Hat és fél évvel az első rácsodálkozás után megrekedni látszik a villányi oportóforradalom: miközben alig találni új pinceneveket, ahol a fajta megkomolyításával próbálkoznak, a klasszikusok évről-évre elkészítik a viszonylag szűkebb törzsközönségük számára a mátrixon túli portugieserüket. A többit pedig úgy-ahogy felszívja az újborpiac, vagy ha nem, hát az sem baj, hiszen az kétezer alatt kiakciózott nagyneves palackok a sarki dohányboltokban féléves aszalást követően is megtalálják hálás célközönségüket.

Egy biodinamikus kékoportó persze más kategória. Itt már nem elég felkészültnek lenni, de szükséges egyfajta nyitottság és ideológiai megszállottság is ahhoz, hogy méltó befogadást nyerjen a végeredmény. Úgy vélem, hogy az én esetemben az első kettővel nincs gond, a harmadikkal viszont régóta hadilábon állok. Feltehetően ezért bukott el nálam a történet aktuális epizódja.

Ezt a portugiesert sem érheti az a vád, hogy vékony fából faragták: távolabbról és közelebbről nézve is sokszínűbb és gazdagabb, mint versenytársai. A probléma csak az, hogy emellé nem kevés állatot töltöttek le a palackba, ami egyrészt kiszellőztethetetlenül – nehéz szó – meghatározza az illatát a kóstolás három teljes napja alatt, másrészt sajnos az ízben is megjelenik, nem hagyva teret a háttérben fel-feltűnő élénk, friss, ropogós gyümölcsösségnek. Vad, szélsőséges és hétköznapi mércével nehezen szerethető vörösbor. Gazdagabb és érdekesebb, mint bármi, amit a fajtából (egy kivétellel) a közelmúltban ittam, de ettől még sajnos nem válik szerethetővé.

Ideológiaivóknak ajánlott, mindenki más pedig inkább nézzen más alternatíva után. Gyenge 4 pont. (3290 Ft, Borfalu)