Július elején ismét megfordultam Ausztriában, Krems an der Donau környékén, ahol Kamptal, Kremstal és Wachau borvidékei találkoznak. Ezúttal nem csak úgy ad hoc alakult a program, egy pincelátogatás előre le volt szervezve, és bíztam benne, hogy legalább még egy bele fog férni, ha a fix nyitvatartási időben tudok kóstolni a kiszemelt pincénél. A Weingut Nigl volt a kiszemelt áldozat, Kremstal egyik kiemelkedő termelője. A birtok - amely a borászaton túl egy éttermet és egy szállodát is magában foglal - Krems-től néhány kilométerre északra található, festői környezetben. A birtok előtt elvezető út mellett a Krems folyó csörgedezik, az út másik oldalán magasodó  dombról Senftenberg 1197-ben emelt várának romjai és egy templom tekintenek le.
Az őszi szőlőbirtok a 12. századig vezethető vissza, a Starhemberg hercegekhez tartozott, jelenlegi tulajdonosaihoz, a Nigl családhoz 1994-ben került. Az ültetvények összesen mintegy 25 hektárt tesznek ki, Krems és Senftenberg között húzódnak. A fókusz természetesen a zöldveltelinin és a rajnai rizlingen van, sárgamuskotály, sauvignon blanc, zweigelt, merlot és pinot noir egészíti ki a fajtaválasztékot. A szőlőben fenntartható gazdálkodás folyik, mellőzik a gyomirtók, rovarirtók és a réz használatát. A pincében saját élesztőkkel erjednek a borok, és derítés nélkül kerülnek palackba. A csendes száraz borok mellett pezsgőt és édes bort is találunk a szortimentben.

A paloznaki Homola Pincészet egyike annak a kevés balatoni borászatnak, ahol a vörösborra legalább akkora hangsúlyt fektetnek, mint a fehérre. A kékfrankossal robbantak be először, de mint kiderült a syrah is remekül muzsikál a pincénél. Az ültetvény a paloznaki Hajnóczy-dűlőben található, löszös, márgás talajon teremnek a tőkék. 2013 volt az első évjárat, most a 2018-as fut, ez a bor azonban kicsit más, mint elődei, a plusz fantázianév mellett a szokásostól eltérő, halvány levendula színű címke is ezt jelzi. A Syrah 2018 "Légère" lazább szövésű, könnyedebb, mint a korábbi évek hűvösebb stílusú borai. A bogyózott egész szemek erjedése spontán, nyitott kádban indult, majd használt hordókban fejeződött be. Két év érlelés után szűrés, derítés nélkül, kevés kénnel került palackba a bor.
Engem kicsit meglepett, hogy egy könnyedebbre hangolt bor viszonylag sokáig érleltek hordóban és palackban is, kíváncsian vártam a végeredményt.

Görögországot a nyugati kultúra és a demokrácia bölcsőjeként szokás emlegetni, és a görögöknek a Földközi-tengeri borkultúra alakulásában is fontos szerepe volt. A több évezredre visszatekintő szőlőművelési múlt ellenére a görög borok alig ismertek az ország határain kívül. A borok többnyire az országhatáron belül fogynak el, és minőségi borok aránya a helyi fogyasztásra szánt asztali és tájborokéhoz képest még mindig elenyésző. Görögországban a helyi klimatikus adottságok sokáig meghatározták a borkészítést és a borstílust, de a modern technológia és a nemzetközi fajták megjelenésével mindez megváltozott. Az uniós csatlakozás óta sok fejlesztés történt a szektorban, miközben a helyi, hagyományos szőlőfajtákat is sikerült megőrizni, amelyből nagyjából 200-at tartanak nyilván, bár tényleges jelentőséggel ezekből csak kevés bír.
Eddigi boros pályafutásom alatt nem sok görög borral volt dolgom, júniusban egy rövid nyaralás alkalmával sikerült ezt a számot gyarapítani.

(A fotót innen vettem kölcsön.)

A dűlőpáros sorozat ma egy dupla résszel, ha úgy tetszik, wachau-i különkiadással folytatódik, a borvidék két kiváló pincészetének boraival. Osztrák grüner veltliner duó szerepelt már a sorozatban - akkor a Weingut Huber-től, Traisental-ból -, de osztrák riesling még nem.
A borvidék két vezető szőlőfajtájából kóstoltam meg dűlőszelektált borokat párban, azonos évjáratból. A lehetőségek alapján érettebb grüner veltliner-ek és fiatalabb riesling-ek alkották a borpárokat. A borokat a borvidéken, Dürnstein egyik vinozékájában kóstoltam, így most értelemszerűen nem volt több napos visszakóstolás, összehasonlítgatás, de a lényeget valószínűleg sikerült megragadni.

(Séta a Loibenberg-en)

A Bortársaság Borsuli "Borász a házban" kóstolósorozatának legutóbb nem is egy, hanem két vendége volt, Bárdos Sarolta és Berecz Stéphanie érkezett Budapestre a Tokaji borvidékről (ugye ők készítik Bodó Judittal hármasban a 3 Grácia borokat). A Tokaj Nobilis és a Kikelet Pince a borvidék legmagasabban jegyzett pincéi között van már hosszú idők, a két borász pedig évek óta közeli barátságot ápol. Mindkét birtok 7-7 hektáron dolgozik, számos közös pontot találunk: ragaszkodnak a tokaji fajtaválasztékhoz, mindketten nagyon szeretik a pezsgőt és évek óta stabil részét képezik a szortimentnek a buborékos italok és természetesen az édes borok is rendkívül fontosak számukra.
Mindkét pincéről számtalanszor volt már szó a blogon, úgyhogy rá is térek a borsorra.

5-5 bort kóstoltunk a két pincészettől, többnyire párosával érkeztek a tételek. Száraz borokkal kezdtünk, birtok furmintok után dűlős hárslevelűk  érkeztek, majd meglepetésként egy-egy érett étel korábbi évjáratokból. Pezsgőkkel zártuk a száraz szakaszt, majd következtek az édes borok: egy szamorodni és egy aszú. Én most pincészetenként csoportosítva közlöm a jegyzeteket.

Folytatódik a külföldi borélmények feldolgozása, ezúttal egy kremstal-i borászattal, amelyben éppen átkerül a stafétabot a fiatalabb generáció kezébe. Ilyenkor mindig izgalmas látni, hogyan és mennyire nyúlnak hozzá a fiatalok a szülői örökséghez, átalakul-e a szortiment, változik-e a borstílus. Persze egy borász nehezen engedi el a pincekulcsot, így általában az idősebb és a fiatalabb generáció még együtt dolgozik, mielőtt előbbi végleg átadná a helyét az örökösöknek. Valahogy így van ez most a krems-i Weingut Wess-nél is, amelynek a nevével tavaly találkoztam először a város borbárjait szondázva és most, szűk egy évvel később, ismét megkóstoltam néhány borukat, sőt, történetesen az új generáció tagjaival is találkoztam egy pár percre.

(A fotót a pince honlapjáról vettem kölcsön.)

A 2021-es évjáratig bezárólag Rainer Wess neve szerepel a címkéken, a 2022-es borok már Weingut Wess név alatt jelentek meg. Christina Wess, és férje David, jelenleg együtt vezetik a 15 hektáros birtokot Rainer Wess-szel, aki 2003-ban hívta életre a pincészetet. Akkor még egy bérelt pincében készítették a borokat, 2009-ben költöztek át Krems mellé. A területek nagy része Kremstal borvidékén található, de Wachau-ban is van szőlőjük, a legendás Loibenberg lejtőin. A kötelező grüner veltliner és riesling mellett sauvignon blanc, zweigelt, st. laurent, pinot noir is palackba kerül a birtokon, édes borokat és rosé-t is készítenek.
Én most 5 bort kóstoltam, többnyire az új évjáratokból. 

Emilia-Romagna az itáliai gasztronómia igazi fellegvára, kevés tartomány van, amely annyi világszerte ismert olasz élelmiszert és ételt adott világnak, gondoljunk csak a parmezán sajtra, a pármai sonkára, a modenai balzsamecetre, a mortadellára, a tortellinire, vagy a világszerte bolognaiként ismert húsos ragura. A fent felsorolt gasztronómiai "nagyágyúk" mellett Emilia-Romagna borairól ritkábban esik szó, különösen úgy, hogy az országnak számos legendás borvidéke van. Ma ezt a borászati szempontból kevésbé ismert régiót vesszük górcső alá, néhány bor tükrében.

Áprilisban írtam Alvaro Palacios priorat-i küldetéséről és a szortiment három boráról, és a mai írás ismét az úttörő spanyol borásszal foglalkozik, de míg legutóbb "horizontális" szempontból került górcső alá a választék, ezúttal egy vertikális sort kóstoltunk a pincészettől.

Április végén egy hosszú hétvégét Wachau-ban és Krems an der Donau-ban töltöttem, a kirándulás mellett természetesen a helyi borok szemlézésére is jutott idő. Borkóstolásra sehol nem foglaltam időpontot, enélkül is rengeteget lehetőség van a borozásra, ahogy azonban Mautern településen vezetett keresztül az utam, a Nikolaihof éppen kapóra jött. A Salon 77 névre keresztelt kóstolóhelyiségben a pincészet szortimentjének nagy része megkóstolható és megvásárolható, akár nagyon régi évjáratok is. Úgyis nagyon rég volt a szerencsém a pince boraihoz, most kapva kaptam a kínálkozó alkalmon.

A múltkori, külföldi édes borokat felvonultató írás után ezúttal hazai pályáról hoztam édes borokat. Három, különböző borvidékekről - Tokajon kívül -, különböző szőlőfajtákból, különböző évjáratokból készült magyar édes tételt válogattam, amelyek stílusban is eltérnek egymástól.

A trió tagjai: egy édes rajnai rizling a Badacsonyi borvidékről, egy zeusz a Balatonfüred-Csopaki borvidékről és egy hárslevelű Egerből.

Az elmúlt napokban került forgalomba a St. Andrea Merengő aktuális, 2019-es évjárata, méghozzá a hosszú évek alatt megszokott dizájn helyett új címkével. A megújult külső nem csupán a Merengőt, hanem az egész St. Andrea szortimentet érinti, minden bor új "ruhát" kap. Az új Merengő megjelenése és az arculatváltás apropójából a pincészet és a Bortársaság közös sajtótájékoztatót rendezett, ahol többek között a Merengőt is megkóstoltuk. A Bortársaság Kossuth tér melletti boltjának emeletén Lőrincz György, ifj. Lőrincz György és az arculatot megtervező Ipacs Géza mutatta be a borokat és az új címkecsaládot.

Alvaro Palacios Spanyolország egyik legnagyobb hatású borásza, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy Priorat már az ország egyik legrangosabb borvidékévé avanzsált. Palacios nyolc testvérével együtt Rioja-ban nőtt fel, ahol családja Palacios Remondo néven készít borokat. Bordeaux-ban tanult borászatot, majd a diploma megszerzése után a legendás Chateau Petrus-nél dolgozott. Miután visszatért Spanyolországba, hordókkal kezdett kereskedni, közben beutazta a spanyol borvidékeket.
1989-től Alvaro Palacios René Barbier-hez és három másik befektetőhöz csatlakozva elindította az akkor még szinte ismeretlen Priorat-ot a világhírnév felé. Palacios első szőlőültetvényét, a Finca Dofí-t 1990-ben vásárolta meg, birtokát ekkor még Clos Dofí-nak nevezték. 1993-ban talált rá a birtok koronaékszerére, egy északkeleti fekvésű, meredek, palás kőzeteken 1900 és 1940 között ültetett parcella formájában, amelyet - mivel a dűlő tetején ősi kolostor található - L’Ermitának nevezte el.
Eredetileg a hangsúly a francia fajtákon volt, de az első évtized után Palacios történelmi tévedésként aposztrofálta a francia fajták bevezetését és elsősorban a helyi garnacha és cariñena párosára kezdte áthelyezni a fókuszt, ezzel az ültetvények fajtaösszetétele is ebbe az irányba változott.
A borász aktív kezdeményezője volt a burgundi mintát követő területi megjelölések meghonosításának Priorat-ban, ennek megfelelően született meg a birtok központjául szolgáló Gratallops település nevét viselő bor is. A Les Terrasses szintén több dűlő termésének házasítása, kezdetben ez volt a pince kvázi birtokbora, majd a Camins del Priorat megjelenésével feljebb került a portfólióban, lényegében a Les Terrasses hivatott megfogalmazni a pincészet küldetését. A Finca Dofí már egy dűlőszelektált ikonbor, a nagyágyú L’Ermita kistestvére, nagyrészt garnacha-ból.
Néhány éve két, kvázi grand cru szelekció is szerepel a pince portfóliójában. Az egyik új kiemelt terület a Bellmunt település melletti Les Aubagetes, amely kivételes klónállománnyal, 100 éves garnacha tőkékkel rendelkezik, 2015-ből készült innen az első bor. A másik válogatás tétel a Finca Dofí dűlő egyik északi parcellája a La Baixada, amelyet a Les Aubagetes és a L’Ermita ültetvényeiről szelektált garnacha klónokkal ültetett be a borász, innen 2018-ban palackozta az első különálló bort.
Mint látható, a terroir-központú szemlélet és a portfólió leginkább Burgundia hatását tükrözi (ezt egyébként szépen leköveti a külcsín is: a bordeaux-i palackokat burgundi formájú üvegek váltották az utóbbi években). A hangsúly az egyes termőhelyek közötti különbségek bemutatásán és a helyi fajtákon - elsősorban a garnacha-n, másodsorban a cariñena-n van -, a nemzetközi fajták szerepe visszaszorult.

Három bort kóstoltam meg Priorat ikonjától, a megbízható alapbor kategóriát bőven túlteljesítő Camins del Priorat-ot, a pincészet "ars poetica"-jának tekinthető Les Terrasses-t és az első legendás bort, a Finca Dofí-t.

Az előző évben megkezdett dűlőszelektált borpárokról szóló sorozat idén is folytatódik néhány poszt erejéig. A pinot noir előkerült már a tavalyi évben is, magyar és új-zélandi borpárok szerepeltek akkor, Tokaj, illetve Marlborough szolgáltatta az alapanyagot. A pinot noir ugyan Ausztriában nem olyan gyakori fajta, mint mondjuk a kékfrankos, mégis szinte minden osztrák borvidéken találkozunk vele.

Nemrég, a KisBécs portfólióbemutatóján Ruszt egyik legfontosabb borászatától kóstoltam meg két dűlőszelektált pinot noir-t, a 2018-as évjáratból, a Weingut Feiler-Artinger ugyanis két dűlőből is készít bort a fajtából.

Oremus Mandolás vertikálist már kétszer is tartottunk az utóbbi években - 2015-ben és két éve - nekem mindig kedves és hálás téma, a borok szépen érnek, a stílus tudatos és konzekvens, közben azonban folyamatosak a finomhangolások, leírható egy fejlődési ív az évjáratokon keresztül. A birtok életében az utóbbi időkben fontos változások történtek, amelyekről mi is beszámoltunk. Egyrészt új vezetőség érkezett az Oremus-hoz, másrészt forgalomba került az első dűlőszelektált boruk, a Petrács, amelynek voltak már "nem hivatalos" elődei, az egyikkel ebben a sorban is találkoztunk.

Ahogy minden magát komolyan vevő, nemzetközi szortimentre építő borkereskedésnél, a Bortársaságnál is folyamatosan keresik a lehetőségeket a hazai és a külföldi kínálat csiszolgatására, legyen szó akár klasszikus borvidékekről, akár rejtett kincsekről (az idő azután majd eldönti, mi válik be a fogyasztóknál). Rioja, mint Spanyolország legismertebb borvidéke ebből a szempontból egyértelműen az első csoportba tartozik, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne gyöngyszemeket találni. A Bortársaság most biztosra ment, amikor két ikonikus birtoktól, a Marqués de Murrieta-tól és a Lopez de Heredia-tól válogatott. Ráadásként a már stabil pontnak számító Telmo Rodríguez portfólió is kiegészült, méghozzá a spanyol sztárborász dűlőszelektált mikrotételeivel.
A Rioja-szortiment kibővülésével kézenfekvő volt, hogy a borvidék a Borsuliban is megjelenjen külön témaként, így is történt: január óra külön kóstolóestet szánnak a témának, én a második, márciusi eseményre látogattam el. Öt birtok hét bora szerepelt az estén, kivétel nélkül a borvidék meghatározó szereplőitől válogatva. Érdekes lett volna egy fehérbort is betenni a sorba, de miután Rioja-ban a kékszőlők aránya nagyjából 90%, így érthető a vörösborok egyeduralma a kóstolón is.

Borpárbaj különkiadás következik, a porondon 2x2 pinot noir Új-Zélandról, Marlborough-ból, a 2018-a évjáratból. Készletrendezés közben tűnt fel, hogy két új-zélandi pincétől van itthon 2-2 különböző kategóriájú pinot noir-om, azonos évjáratból, adta magát a dupla párbaj lehetősége. A több borvidéken tevékenykedő óriás, a Villa Maria két bora a jóval kisebb volumenben dolgozó Framingham Wines két bora ellen.

Markus Huber, az egykor csodagyerekként aposztrofált borász Traisental talán legismertebb és legelismertebb termelője. A Huber borok évek óta fontos részét képezik a FineWines választékának, a Berg dűlő riesling-je és zöldveltelinije egy remek vertikális kóstoló apropójául is szolgált. A pincénél természetesen a fent említett két fajta van a fókuszban, de a szortiment meglehetősen széles, több fehér fajtabor, vörösborok, édes borok, pezsgők és újabban natúrborok is helyet kapnak benne. Az Ausztriában remek évjáratként elkönyvelt 2021 boraiból a FineWines-nál is széles merítés kapható, adta magát egy portfóliókóstoló gondolata. Március első hétvégéjén az N28-ban erre is sor került. 18 bort kóstoltunk meg, szem és torok nem maradt szárazon.

Magyar vörösborokból nem tartottam még otthon vertikális kóstolót, általában külön-külön nyíltak ki a hosszabb érlelésre szánt palackok is, de az első alkalomnak megadtuk a módját. Ráadásul egyből dupláztunk, ugyanis két komoly tételből is összegyűlt 4-4 évjárat, kézenfekvőnek tűnt, hogy egymás mellett nézzük meg a két mini vertikális sort. A Heimann Barbár és a Pannonhalmi Főapátság Infusio került a górcső alá az 2016, 2017, 2018 és 2019 évjáratok tükrében.

A Bortársaság Borsuli repertoárjában tavaly óta szerepelnek rendszeresen a Fine Wines kóstolóestek, több témakörben (bár fehérboros témakörben volt már egy ilyen esemény korábban, akkor még csak egyszeri, különleges alkalomként). Tavaly a nemzetközi fehér és a nemzetközi vörös mezőnyt egyaránt végigkóstoltam, mindkettő izgalmas merítés volt és felvonultatott olyan tételeket, amelyekkel egyébként aligha találkoznék (erre a kóstolóra egyébként a Bortársaság saját választéka mellé "külsős" borok is érkeznek). Hét borral persze nehéz felölelni a legkiemelkedőbb borvidékeket és borstílusokat, mindkét sort ki lehetett volna még egészíteni ezzel-azzal, de a minőségre így sem lehetett panasz.
A fehérboros téma kóstolósora az idei évre nagyobb részben lecserélődött, és - legalábbis szerintem - még érdekesebb és változatosabb lett. Az előző évi válogatás is volt annyira jó, hogy akár az ismétlés kedvéért is újra beüljek a Bortársaság "iskolapadjába", de a frissített borcsokor láttán még nagyobb kedvet kaptam a dologhoz.

Lombardia lélegzetelállító tavainak, az Alpok hegyláncainak és gyönyörű városainak - Milánónak, Bergamónak, Bresciának, Mantovának - köszönhetően kedvelt turisztikai célpont. Borkultúra szempontjából azonban Olaszország más régiói - Toszkána, Piemont, Veneto, Szicília - jóval híresebbek, Lombardia legismertebb terméke ebből a szempontból a Franciacorta, az palackos erjesztésű pezsgő. Borászati szempontból azonban Lombardia ennél többet is tud és meglepően változatos képet mutat. Tavaly egy rövidke szösszenet már foglalkozott a tartománnyal és néhány véletlenszerűen kóstolt borral, most egy kisebb eredetvédelmi körzet, a repülővel Magyarországról is könnyen elérhető Bergamo környékén elterülő Valcalepio kerül a fókuszba, két bor tükrében.