A sorozat aktuális részében egy kanadai pincészet és annak három bora került a reflektorfénybe. Borfogyasztói szemmel első blikkre Kanada szinte egzotikus országnak mondható innen nézve, hiszen az ország a szőlőtermesztésre alkalmas területek északi határán helyezkedik el, és igen kevés kanadai bor jut el hozzánk.

Kanada elsősorban a jégborai révén vált ismertté, de az utóbbi 30 évben - részben a klímaváltozás hatása nyomán - a borszektor újjászületett, a szőlők nagy részét újratelepítették, és a kedvező adottságoknak köszönhetően ma már az ország hét tartományában folyik szőlőművelés és borkészítés. Az első és legjelentősebb tartomány ilyen szempontból Ontario.

Folytatódik a rajnai rizling-szemle, a Sabar-trió és a badacsonyi négyesfogat után most földrajzilag kicsit szélesebb merítés következik, de még mindig hazai terepen maradva. Öt borvidék öt rajnai rizlingje került egymás mellé ebben a körben, néhány bor talán meglepő helyekről, elsősorban vörösboros régiókból érkezett.

Az öteurós borok széles mezőnyében többnyire egyedi karakter nélküli, tisztességes iparosmunkát szokás elvárni. Az már egyik másik kérdés, hogy a kategória szélesebb részhalmazát olyan borok alkotják, amelyek az alapelvárások nem túl magasra helyezett lécét sem képesek átugrani.

Nem meglepetés, de attól még ténykérdés, hogy Ludányi Balázs birtokfehérbora a szűkebb részhalmazba tartozik. A kétezres szegmensben ritka az ilyen hazai, jó arányérzékkel elkészített és termőhelyazonos fehér házasítás, amely nemcsak kiváló ár/érték-arányú asztali bor, hanem még a termőhelyről és a pinceidentitásról is akad mondanivalója.

Csetvei Krisztina a 2010-es évjáratból készítette el első borát a Móri borvidéken, a chardonnay, szürkebarát és ezerjó fajtákból álló házasításnak a NapHoldCsillag nevet adta. A fantázianévben a chardonnay a Nap, a szürkebarát a Holdat jelképezi, míg az ezerjó a csillagokra utal. Az első évjáratról kellemes emlékeket őrzök, azóta eltelt jó tíz év, elkészült több évjárat ebből a borból - közel sem kóstoltam sajnos mindet -, a Csetvei Pincét pedig már évek óta stabilan a borvidék meghatározó borászatai között kell említeni.

A múlt héten igyekeztem pótolni a lemaradást és megkóstoltam a NapHoldCsillag aktuális évjáratát, a 2019-es kiadást.

Nelson, az azonos nevű városról elnevezett borvidék ugyanúgy Új-Zéland Déli Szigetének északi részén található, mint Marlborough, de borászati szempontból nem tett szert akkora hírnévre, mint a szigetországot a világ bortérképére felhelyező keleti szomszédja. A szőlőültetvények területe Marlborough 28000 hektárjához képest mindössze 1100 ha, így kézenfekvő, hogy ebben a régióban inkább kis butikborászatokat találunk a nagyobb birtokok helyett.
Érdekes adalék, hogy az első szőlő tőkéket a vidékre érkező német telepesek ültették, még az 1800-as években. A modern borászatok áttörése az 1970-es években kezdődött, többen közülük ma is borvidék élvonalába tartoznak.
A klíma mérsékelt, a napsütéses órák száma magas, a talaj az óceántól távolabb kavicsos,sziklás, a parthoz közelebb üledékes, homokos. Szőlőfajtákat illetően is sok a hasonlóság Marlborough-val: messze a sauvignon blanc foglalja el a legnagyobb területet, majd a pinot noir, a pinot gris és a chardonnay következik. Nelson-ban sauvignon blanc a marlborough-i testvérekhez képest kevésbé harsány, visszafogottabb, elegánsabb arcát mutatja, kicsit közelebb a fajta óvilági arcához, de a kötelező friss gyümölcsökkel és savakkal.

Egy borbloggertől elvárható erény lenne az objektivitás, de bármennyire is szeretnénk, mi sem tudjuk függetleníteni magunkat magunktól, azaz vannak kedveltebb és kedvelt fajtáink, borvidékeink, borstílusaink, ad horribile dictu, borászataink is. A tramini (illetve változatai) például nem tartozik a kedvenc fajtáim közé, nem véletlen, hogy ritkán is szerepelnek a fajta képviselői a blogon. Nem annyira a jellegzetes aromakészletével van bajom, de valahogy ritkán fordul elő, hogy a szerkezet és a díszítőjegyek egyszerre betaláljanak nálam. (Itthonról legnagyobb arányban a somlói traminik váltak be, tavaly pl.: Barcza Bálinté vagy Györgykovács Imréé.)

A múlt héten tettem egy óvatos próbát három magyar traminivel, három különböző borvidékről, reménykedve, hogy hátha rátalálok a ritkán kóstolt fajta kellemes és szórakoztató képviselőjére vagy képviselőire is.

Ismét egy soproni vörösbor kerül elő a "tegnap ittam" sorozatban, ezúttal azonban nem a borvidék fő fajtájaként ismert kékfrankos, hanem egy meglehetősen egyedi és érdekes házasítás szolgáltatja a témát. A Pfneiszl Pincészet Távoli Világ névre keresztelt bora öt kékszőlő fajta házasítása, ahogy a hátcímke írja, ez Birgit Pfneisl önéletrajza palackba töltve.

Az évekkel ezelőtti gödörből fokozatos optimizmussal kikászálódva kezdem egyre jobban kedvelni az olaszrizlinget. Mivel nincs reprezentatív tapasztalatom, ezért inkább csak sejtem, mintsem tudom, hogy a színvonal továbbra is ingadozó, ugyanakkor már meg tudok nevezni két-három pincét is, ahol meggyőződésesen, komoly szándékok mentén, stabil minőségi színvonalon készülnek a fajtaborok.

Az pedig nem is kérdés, hogy Figula Mihály az említett kiscsoport egyik legmegbízhatóbb képviselője. Az elmúlt években több évjárat és több dűlő olaszrizlingjét kóstoltam tőle, és gyakorlatilag mindegyikkel elégedett voltam. A 2018-as Sóskút is ezt a vonalat viszi tovább, sőt, megkockáztatom, hogy ez a legjobb olaszrizling, amivel a közelmúltban dolgom akadt.

A múlt hétvégi - a fotók alapján - valóságos utcabáli jeleneteket produkáló terasznyitás estéje szerencsére nem a budapesti belvárosban ért, mi egy szűk körű grillezéssel nyitottuk meg a szezont egy kedves barátomék kis teraszán, Szentendrén. Az ünnepi alkalomra persze az ételek mellé előkerült több üveg bor, a házigazda két régóta őrizgetett kincset is elővarázsolt a gyűjteményből. A 10 évesnél is idősebb palackok tartalma szerencsére a nem teljesen ideális tárolási körülmények ellenére is szépen dacolt az idő vasfogával és duplán kellemes meglepetésként koronázták meg az estét. Én pedig úgy gondoltam, hogy egy külön posztot csak megérdemel ez a két remek bor.

Néhány héttel ezelőtt érkezett a lehetőség, hogy a BorBázis Borkereskedés zöldkampányának jóvoltából megkóstolhassunk egymás mellett három zöldveltelinit, ezzel támogatva a kereskedő és az Ihatóbb Magyarország közös kampányát a környezettudatos szeszhulladék-kezeléssel kapcsolatban. A sor kétharmados sikert mutatott, erről számolunk be most, alább.

Az ad hoc sauvignon blanc sorozatban most egy igazi kakukktojás lesz a főszereplő. Amikor lekaptam a palackot a polcról, sejtettem, hogy nem egy átlagos sauvignon blanc-nal lesz dolgom, de ilyen értelemben ez a bor még felül is múlta a várakozásokat, ugyanis gyakorlatilag semmi nem utal benne a fajtára. Nem tudom, ki találta volna ki vakon, hogy milyen fajtából készült a pohárban pörgő bor, de a sauvignon blanc-nal azonosított fajtajegyekből biztosan keveset hordoz. A végeredmény mindenesetre érdekes és egyedi lett, tippre a terméskorlátozás, a későbbi szüreti időpont, a spontán erjesztés és a termőhely mind fontos szerepet játszhatott ebben.

A Gilberries and Wine név egy kis családi borászatot takar a Tokaji Borvidéken. Gilbert Balázs és felesége, Lili 2018-ban kezdtek el borászkodni a Tokaji borvidéken. Balázs kertészmérnöki, Lili marketinges végzettséggel rendelkezik, az egyetem után egyszerre kaptak munkalehetőséget egy mádi pincészetnél, Lili marketingesként, Balázs szőlészként. A fiatalok azonnal beleszerettek a tájba és rengeteg lehetőséget láttak meg benne, így belevágtak saját birtok felépítésébe.
1,2 hektár szőlővel rendelkeznek Mádon a Juharosban és Rátkán az Istenhegyen, de a tervek szerint a területek bővítésével és szőlőfelvásárlással szeretnék növelni a lepalackozott borok mennyiségét. Minden munkát maguk végeznek, a szőlőtermesztéstől a címkék ragasztásán keresztül a marketing kommunikációig. A reduktív borok a közösségi feldolgozóban, a hordós tételek Gilberték rátkai parasztházának pincéjében készülnek.

Két 2019-es évjáratú bort kaptam a pincétől kóstolásra, és azt kell mondanom, erős kezdés ez a kis rátkai birtoktól, érdemes lesz követni őket a jövőben.

A balatonfőkajári Feind Pincészetet leginkább a jó ár-érték arányú, stabil minőséget képviselő és széles körben elérhető borokkal szoktuk azonosítani. Fehérben évek óta megbízható választásnak bizonyulnak reduktív fajtaboraik, de most egy szúrópróba alkalmával kiderült, hogy akár az édesboros mezőnyben is lehet rájuk számítani, ha el akar szakadni az ember egy kicsit Tokajtól.

Minden borvidékre ráfér időnként egy kis vérfrissítés, szükség van a jól bejáratott nevek mellett ifjú titánokra, feltörekvő pincékre, hogy idővel - jó esetben - belőlük is borvidéki veteránok váljanak, akik mellé majd újabb csillagok csatlakozhatnak.
A Soproni borvidék egy ideje nem nagyon hallat magáról, a többi magyar borrégióhoz képest  nincsenek borvidéki határokat átlépő történések, a legismertebb nevek már inkább megosztják a közönséget, utánpótlás pedig nem nagyon érkezett az utóbbi években.
Most végre itt van két soproni pincészet, akikre érdemes lesz odafigyelni, a borok legalábbis ígéretesek. Mi mást is kóstolhattam volna tőlük, mint kékfrankost?

Szekszárd után Eger. A sorrend ugyan önkényes, de a borválasztással ezúttal keveset kockáztattam. Az alapoknál feljebb nem merészkedtem, de túl nagy kockázatot sem akartam vállalni, erre pedig kiváló választás Böjték bikavére, amely évről-évre bizonyítja még a reményvesztett közönségnek is, hogy lehet izgalmas, finom és szerethető bikavért készíteni az egri borvidéken is a tízeurós árlépőcső alatt. Az előzményekről is írtunk, nem is egyszer, hanem legalább kétszer.

Jó hír, hogy a történet folytatódik: a kettőezer-tizenhetes évjárat stabilan hozza azt a modern, szerethető karaktert, amely miatt ezt a bort gyakorlatilag minden évjáratban érdemes megkóstolni, aztán pedig lendületből meginni.

A Szélkiáltó Pince az új Tokaj Guide üstökössel megjelölt "Év felfedezettje" képzeletbeli díját kapta, és néhányszor már a Borrajongón is írtunk a pince borairól. A tulajdonos-borász Gubicskó László karcagi származású, az agrárszektorban dolgozik, a hegyaljai borászkodás abszolút szerelemként indult nála néhány éve, jelenleg is főállása és a családja mellett viszi a kisbirtokot. A madárkedvelő tulajdonos borász a nagy póling, egy szalonkaféle népies nevét adta a borászatnak.
Az ültetvények a mádi Szilvás és Őszhegy, valamint a tállyai Hasznos, Sipos, Hetény, Csatorna és Kerekdomb dűlőkben találhatóak. A szőlőben és a pincében egyaránt természetközeli megoldások, minimális beavatkozás jellemzi a filozófiát. A borász saját bevallása szerint szerketi kicsit feszegetni a határokat, kedveli a héjon áztatást a boroknál, ennek jegyében készült az első nagyobb visszhangot kiváltó bor a Fekete Bárány is. Hasonló karakterű borok készültek és továbbra is várhatóak tehát a kis családi pincétől, ha a természet is úgy akarja.

Gubicskó László nemrég megkeresett, hogy küldene pár kész bort és mintát, hogy kóstoljuk meg és mondjuk el/írjuk le a véleményünket, most így teszünk.

A Nyakas Pince friss és könnyed reduktív borai révén várt közismertté és közkedveltté a borkedvelők körében, jó ár-érték arányú, technológiailag tiszta és jól iható boraik a borkedvelők legszélesebb körében hódítanak. Az átlag fogyasztó szinte biztosan csak a pincészet alapszériás boraival találkozik a hiperek polcain vagy a vendéglátó egységek választékában, létezik azonban a borászatnak egy kisebb palackszámban készülő, premium sorozata is. Ezek a borok általában a "Menádok" borcsalád (a görög mitológiában a mainaszok - a rómaiban menádok - Dionüszosz - a rómaiban Bacchus - isten kísérői voltak) tagjaiként jelennek meg. Az alapszéria tételeihez képest ezekben komolyabb a beltartalom, késő(bb)i szüretből származik az alapanyag, ennek megfelelően magasabb az alkohol, a maradékcukor - több Menádok bor félédes vagy félszáraz -, a borok pedig általában fahordóval is találkoznak. A Menádok Chardonnay 1-2 évjáratát kóstoltam már korábban, legutóbb a 2017-es félédes Menádok Sauvignon Blanc-nal tettem egy próbát.

A két epizódos hazai (Etyek, nem Etyek) kis 2019-es keresztmetszet és egy chile-i kitérő után szomszédos országok borai következnek a sauvignon blanc-körkép keretében. Első alkalommal szlovénia és horvát borokkal ismerkedünk, két borvidékről, két különböző pincétől választottam három bort. A friss, 2020-as szlovén borral megtett felvezető kör után két komolyabb, 2019-es tétel került egymás mellé 1-1 szlovén, illetve horvát, élvonalbeli pincétől.

A szekszárdi Eszterbauter Borászattal évek óta ambivalens viszonyt ápolok: amíg körülbelül egy évtizeddel ezelőtt, öntudatra ébredésem hajnalán kifejezetten kedveltem a pince alapszériás borait, az elmúlt időszakban többnyire inkább csak hibás és rossz palackokba, vagy pusztán csak a személyes ízlésemtől távol álló próbálkozásokba futottam bele.

Aki ismer, az tudja, hogy nem adom fel könnyen, és a csalódások ellenére is rendszerint újra és újra nekirugaszkodok a dolgoknak, hátha egyszer végre összejön, aminek össze kell jönnie. Így került a kosaramba, később pedig a poharamba is a pince tizenhetes, Tüke nevet viselő szekszárdi bikavére is, amely megkockáztatom, hogy a közelmúlt legszebb borvidéki bikavére, amellyel dolgom volt.

Az első Tokaj Magic kóstoló alkalmával már említettük, hogy Ripka Gergely, alias Táncoló Medve barátunk régi álmát megvalósítva szabadúszóként önálló vállalkozásba fogott. Ennek keretében a Tokaj Magic égisze alatt kóstolókat, bortúrákat szervez, valamint szaktanácsadással foglalkozik, de természetesen a nevéhez fűződő borvidéki kalauzt, a Tokaj Guide-ot is gondozza. A Tokaj Guide negyedik, legfrissebb kiadása a múlt héten jelent meg, ennek örömére Gergő egy online kóstolót is szervezett, ahol bemutatkozott az új kiadvány, megkóstolhattunk hat bort és néhány borász is feltűnt a képernyőn. Szabival mi is részt vettünk a bemutatón.

Hat és fél évvel az első rácsodálkozás után megrekedni látszik a villányi oportóforradalom: miközben alig találni új pinceneveket, ahol a fajta megkomolyításával próbálkoznak, a klasszikusok évről-évre elkészítik a viszonylag szűkebb törzsközönségük számára a mátrixon túli portugieserüket. A többit pedig úgy-ahogy felszívja az újborpiac, vagy ha nem, hát az sem baj, hiszen az kétezer alatt kiakciózott nagyneves palackok a sarki dohányboltokban féléves aszalást követően is megtalálják hálás célközönségüket.

Egy biodinamikus kékoportó persze más kategória. Itt már nem elég felkészültnek lenni, de szükséges egyfajta nyitottság és ideológiai megszállottság is ahhoz, hogy méltó befogadást nyerjen a végeredmény. Úgy vélem, hogy az én esetemben az első kettővel nincs gond, a harmadikkal viszont régóta hadilábon állok. Feltehetően ezért bukott el nálam a történet aktuális epizódja.

Tudom, tudom, még alig kezdődött el a tavasz - az időjárás néha még maga sem tudja eldönteni, milyen évszak is van tulajdonképpen -, de én már a nyárra ácsingózom? Igazából a cím apropója az, hogy egyrészt egy önfeledt badacsonyi borozásra még jó eséllyel nyárig várni kell, azt pedig valóban várom már. Másrészt a mai bejegyzés kvázi a februári etyeki sauvignon blanc négyesfogatról szóló írás párja, ahhoz hasonlóan szintén egy borvidék-egy évjárat-négy pincészet mátrixban ad egy gyors pillanatfelvételt a badacsonyi rajnai rizling-helyzetről, de ezen felül afféle sorozatindítónak is szánom, bár ha úgy tetszik a múltkori Sabar-trióval ez már megtörtént. Ahogy a sauvignon blanc-ról lett és lesz több kisebb-nagyobb, egy boros vagy több boros poszt, úgy alakul egy ad hoc rajnai rizlingek sorozat is, hazai borokkal és külföldi kitekintéssel egyaránt. No, vágjunk is bele, lássuk milyen badacsonyi rajnai rizlingeket találtam itthon és mit rejtettek a palackok, legközelebb pedig más borvidékek rajnai rizlingjei kerülnek terítékre.

Hétvégére itt egy újabb "Rejtőzködő borvidékek" különkiadás, négy, különböző régiókból érkező spanyol borral.