fuxli, a szekszárdi borászok siller márkája két éve indult útjára. Először Heimann Zoltán készített egy sillert Fuchsli néven, majd 2012-ben öt másik termelővel lértehozták a Fuxlit, mint egységes szekszárdi brandet. Az elnevezés a róka rőt színére utal, és a borok címkéin is megjelenik, mint közös motívum. A cél egy jól iható, mégis tartalmas bor elkészítése volt, valahol félúton a rosé és a vörösbor között. Tavaly kilenc, idén már tizenhárom termelő készített Fuxlit. A 2013-as borok bemutatására az A38 állóhajó kiállítóterében került sor egy családias hangulatú kóstoló keretében. 

Amikor furmintfan felvetette, hogy a sajtókóstoló után közösen keljünk útra, és vállaljuk be a Terra Hungaricás rendezvényt, nem ellenkeztem. Utólag visszagondolva lehet, hogy jobb lett volna; bár a Galéria12 Kávézó és Borbárban megrendezett kóstoló minden elemében remek volt, azt mégsem állítanám, hogy a laza, közös borozgatásba fulladt furmintozás után életünk legprecízebb borértékeléseit alkottuk meg, noha a borok és a körülmények erre minden lehetőséget megadtak volna.

A természethű borkészítést zászlajára tűző Terra Hungarica az elmúlt szombaton harmadik alkalommal rendezte meg a Gerbeaud Házban a Borszalont, 30 magyar borász mellett több külföldi kiállítóval, több mint 150 borral. A rendezvény iránt mutatott komoly érdeklődést jelzi, hogy már elővételben elfogytak a jegyek, én jó előre megvettem a sajátomat. 

Már a kiállítók névsora is komoly színvonalat ígér évről-évre, amit az általam kóstolt borok igazoltak is. Természetesen most sem jutott rá elég idő, hogy mindenkinél kóstoljak, akinél eredetileg akartam, de a kitűzött terv nagy részét sikerült teljesíteni. Meglehetősen hullámzó részletességgel jegyzeteltem, úgyhogy aprólékos borleírások helyett inkább egy amolyan összefoglaló-féle következik.

Már a Furmint Február kapcsán megírtuk, hogy aligha lehet jobbat elképzelni a pusztán egyetlen szőlőfajtára koncentráló borbemutatóknál és mesterkurzusoknál. Egyrészt a termelőknek jó alkalom kínálkozik egy inspiráló eszmecserére és az adott fajta különböző stílusú „megvalósításainak” összekóstolására, másrészt pedig a fogyasztó is megmenekül a szertelen csapongástól. Ez utóbbi – számomra legalábbis – azért fontos, mert egy ilyen alkalom kiváló lehetőség a pincék munkájának összehasonlítására és a meghatározó áramlatok azonosítására. Pont ezért vártam hát izgalommal a Terra Hungarica szervezésében létrejött Kékfrankos Napot. Az alapvetően természethű borok iránt érdeklődő fogyasztókat és szakembereket megcélzó rendezvény ezúttal a Kárpát-medence legfontosabb kékszőlőfajtáját, a kékfrankost helyezte középpontba. A fajta főszereplése egy kiadósan informatív mesterkurzussal kezdődött. Erről próbálok meg az alábbiakban beszámolni.

Mindig remek dolog jelen lenni valami nagyszerű dolog születésénél és biztos távolságból szemlélni, ahogy cseperedik a „nebuló”. Koromnál fogva sajnos (vagy szerencsére) lekéstem a hazai boripar szovjet-típusú gazdálkodásról minőségi bortermelésre való átállítását, az új magyar bor létrejöttét és gyermekkorának első évtizedét. Nem tervezem azonban eme hibát elkövetni a magyar pezsgőkészítés második születésével kapcsolatban. Hogy-hogy mi? De hát a 19. század óta van magyar pezsgő és nem is akármilyen, újjá is született már egyszer, keresik is, exportálják is, mi is isszuk és mások is. Valóban, a 19. században létrehozott hazai pezsgőgyártás olyasmi, amire büszkék lehetünk, az igazi újjászületés, a valóban kiemelkedő minőségű, egyedi pezsgő elkészítése azonban a rendszerváltást követően sem lett szempont. A nagytermelők maradtak az ipari méreteknél, a champagne-t akár csak közelítő minőség meg csak egyre nem jött. Emiatt vagy nem emiatt, komolyabb pezsgőfogyasztó réteg sem igazán tudott kialakulni, sőt talán a pénztárca is és a gasztronómia is hiányzott hozzá.