Ismét egy olyan pince kerül sorra a "Badacsonyi nyár" sorozat keretében, ahol tavaly is, tavalyelőtt is jártam. A nyár nagy részét Badacsonytördemicen töltő barátaim meglátogatása alkalmával már fix programmá avanzsált, hogy végigkóstoljuk a badacsonytördemici Skizo Borház és Sike Balázs Pincéje aktuális szortimentjét. Idén még a nyári főszezon előtt, június elején kerítettünk sort a kötelező éves borozásra - ki tudja, talán még ismétlés is lehet belőle a nyáron -, de kerthelyiség már most is teltházas volt. Sike Balázsék nemrég megvásárolták a szomszédos Nefelejcs Vendéglő épületét, a felújítás befejeztével majd ide teszi át a székhelyét a borászat. Addig is marad a hangulatos kis borkert, ahol elsősorban a Sike Balázs Pincéje sorozat boraira fókuszálva az alábbi sort kóstoltuk.

A Németh Pince ideális kiindulópontja egy badacsonyi bortúrának, de aki a hőségtől kitikkadva a hegyről lefelé jövet szeretne beiktatni egy utolsó megállót, arra is tökéletes. Nem csupán a pince könnyű megközelíthetősége - a badacsonyi vasútállomástól talán 500 métert sem kell sétálni - és hűvös pincehelyisége, hanem a mindig stabil minőségi színvonalat képviselő borok, és a szívélyes, közvetlen fogadtatás miatt is mindig öröm ide betérni.
Így tettem én is, amikor a remekül sikerült május végi badacsonyi kirándulás után úgy döntöttem, teszek még néhány kört a tanúhegyek vidékén a nyár elején is. A "Badacsonyi nyárelő" minisorozat után most következik a folytatás, a "Badacsonyi nyár", amely apránként adagolva valószínűleg nyár végéig tényleg elegendő muníciót biztosít majd, és amelynek első állomása a Németh Pince volt.

Közhelyszerű tény, hogy Spanyolországot elsősorban a vörösborai okán szokás ismerni és elismerni boros körökben, hála Rioja, Ribera del Duero, Priorat és sok más borvidékük remek borainak. A legtöbb vörösboros régióban a fehérbor csak mellékszereplő a pincészetek választékában, van azonban két spanyol borvidék, amelyeknek sikerült kitermelniük a maguk borvidék-specifikus fehérszőlő-sztárját. Az egyik Rias Baixas-ban az albarino, a másik Rueda-ban a verdejo. Most utóbbival foglalkozunk egy kicsit.

A Jandl Borászat nem tett szert akkora hírnévre, mint a Soproni Borvidék sok más pincészete, pedig többször bizonyították már, hogy érdemes rájuk odafigyelni. A Jandl Kálmán által alapított pince jelenlegi formájában 1988 óta működik, és azóta már a következő generáció vette át a családi pince irányítását Jandl Arnold személyében. A Jandl-família klasszikus fertőrákosi poncichter család, generációk óta szőlőtermesztéssel és borkészítéssel foglalkoznak, a családi bushenschank (borkimérés) mindig is fontos bevételi forrást biztosított. Jandl Kálmán dolgozott a Balfi Termelőszövetkezetnél, majd Provence-ban, Németországban és Burgenlandban is. Közben lassan fejlődött a családi pince is, amihez a rendszerváltás, majd az igényesebb fogyasztók megjelenése új lendületet adott. A kilenc és fél hektáros birtok Sopron és Fertőrákos határában rendelkezik területekkel, a pincében kékfrankos, syrah, merlot, cabernet franc és pinot blanc került a palackokba. A múlt héten a pince Missio névre keresztelt dűlős kékfrankosát kóstoltam, amelynek alapanyagát a fertőrákosi Újhegy-dűlő öreg tőkés ültetvénye adja.

A Sabar Borház borait viszonylagos rendszerességgel kóstoljuk szerzői körben, írni is gyakran szoktunk róluk, a pince talán már nem szorul bemutatásra az olvasók számára. A rend kedvéért - és már csak azért is, hogy ne egy mondat legyen a bevezető - azért vegyük át az alapokat.
A Sabar Borházat 2009-ben alapította Ádám Gábor és Nagy László. Sokáig Nagy László készítette a borokat is, de ő 2016-ban távozott, hogy minden energiájával és idejével a Villa Tolnay-ra tudjon fókuszálni. Ádám Gábor tulajdonos mellett már több éve ugyanaz a csapat tevékenykedik, Répási Tamás szőlész a kezdetektől a birtoknál dolgozik, Földi Bálint borász 2016-ban csatlakozott.
A kis birtok megalakulása óta eltelt időben a szőlőterületek 7 hektárra bővültek, és két pincét is felújítottak a Sabar-hegyen. Mivel néhány ültetvény még csak a jövőben fog termőre fordulni, a saját termést vásárolt szőlővel egészítik ki, a kiválasztott szőlősgazdákkal folytatott hosszabb távú együttműködés keretében
Az "örömborozgatás" mellett Ádám Gábor és csapata fontos küldetésének tartja a helyi értékek megóvását, a hagyományok megőrzését, és a környezet szépségének folyamatos ápolását. Ennek jegyében rendszeresen túrákat szerveznek a környéken és zenét esteket is tartanak a pincénél.

2016-ban jártam először a pincénél, és május végén - szinte napra pontosan 5 évvel az előző látogatást követően - ismét sikerült a helyszínen kóstolni az aktuális Sabar-szortimentet. Földi Bálint borásszal ültünk le a lenyűgöző körpanorámával rendelkező teraszra, és egy-két pohár erejéig csatlakozott hozzánk Ádám Gábor is.

A héten hosszú idő után újra kitárta kapuit Tar Ferenc borszentélye, a Carpe Diem, még ha csak két estére is. A finewines.hu friss új-zélandi beszerzéseit kóstolhatta végig a korlátozott létszámú közönség, egyik nap a fehérborok, másik nap a vörösek kerültek terítékre. Nyolc pince huszonhat bora szerepelt a listában, hat borvidékről válogatva, sauvignon blanc-ok, chardonnay-k, pinot noir-ok, syrah-k, bordeaux-i házasítások és egy riesling. Nagy részük vadonatúj beszerzés, egy-két tétel korábban is a finewines-szortiment része volt. Az egyes pincékről (egy kivételével) különböző írások keretében volt már rövid ismertető a blogon, de az írás végén az egyes borászatok honlapjait is belinkeltem.

A két borvidéken tevékenykedő Németh Attila Gábor megnyerő személyisége, valamint stílusprekoncepciókat feszegető borkészítési stílusa miatt még mindig azon hazai borászok közé igyekszik tartozni, akikre látókörtágítási szempontjaink miatt is érdemes odafigyelni.

Nem szeretném elhallgatni ugyanakkor parciális csalódottságomat sem, melyet a korábban klasszisszerűen teljesítő mátrai vörösborok helyére lépett "Föld és Ég" utódok tisztes, de nem kiugró helytállása okozott a számomra az elmúlt években. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi átlagosan jó bor után éppen Tokaj irányából jön egy olyan fehér, amely képes megmutatni azt elemi erőt és karakteres stílust, amiért érdemes a termelő borait fogyasztani.

Aki a közösségi médiában követi Balassa István posztjait, az már megszokhatta, hogy a mádi borász különféle találós - többnyire természetesen a borvidékkel vagy a borokkal kapcsolatos -  kérdésekkel szórakoztatja a közönséget, ezekhez olykor nyereményjáték és kapcsolódik. Még a tavalyi év során a Nyulászó dűlőhöz kapcsolódó feladvány helyes megfejtéséért három palack különböző évjáratú Nyulászó Furmint ütötte a markomat. A triót kiegészítettem a bor aktuális kiadásával, valamint egy édes szamorodnival, így állt össze az alábbi vertikális sor.

A helyzet az, hogy bár igyekszem törekedni a borhűtőimben fekvő készleteim hatékony forgatására, azért rendszerint belefutok korábban vásárolt, de nem érlelésre szánt palackokba, amelyekről különböző okok mentén sikerült elfeledkeznem.

Így járt Sütő Zsolt, a szlovákiai Kürt (Strekov) ikonikus borászának formabontó vörös házasítása is. Bár a friss tapasztalatok alapján azt gondolom, hogy a Viola ugyan érlelhető formában van még, de jelenbeli teljesítménye talán kockázatmentesebb örömforrásnak tűnik, mint várni a bizonytalanra.

A fajtaösszetételét tekintve ötven százaléknyi alibernet és harmincöt százaléknyi st. laurent alkotja, a maradék pedig kékoportó. Tény, hogy ez a fajtamátrix itthon kevésbé megszokott, de az érzékszervi élmények alapján a végeredmény abszolút élményszerűre és szerethetőre sikerült.

A kifejezetten színgazdag, sötétlilás megjelenés friss, tartalmas bort vetít előre. Az illatot a szilvás, epres és málnás gyümölcsösség vezeti, de emellett kifejezetten fűszeres és rétegzett is. Szájban friss és tiszta ízekkel operál, miközben az átlagnál kevesebb tannint élénk, de nem túlzó savak egészítik ki. Inkább friss és direkt, mint sűrű és nehézkes, és ez kifejezetten az előnyére válik. Fűszeres gyümölcslé, a jelzős szerkezet legjobb értelmében.

Már most is remek formában van, de úgy gondolom, hogy akad benne tartalék is bőven. Szép bor, a 6 pontos kategória egyik legtehetségesebb képviselője, amit az elmúlt egy évben ittam. (15,75 €, Vino Dei Vini)

A Szászi Pince egyike volt az első nagy felfedezéseknek, amikor több, mint 10 évvel ezelőtt elkezdtem egyre mélyebbre merülni a borok világába. Az ikonikus Kabócás Olaszrizlingekkel való első találkozások és a pincénél 2011 nyarán tett látogatás komoly hatást tettek rám. Azóta is meg-megfordultam a Szent György-hegyi pincénél, ha éppen arra vitt az utam, de igazán átfogó kóstolóban régen volt már részem. A május végi badacsonyi túra első napján sikerült bepótolni a lemaradást.

2021-ben a borászok Bodó Juditot választották a Borászok Borászának. Szeretettel gratulálunk!

(Fotó: Dancsecs Ferenc, Furmint Photo)

A Borászok Barátja díjat Bányai Gábor Botond kapta, neki is gratulálunk.

A sauvignon blanc körkép keretében most egy olyan ország, illetve borvidék került terítékre, ahol a fajta inkább csak választék-szélesítő érdekesség, mégis érdemes megnézni, mit tud. Németország borvidékei nem a sauvignon blanc-ról váltak híressé, errefelé a riesling a zászlóshajó, a többi fajta inkább csak epizódszerephez jut. 

Nincs ez máshogy a pfalz-i Mosbacher család borászatánál sem, ahol a riesling foglalja el a termőterület háromnegyedét, a maradékon 8 különböző fajta osztozik. A 20 hektáros birtok 3%-án terem sauvignon blanc, amely kétféle iskolázásban készül el a pincénél. Az "alap" sauvignon blanc hordóval nem találkozik, általában magasabb savtartalommal rendelkezik, míg az amerikai mintára elnevezett és fahordóban készített "Fumé" egy tartalmasabb, krémesebb, teltebb, komplexebb bort ad. Mindkét borból egy-egy viszonylag friss évjáratot kóstoltam több napon át, érdemes és érdekes volt.

A 2021-es esztendő eddigi egyetlen szervezett beltéri kóstolója után majdnem fél évet kellett várnom a kötelezőre, történetesen mindkét eseményre a Tokaj Magic szervezésében került sor. A januári aszús évkezdés után ismét egy száraz boros vertikális sort néztünk meg, ezúttal Tarcalról, visszatérve a Tokaj Magic kóstolók megszokott helyszínére, a Borganikába. A Kikelet Pince tulajdonos-borásza, Berecz Stéphanie volt az este vendége, aki boraival egyrészt a löszös termőhelyeket, másrészt a száraz hárslevelűt emelte új magasságokba, amióta Berecz Zsolttal 2002-ben megalapították kis családi pincéjüket.

A tarcali Váti és Lónyai száraz borai évek óta a Tokaji borvidék löszös termőhelyeinek legszebb megfogalmazásai közé tartoznak, fiatalon igazi örömborok. De vajon hogyan érnek ezek a borok a palackban és egyáltalán hogyan lehet megfogalmazni a löszös termőterületekről származó száraz tokaji borok lényegét? Ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat a Tokaj Magic múlt heti kóstolóján Berecz Stéphanie és egy sor Lónyai Hárslevelű segítségével.

Hosszú kihagyás után az idei év első bortúrája a Badacsonyi borvidékre vezetett, ahol élményekben és borokban gazdag három napot töltöttem el. Május utolsó hete sok napsütéssel, az időnként megerősödő széltől eltekintve összességében ideális kirándulóidővel ajándékozott meg és mivel a túra ideje hétköznapokra esett, tömeggel sem kellett számolnom.

Az időmbe három birtoklátogatás, valamint két további pincénél tett villámlátogatás fért bele, ez utóbbiakat foglalnám össze a több részes beszámoló sorozat első felvonásában.

Pünkösd vasárnapján hosszú idő óta először ültünk össze újra barátilag-borblogilag rszabi és ungert társaságában, igyekeztünk ehhez méltó módon ütős sort összehozni a találkozóra. Azt találtuk ki, hogy a Heimann Családi Birtok három ikonikus vörösborát bontjuk ki a jeles alkalomból. Sokáig gondolkoztam, mi lenne a megfelelő felvezetés a három vörös nagyágyú előtt, a válasz közben az otthoni készletben lapult. Mi más is lehetne az ideális kezdés, mint a pince fehérborának aktuális évjárata?
Így a vasárnap esténk négy üveg Heimann-bor társaságában telt, lássuk, mit rejtettek a palackok.

Itt a Rejtőzködő borvidékek sorozat olasz helyi hősökről szóló második része (1. rész), olyan szőlőfajtákkal és eredetvédelmi körzetekkel, amelyek sorsa szorosan összefonódott.  A mai epizódban főleg dél-olasz régiókban kalandozunk, Szicília és Puglia egyaránt két-két borral képviselteti magát, de Észak-Olaszország két legfontosabb vörösbortermelő vidéke, Toszkána és Piemont sem marad ki.

Meghoztam a tavaszi borpárbajos posztot, ezúttal kizárólag magyar borokkal. A szokásos 7 borpár helyett ezúttal 9 vonul fel, a pezsgőtől az édes borig, több műfajt, borvidéket és szőlőfajtát érintve.

A Pósta-család hétéves franc-ja a jelennek készül, de a múltról szól. Arról a múltról, amelyben a fogyasztók ízlésének középpontjában a masszívan szétterülő, sűrű, hordós vörösborok álltak. Aki az ezt az egyébként kétségkívül jó ízléssel megtervezett, letisztult címkével rendelkező szekszárdi vöröset a palackon jól látható betűmérettel jelzett tizenöt térfogatszázaléknyi szesz ellenére is leveszi a polcról, az pontosan tudja, hogy mit várhat, és hogy mit fog kapni a pénzéért.

Egy jó nagy ugrást az időben, visszafelé. Ez persze két dolgot is jelenthet: örömteli nosztalgiát, vagy pedig a figyelmeztető előjelek ellenére elszenvedett csalódást. Noha az ízlésem tekintetében kifejezetten távol állok már ettől a stílustól, mégis jólesett visszaugrani úgy tizenöt évet a stílusvonalon egy olyan borral, amely múltidéző ugyan, de ügyesen kerüli a közhelyesség csapdáját is.

Villányi franc-okat hoztam hétfőre, a 2016-os évjáratból. Villány zászlóshajójával meglehetősen keveset foglalkozunk a blogon, most igyekszem kicsit pótolni a hiányt. Hat bort válogattam össze, jó nevű termelőktől, de a borvidék hírnevét megalapozó villányi legendák ezúttal kimaradtak a szórásból. Sajnos a hatosfogat egyik tagja a TCA-nak "köszönhetően" kidőlt, így a csapat ötösfogattá szűkült, de ezt leszámítva kiegyensúlyozott színvonalon teljesítő sort kóstoltam.

Idejét sem tudom már, mikor fogyasztottam utoljára Orsolya-kadarkát. A hosszúra nyúlt szünet nem a rossz tapasztalatokon alapul, inkább csak arról van szó, hogy a máshová helyzett fogyasztási fókuszom miatt se idő, se kapacitás nem jutott az egykor legendásan nagyratörő kadarkáiról híres pince aktuális próbálkozásaira.

Ez a bor viszont hosszú szünet után váratlanul erős visszatérés: céljait és stílusát tekintve nem izommal, hanem kifinomultsággal és részletgazdagsággal közelíti a nagyság fogalmát, miközben egyszerre tud hitelesen egri és kadarka is lenni.

Az aszú mellett az édes szamorodni a Tokaji borvidék másik fontos borkülönlegessége (a száraz szamorodni, a fordítás, a máslás mennyiség és jelentőség szempontjából is inkább  kuriózum-számba megy). A világpiacon azonban az aszú és a késői szüretelésű (late harvest) borok bizonyosan előnyt élveznek, a szamorodni inkább számít rétegműfajnak. A klasszikus aszús évjáratok ritkulásával azonban nem kizárt, hogy az édes szamorodni, mint a borvidéket képviselő botrytises édes bor szerepe a jövőben felértékelődhet. 
A szamorodni a jelenlegi szabályozás keretében különböző stílusokban és arányokkal készíthető el, megidézheti egy késői szüretelésű bor könnyedségét vagy egy aszú komolyságát, így maradékcukor-tartalom, koncentráció és a borok ára is igen széles spektrumon mozog. Hogy ez mennyire jó, vagy mennyire rossz, szükséges lenne-e változtatni a szabályozáson, hogy egységesebb képet mutasson ez a bortípus, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek a szamorodnit és a késői szüretelésű borokat kvázi egy kalap alá vennék, míg mások szerint a szamorodninak kellene betöltenie a korábbi rendtartás szerint készített (tehát 120 g/l alatti maradékcukor-tartalommal rendelkező) 3 és 4 puttonyos aszúk helyét, egyúttal nem kellene feltétlenül belső konkurenciát kreálni az aszúknak 200+ g/l maradékcukor-tartalmú szamorodni-szörnyekkel. Van, aki pedig azt mondja, hogy a változatosság gyönyörködtet és mindenki olyan bel- és cukortartalommal készíti a szamorodniját, ahogy szeretné. Személy szerint én sajnálnám, ha a szamorodni és a késői szüret kategóriája összeolvadna, így a második megoldást logikusnak tartom, ezzel ugyanakkor saját magam ellen is beszélnék, hiszen az utóbbi években kevés bor okozott annyi örömet, mint ezek az aszú-beltartalommal rendelkező hedonista szamorodni-óriások.

Ungert Tüke-jegyzete kapcsán már említettem, hogy kedvelem az Eszterbauer Borászat alapborait, az egyik stabil alapkő a szortimentben pedig éppen a Sógor Kadarka. Ez amúgy nem kis dolog, a különösen kényes fajtával nem könnyű dolgozni, így aztán különösen ritka, hogy valaki évről évre fajtajelleges, hibamentes és kellemes bort töltsön le a palackba. Az Eszterbauer Sógor Kadarka szerintem ilyen, így aztán ha egy messziről jött vándornak egy magyar kadarkát ajánlhatnék, jó eséllyel ez lenne az. Lehet, hogy nem ez a legjobb hazai kadarka, de a saját tapasztalataim szerint ez a legmegbízhatóbb. Stabil színvonalat képvisel - legalábbis az utóbbi 4 évben biztosan -, szépen hozza a fajta jellegzetességeit, nem maszkolja sem botrytis, sem túlérettség vagy túltolt hordó, és még az ára sem vészes. Minden fontos szempontot kipipál, így párját ritkítja a hazai kadarka-univerzumban.
Octopus néhány hete már alaposan megsimogatta ezt a bort a saját oldalán, de mivel akkor már nálam is be volt tervezve ez a poszt, a palack is kóstolásra készen állt, semmi nem tántoríthatott el, hogy én is megtegyem ugyanezt.